ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-10 / 41. szám

német könyvtárakban nagy tiszteletben meg van ma is és meg lesz ezentúl is Dante, Petrarca, Maechiavelli és a német operaházakban ma is fel-fel csengenek, Bellini, Donizetti, Verdi öröküde muzsikái. Nevetséges eme félmüveit „italianissimi"-k őrületes eröfeszitése, mely az olasz színpadokról, hangversenyekről minden német darabot száműzni óhajt. Sajnálatra méltók azok a szőrszálhasogatók, akik verejtékes homlokkal kisütötték, hogy Mozart és Beethoven mégis kegyelmet (?) érdemel, hiszen előbbi az olasz operaiskola mestere, utóbbi pedig holland eredetű. Azt hiszem ezek a nagyhangú „hazafiak" a müveit olaszokat sohasem fogják meggyőzni arról, hogy az itál-patronismus feltétlen kelléke most már Bachot unalmas locsogónak, Goethét barbárnak, Fichtét idiótának tekinteni. Az olasz nép nem felejtheti el csakúgy máról holnapra mindazt, amit a német szellem az emberiségnek adott. Ha ez a sajtó-őrület következetes akarna lenni, akkor száműznie kellene mindazon hazai Írókat, művészeket, bölcselöket is, kiknek müveire a német szellem tagadhatatlanul reányomta jellegét. Más szóval: száműznie kellene az egész ifjú-olasz zeneköltészetet, amely a teuton nagy zenekart Wagner és Strauss Richard hatása alatt teljesen magáévá tette. Száműznie kellene a következetesség kedvéért az olasz philosophusok Írásait Pasquale Galluppitól, aki Kant feltétlen hive Antonio Rosminiig, aki viszont Fichte gondolatainak rabja. Őrültség az olasz sajtónak eme szellemibojkott-propagandája ! Egy kultur nép sem csinálja művészetét, irodalmát absolut önállóan. A német pedig az elmúlt században olyan szellemi életet él, olyan szellemi fejlődésben van, hogy nemcsak az olasz, de az angol és francia művészetre is tagadhatatlanul reányomja a germán hatás bélyegét. Carducci, Coleridge, Carlyle, Staél asszony, Renan, Tainl és Barrés müveire mind halott a germán szellem. Sokkal jobb volna az olaszoknak e téren a dőre gyűlölet helyett önerejüknek öntudatos ismerete. Kár a német elmét bojkottálni, mikor ugyanakkor a legtöbb ifju-olasz zeneszerző A következő percben már az óvodában volt és minden óvodás tudta, mit kapott a kis Bözsi. No és ... ez a kis aranyos szélű képecske a Jézuskával nagyobb hódítást végzett Malomszegen, mint a németek minden negyvenkettőse vé- l gezhetett volna. Ahány óvodás volt a faluban, aznap délben mind az édesanyja szoknyájába csimpaszkodott. Olyikéba kettő, három. Ez volt aztán az ostrom! A malomszegi asszonyoknak egyszerre eleven fogalmuk lett Przemysl szorongattatásáról. „Idesanyám ! én is viszek pumpit." „Anya! halli kee, maga is küldjön tojást a katonáknak í* „Ideszapám éhesz, küldjön kee neki enni" sopánkodott anyja előtt a kis „Dibusz Máji", biztosra vévén, hogy amit ő visz a papékhoz, azt édesapja fogja megenni •—• Przemyslben. Végre is az asszonyok kapituláltak. Délután csak úgy dőlt a sok eleségnek való a papék kamrájába. Még a fösvény Csontosné is hozott egy kosár burgonyát s mig kiöntötte, méltatlankodva zsörtölődött : „Olyan asszonyok is vannak, mint ez a Tótné. Aszondi, hogy ő bizony nem hoz. A fia úgysem eszik belőle. Hogy aszondi, az urak elköltik a sok adót, oszténgat a szegény embertől koldulnak a sebesülteknek valót. Hogy ő bizony nem hoz. Mondok neki: nincs egy csibének való eszed..." Malomszeg község lakói atyafiságos jó viszonyban lévén, meg nem állhatja az egyik, hogy meg ne szólitsa a másikat : „Hová ballag kee?" — bizva közönsége tájékozatlanságában — német partitúrákból plagizál. Kár száműzni Hegelt, mikor a magát nemzeti irodalomnak nevező áramlat hegeli eszmékkel táplálkozik. Inkább tanulmányozzák a jó olaszok a német műveltséget, mely ma Európában uralkodó, igyekezzenek a német szellem hegemóniáját magukhoz ragadni. Erős a gyanúm, hogy ezek a nagyszájú olasz hadüzenök, ezek a bizonyára félmüveit riporter félék, akik most átkot dörögnek a német műveltségre, a tiszta olasz művészet nagyságainak nevét sem ismerik, hacsak valahol Berlinben, Münchenben nem hallhatták valami ilyen cimen: Die Italienische Nationalkunst und Literatur. A középponti hatalmak intellectualis fölényét misem bizonyitja jobban, mint az a körülmény, hogy nálunk sértetlenül él Shakespeare, Hugo, Tolstoj, Verdi tisztelete, melyet még a Grey-, Poincaré-, Izwolszki-, Salandra-félék sem birtak lelkünkből kiirtatni. Nagyvárosi képek. — Bécsi levelezőnktől. — Bécs, 1915. október 8. Mindenki a drágaságról panaszkodik, senkinek sincs pénze. Zúgolódnak, elégtelenkednek és mégis mindenki annyit költ, mintha legalább is milliomos volna. Bécs városa is ott tart, ahol Budapest, ha nem is drágaságban, de egyebekben. Bécsben ugyanis az élelem és a megélhetési források sokkal olcsóbbak, mint Pesten. Talán ez engedi meg a császárvárosnak, hogy többet költsön, s hogy a háború létezését épen, hogy csak tudomásul vegye. Mert Bécset, amint tapasztaltam, nem izgatja a háború. A mindennapi élet csak ugy folyik tovább mint azelőtt, a város csak olyan hangos éjjel-nappal, mint régen, a kávéházakban, mulatókban rendületlenül huzza a cigány a víg csengésű pezsgős poharak mellett, a színházaknak, moziknak megvan a maga közönsége és végül a bécsi hölgyeknek csakúgy megvan a legdivatosabb kalapjuk és elegáns kosztümjük, amint megvolt azelőtt, a békés napokban. És ha Bécsben nem látnánk azt a rengeteg külömböző ezredek katonáit, bizony hinni se lehetne, hogy az ország határain túl dühöng a háború. És sajátságos, sőt talán különös is, hogy Bécs, amely magát tősgyökeres osztrák városnak nevezi, jó formán háromnegyed részben magyarral van tele. Ebbe ugy beleszámithatjuk a katonaságot, mint a polgári lakosságot is, s az utcán, a villamosban, a külömböző nagyobb Igy aztán azok is, kik nem akarták tudomásul venni biró uram mit hirdetett, kénytelenek voltak folyton-folyvást hallani: „Viszek a sebesseknek. Te nem viszel?" „Hogyne vinnék!" Minek következtében a gyűjtés nem várt fényes eredménnyel végződött. De ki viszi el a holmit K . . .-ba a sebesülteknek? El kell vitetni falu során. Biró uram mozgósitotta a pógárt: elő kell keresni három fuvarost. A délután esősre fordult. Tudta a pógár, hová kell mennie. Beállított a szövetkezetbe. Ilyenkor, esős napon, kaszinóként is szolgál a szövetkezeti bolt. Ott üldögéltek egymás mellett a törzsvendégek. Egy zsák répamag tetején pöfékelt kurtaszáru pipájából a jámbor Tót Mihály. Lovai a bolt előtt álltak. Jó erkölcsű állatok: nyugodtan vártak gazdájukra a szakadó esőben. A pultról lógatta lábát Sáradi Gábor gazda, melléje támaszkodva szomszédja, régi kenyeres pajtyija, a Heródes: becsületes néven Kerengő Lajos, ki is akkor szokta meg a szigorú nézést, mikor a karácsonyi pásztorjátékban Heródes szerepét adta. Egyébként jó ember és nem oly kisdedevő, mint látszik. Egy-két jelentéktelenekb alak a bolt közepén állt. Csak az öreg köpcös Kurci Gergőnek jutott szék, aki biróviselt ember volt és abban az időben meg is kopaszodott. Mondják, hogy az okosságtól. Most is egy menyecskét kárpált, akinek az éttermekben csakúgy fülünkbe cseng a magyar szó, mint a kávéházakban, mulatókban, színházakban, mozikban és egyéb más ily helyeken. Statisztikailag lehetne bizonyítani, hogy Bécsben a háború alatt sokkal több magyar él, mint élt a háborút megelőző években! Ausztriának szüksége van a magyar nép megismerésére. Elvégre, a magyar neki testvére, és kit ismerjen meg első sorban, ha saját testvéreit nem? Bronner, gráci egyetemi tanár eszméjét, Bécs mai élete, nagyban előfogja segíteni. Ha valaki valamit tapasztalni akar, akkor sohse kezdje ezt fent, hanem minél lejjebb, minél alacsonyabb fokon, mert csak igy lesz képes megérteni azt, amit ott „fent" esetleg láthat. Ez jutott az eszembe, amikor beléptem az „Arany Bárány" magyar feliratú vendéglő küszöbén. Ezt amolyan nyárspolgári korcsmának lehetne nevezni, noha, mert éjfél felé járt az idő, nagyon kétes elemek tartózkodtak benne. Észrevétlenül leültem az egyik asztalhoz, amikor kívülről, nyilván a söntésből, erős lárma és veszekedés csapja meg a fülemet. Rendőr faggat egy sántalábu katona féle embert, kinek azonban csak a sapkája árulhatja el katona voltát, mert öltözete, megjelenése az utcai csavargókra emlékeztet. A pincértől megtudom az esetet. A sántalábu ember sohse volt katona. Nyilvános helyen rokkant katonának adja ki magát és kéreget. Sapkájába szaporán hullanak a könyöradományok, amelyből úri módon megélhet. — S mennyit keres egy este? — kérdi tőle a rendőr. — Naponta átlag 15—20 koronát. — Családja van? — Igen. Feleségem s három nagyobb fiam. Feleségem mosónő, egyik fiam újságárus, a másik kettő pedig utcai cipőpucoló. — S mennyit keresnek ezek összevissza ? — Szintén 15—20 koronára lehetne becsülni naponta. — Igen, és maga mindemellett koldul még és szélhámoskodik ? — De kérem sok kell a háztartásra. — Napi 40 korona kevés ? No jöjjön velem és a rendőr bekíséri. Már most nem tudtam elképzelni, hogy ha ez a napi 40 korona bevételre azt mondja, hogy kevés, mit szóljon akkor egy állami hivatalnok, akinek napi jövedelme csak 4 korona? Hogy élhet ez meg napi 4 koronából, amikor amaz 40 koronát kevesel? Talán sehol se veszik oly szigorúan az állomási perronjegyek váltását, mint Bécsben. Magának az utazó közönségnek is kell perronjegyet váltani, tekintet nélkül arra, utazik-e valahová. Persze ez alól én se menekülhettem meg s annak rendje és módja szerint megváltottam a perronj egyet s azt, felülvizsgálat után, pénztárcámba, a vasúti jegy mellé tettem. Bent a vonatba, elővettem egy újságot s oly szorgalmasan ura fogoly. Elhitették szegénnyel, hogy a muszka cár megtizedeli a foglyokat. „Aáá, húgom! Mán hogy lehetsz ilyen együgyű? Hogy hihetsz ilyet? Hát nincsenek nálunk muszkák bőven a fogságban? Akkor mink is megtizedelnők, de meg is ötödölnők őket!" „Hát az sem igaz Gergő bá, — kérdezte most már neki bátorodva a menyecske — hogy a muszka cár megházasitja a magyar foglyokat muszka asszonnyal? Mer' aszondja a Fiskárius Pista, hogy fajtát akar a magyarból. Mer', hogy nincs különb katona a világon a magyarnál." „Ammán igaz, hugám! Csakhogy ott a hiba, hogy a magyar fogoly nem akar muszkaasszonyt venni, mer' hogy nincs különb asszony a magyar menyecskénél." A menyecske arca felvidult. Aztán pirulva odább állt. „Ni, a pógár is itt van. Hát te mit akarsz? „Nem gyünnének keetek hárman: Tót uram, meg Kerengő uram, meg Sáradi uram fuvarba? Be kell szállítani a sebesülteknek az eleséget. Falusorán . . ." „Nem —vágta ki a Heródes — nem rajtunk van a falusora." „Falusorán nem visszük. Vigye, akin a sor van. Amúgy elvisszük" replikázott Gábor gazda. „Amúgy el . . ." tódotta Heródes. „El . . ." erősítette halkan Mihály gazda. Mintegy megerősítésül kiürítették poharukat, a pógárt is kínálták, aztán hazamentek készülődni. Másnap kegyetlen csatakos idő volt. (Vége köv.)