ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-10 / 41. szám

olvastam, hogy a kalauznak háromszori figyelmeztetését se hallottam, amelyei jegyemet kérte. Kissé zavartan odaadom neki a jegyet, ő átlyukasztja és tovább megy. —• Ebbe ugyan még semmi sincs, hanem mikor haza érek előveszem pénztárcámat s látom, hogy a vasúti jegyem érintetlen. Hogyan lehet ez, amikor azt a kalauznak odaadtam? Mikor pedig a perronjegy is kezembe akadt, csak akkor jöttem rá, hogy tévedésből a perronjegyet adtam a kalauznak, amit ö, a jámbor ember, hűségesen keresztül lyukasztott. Hiába, Bécsben is szórakozottak az emberek! Dinnyés Árpád. Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — XII. — jan. 22. Ottilia, órákat tölt nálam. Csacsog, cseveg, kedves édességgel, eltudnám hallgatni tán egy örökkévalóságon is át. Mindig talál valamit, amivel észrevétlenül képes tovább tolni unalmas beteg perceimet. Hol felolvas egy meleg uj tárcát Sienkievicz ozondus nyelvén, vagy tűzről serkent anekdota szeletkéket adogat be, melyektől érzem, hogy kedélyvilágom javul, s a testem épülését magával hozza. Különben is ma már sokkal jobban érzem magam. Lázam nincs s ha lehet ugy holnap fel is kelek. — jan. 23. Kérdezősködött, csalogatott, faggatott, haragot színlelt s azt mondta, hogy többé nem jön el, ha már egyszer meg nem mondom a nevemet. Eddig titokban tartotta, sejtelme sincs, hogy kivel társalog s kit ápol, de nem is mondom meg, majd ha jobban leszek s egyszer elmegyek hozzájuk majd ha búcsúzni fogok! Búcsúzni, igen mert haza szeretnék már menni, fáj a hontalanság s az otthon-hiány. Irataim rendben vannak, vissza nem tarthat senki, legföljebb az a gondolat, hogy földjeimen most oroszok az urak. Felkeltem, de alig birtam néhány lépést tenni. Boszorkány táncot járt körülöttem minden. Feltűnő hogy 1—2 hét hogy letud rántani a lábról. Pedig ugy szerettem volna már kifutni a világba, olyan gyönyörű színpompában úszott a természet. A megfagyott fák ezer pozdorjává, milliom kristály csillaggá tördelték szét a sárga napsugarat. Életet lehelt ki a halál karmaiból is a hidegtől elalélt világ s a jövendő tavaszt csillogtatta már, a még hűvös sugaraiban is. — jan. 25. Ma reggel ahogy felkeltem, eszembe jutott valami. Hm, hogy is mondjam, — oh nem is mondom nem is irom, — tehát felkeltem. Jó meleg ruhát aggattam magamra, s a komornyik nagy csodálkozására lebandukoltam a lépcsőn, majd végig a foyeren, ki az utcára. Lassú, puha bizonytalan lépésekkel haladtam, mint egy járni tanuló gyermek. Prémes galléromból kisem látszottam. S mentem, mentem, mendegéltem, álltam, néztem, gondolkodtam, amikor nagy sokára egy kis kápolnához értem. Bent áhítatos csendesség fogadott a haj ócska rejtelmes szürkeségben szunnyadt, átitatva a gótika minden misztikumával, mig az apszis világító fehérséggel fénylett elém. Hirtelenében e remek építészeti nagyszerűség megragadott, s áhítatra hangolta lelkemet. Előrébb bandukoltam : néhány asszonyka térdelt csak a padok között, néma áhítattal, — mint az imádkozó angyalok Carcvaggio képein. — Én is letérdeltem egy, sötét sarokba s imádkozni kezdtem. Jézus nézett rám az oltárról. S ahogy a szemem az övével találkozott, éreztem, hogy sokkal nagyon sokkal tartozom neki. Hálátlannak éreztem magam. Mennyi jóságban részesített már engem, s én még álmomban sem gondoltam rá. Éreztem, hogy arcom pirul. S ahogy ismét rá néztem, láttam a Szivét, melyből a vér csöppekben hullott ki, s fogyasztotta el belőle az élet tüzét. Szegény sziv, szegény elvérzett sziv. Olyan szent meleg vágy pihent a lelkemre, s ugy éreztem, hogy valami megsimogatja a szivemet. Boldog isteni ajándék édes gyönyörűsége volt. Tovább imádkoztam s ismét Jézus szelid beszédes szemeibe néztem, melyekben énemet láttam, néztem piros száját, melynek csókját a homlokomon éreztem, s néztem ismét a Szivét azt a szétnyílt piros, véres rózsát, mely illatával elkábította lelkemet. S ahogy igy elcsitulva egy boldogabb ország tengerében úsztam, valaki megérintette a karomat. Ottilia volt. — És maga itt — kérdi félig nevetve, félig szemrehányóan — mekkora mekkora könnyelműség. Ejnye-ejnye . . . — Nem is tudtam, mit szólni, hirtelenében . . . — Látja egészen átfázik itt, jöjjön hamar most hozzánk jó meleg teát készíttetek, megmelegszik tőle. Még egy pillantást az oltárra, s elhagytuk a kápolnát. — Nyújtsa a karját mondta hamiskásan, mikor a járdára értünk. Félek, hogy még le talál ülni egy hó rakásra, hi ... hi ... hi ... Sz. Sz. ur. — Hogy Sz. Sz. ur? — Hm, annyit már tudok, hogy vezeték és kereszt neve Sz.-szel kezdődik s hogy nemes ember, mert cimere is van s ha jól veszem ki grófi. — No hallja Ottilia kisasszony, maga ördög, egy valpurgis-éjji rejtelmes denevér. — Ah monsieur, vous étes bien poli . . . nevetett fel megtisztelő kifejezésemen. — Hja uram Sz. Sz. uram, jobban méltóztatott volna elrejtenie holmiát, hogy én meg ne találhassam. S ha kissé ügyesebb lettem volna, tán a nevét is tudnám már. Én csak billegettem a fejem, s azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa érthetetlen teremtés is lehet egy nő. Nem lehet kiismerni, néha rejtélyes mint egy ramses korabeli múmia, néha nyilt mint egy pünkösdi rózsa, vagy mély mint a szicíliai csendes éjszaka. Egyszer gyógyít, egyszer megöl. Vagy olyan mint a mocsarak felett fel-fel bukkanó sejtelmes világosságok, lidérc fények a sötét éjszakákban, melyek elől ha fut az ember, ugy nyomában vannak, ha pedig utánuk megy, futva tűnnek el az ingoványok rejtelmeiben. Nem tudtam határozott képet alkotni. Egy gesztenyés asszony bódéja mellett haladtunk el. — Veszek gesztenyét hogy kiengeszteljem jó, Madame du Sz. Sz. ? — Est bien monsieur, nevette vissza kérdésemet, mikor egy lassan haladó sebesült transport fordult be az utunkra. — Nézze csak osztrák sebesültek — szólt s magához szorította a karomat. Milyen törött a lépésük szegények s milyen bágyadt a tekintetük. Már az utolsók grusszognak tovább, amikor az egyik közülük megáll. Rangjától megfosztott tiszt. Karja felkötve, arcán horzsolási sebek behegedt nyomaival. Néz, néz, felénk néz, s szólni akar ... Az őr rákiált, s meglöki, hogy menjen. — Ottilia látja azt a katonát? Ugy tekint ránk, mintha ismerne, s mintha szólni akarna. Melyik? — Jaj Istenem, sikolt fel s karomba fűzött karja remegni kezd. Hisz ez ő, ő . . . Imre. Szendrei Imre! A katona tovább megy szabad kezét a szájához érinti s bucsu csókot int felénk. — Az ég áldja meg Chapeau ur, menjünk utánuk, vagy hogyis, — maga menjen haza mert, beteg, én meg egyedül sietek utána. Tudni akarom, hogy hova viszik. — Ismeri őt, Otti ? — Oh, ismerem-e, hiszen jegyese vagyok. Gyanútlan viselkedéssel mentünk utánuk, szó nélkül gondolatterhesen. Imre, illetve Szendrei Imre néha visszafordult, aztán ismét kis sántikálással baktatott tovább. Istenem, hogy szoronghatott a szive, milyen bizonytalanság járhatta benne vitustáncát. Nem mentek messzire. A szent Vazulról nevezett barátok kolostorának a kapuja előtt álltak meg. Ideiglenes kórház, mondta Ottilia, itt majd mint vöröskeresztes hölgy, meglátogathatom. Haza tértünk. Még az nap délután eljött hozzám. — Chapeau ur, — szólt minden bevezetés nélkül, fáradtan egy székre vetve magát. Mit tegyek, segítsen egy okos gondolattal. Reggel, sőt hajnalban tovább szállítják őket, Szibéria felé, s én ezt nem akarom, nem birom elviselni, hogy Imrét elvigyék. Mondja, mondja csak nem lehetne valahogy kimenteni öt. — Nem értem, azt akarja tán mondani, hogy megszöktessük ? — Azt, látja azt, s lehetségesnek véli? — Beszélt vele ? — Beszéltem. Mondtam neki, hogy legyen készen, mert érte jövök. S hogy képzeli ezt ? Nehéz dolog ám ez nagyon. Számolt a következményeivel is? Igen, képes vagyok az életemet is odaadni érte, csak sikerüljön. Ugy gondoltam, hogy ön dupla gallérral és kalappal elmegy a barátok templomába, ez összefügg a kórházzal, — s ott felmegy a chórusra, amikor lehetőleg üres lessz a templom, s ott egy szobor vagy szekrény mögé leül s ugy tesz mintha aludna, hogy esetleg félrevezesse a gyanút, ha észrevenné a kulcsos barát; imádkozás közben elszenderülni, megesik még tán egy szenttel is. S amikor majd minden elcsendesül, az emeletre vezető ajtót kinyitja, kapcsos zára van, s Imre erre oda fog jönni, már várja ott magáM — De aztán? — Rögtön, csak türelmét kérem. — Én bejövök majd a templomos baráttal a sekrestyén át, mint idegen átutazó nő, s kérem, hogy magyarázza meg nekem a templom nevezezetességeit, s mutasssa meg szent ereklyéit. Ezalatt maguk nesztelenül lejönnek a lépcsőkön, s a nyitott sekrestyén át kisurrannak az utcára. Nemet szégyellem volna mondani, jó lehet gyávának éreztem magam. Kis habozás után elvállaltam. Még nyitva volt a templom, amikor beléptem. Körülvizsgáltam minden zugát, de nem volt benne senki. Felszöktem hát az emeletre, s egy üveges szekrény mellett letérdeltem egy barna arcú szent kép előtt. Szivem ugy vert, mint egy hámorban a fémzuzó. Hallottam, ahogy bejött a sekrestyés, amint végig ment a hajón s csikorogva becsukta a kaput. Mikor minden elcsendesült s az óra elütötte a hetet, kikapcsoltam az ajtót. Néhány pillanatig vártam. Semmi. A folyosó végéről lárma hallatszott. Egyszerre, futó lépések nesze közelgett s a kinyiltajtóbanmegjelentSzendrei. Melegen kezet szorítottunk. Magára vette az egyik galléromat, s megpróbálta a kucsmát — jó volt. Nemsokára zörgött a zár s gyertyával belépett a sekrestyés barát. Morgott, beszélt s csoszogó lépésekkel ment egyik szobortól, képtől a másikig. Mikor már meglehetős távolságra értek, lélekmentő csendességgel lesiettünk a lépcsőn a sekrestyébe. Szerencsére az is sötét volt és üres. Innen már nem okozott sok nehézséget, a szökés. Egy folyosón át menve, kiértünk az utcára. Ivanovszkyéknál már vártak. Leleplezhetetlen örömmel szorított az öreg gyengülő szivéhez. Nemsokára Ottilia is eljött, de ezt már, ami ezután történt nem örökítem meg, egyrészt mert már későre jár az idő, más részt meg nem szeretek ilyen, heves pillanatokat papirra vetni. HIREK. Tanács. Szeresd hazádat akkor is, Ha az kár s nem haszon, Nem az a honfi, akinek Dij kell, vagy jutalom ! Ha számkiüzne is hazád, És bánna veled mostohán, Ne lázongj mert soh'se feledd, Hogy megtör minden Korjolán!... Üzenet. Életedet adta Magyar hazád földje, Rajta élj, s ha meghalsz, Porodat ez födje . . . Hajadon e hon üdve Életünket kérte, Most csak ugy lesz naggyá, Hogyha élünk érte! Somogyi Imre. Komlóssy Ferenc. Néhány héttel előbb még vele voltam s éreztem férfias, de meleg kézszorítását, hallottam energikus, de barátságos beszédét. Már akkor emiitette — nem panaszképpen — hogy mostanában gyakorta szívdobogást érez, valahányszor kelleténél jobban siet vagy megeröltetőbb testi vagy szellemi munkát végez. Ö ezt egész kedélyesen annak tulajdonitotta, hogy a télen ismét gyermeknek hitte magát és megeröltetőbb módon sportolt a Semmeringen. Ha lépcsőn kellett felmennie, többször pihenőt tartott és addig jóformán szóhoz sem tudott jutni, amig le nem csillapodott szivdobogása. Egyébként kedélye, szellemi frissesége feledtette baját: nem lehetett gondolni, hogy ez ily rövidesen végzetét okozza. De hát a Végzet nagyon