ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-01-17 / 3. szám

egy ágyúval előre ügettem, közvetlen az ellenség elé, miközben az orosz nehéz tüzérség ekrazit gránátokkal lőtt rám folytonosan, de hál' Istennek, el nem talált. Midőn pedig ágyúimmal tüzelni kezdtem, egy bomba ágyúm csöve alá vágódva, felrobbant és az ágyút, melyet én irányoztam, hanyatvágta; de nem történt egyéb, minthogy betemetett bennünket földdel, fejemre én egy ütést kaptam, mitől pár percig magamon kívül voltam, a legénység szintén elszédült s kettő megsebesült. De sebaj. Katonadolog! Amint magamhoz tértem, a tüzelést folytattam tovább, minek eredményekép 400 orosz megadta magát. Előtte való nap hasonló körülmények között vittem be ütegemet egy veszélyes tüzállásba, melyből két óráig tartó heves harc után kitették az oroszok a fehér zászlót: 750 orosz katona megadta magát. Tehát két nap alatt 1350 orosz adta meg magát ütegemnek. A két eset közt még egy orosz állást vettem be, mely 200 foglyot eredményezett. Előttem már ötször tették ki az oroszok a fehér zászlót. Ezt a pillanatot k. M.-kám nem lehet leirni. Mily fenséges érzés az, mely ilyenkor átjárja az embert, mikor az ellen megadja magát! Azonban az itt történteket, az itteni állapotokat nem lehet így röviden leirni. Bizonyára otthon egész másként képzelitek el a dolgot, mint ahogy az a valóságban van. Pl. talán hogy nagy lelkesedéssel egymásra rohanunk és ugy verekszünk. Ez szintén megtörténik, de ritkán! Hanem nálunk mindenki teszi kötelességét, odamegy és azt cselekszi, amit parancsolnak, sokszor anélkül, hogy tudná, átlátná az odarendeltetésének okát. A két hadsereg közt mindenestre nagy külömbség van! Ha mi támadunk, ugy történik, amint a tisztek vezetnek és vezényelnek, azonban ha az oroszok támadnak, egy hátul levő állásból géppuskákkal kergetik őket előre, ahol a mi fegyvereinkbe és ágyúinkba ütköznek és egy hatalmas vérontás a dolog vége. Az oroszoknak még egy nappali támadása sem sikerült eddig!! Nem is hiszed, mily szomorú egy-egy vérengzés után a százakra menő eltorzult halottak látása. De nem megy ez másként. Tudjuk, hogy számbelileg háromszor akkora ellenséggel állunk szemben és hogy vitézséggel, ügyességgel kell ellensúlyoznunk számbeli kisebbségünket. K. M.! Ily hosszú levelet — sajnos — igen ritkán van alkalmam irni, de ha annyira érdekel sorsom, kérdezősködj otthon rólam, haza gyakran irok. Holnapután — újévkor — valószínűleg ismét oly véres csatánk lesz, mint az ünnepek alatt volt. Mindnyájatoknak boldog újévet kívánok, szerető bátyád Kálmán. HÍREK. A sebesültek vendége. A hercegprímás a kórházakban. Az elhagyott haza, a vértől ázó ország, a seregektől megtiport szülőföld, az ágyúk által felszántott buzavetés, azután ... az árván hagyott család, az imádkozó öregek, a sóhajtozó hitves és a sikítozó gyermekek . . . mind-mind ott rohannak, robognak el az ágyban vergődő sebesült katona szemei előtt. Ez a sok kép kergeti, üzi-hajtja egymást a képzelet világában s ráöntik különös, keserű bánatos hangulatukat a lélekre, hogy annak is fájjon valami, necsak a test sajogjon a rajta, benne levő seb fájdalmaitól. Valami uj gondolatnak kell végig futnia e sóhajos kórházi ágyakon, hogy a reménytelenség, vagy a messze távolba kitolt remény világában összeroppanások ne történjenek: el ne szakadjon a túlfeszített, lázas agynak finom idegszála, meg ne pattanjon a háborgó szívnek finom véredénye, mely az érzések, emlékezések piciny, de tüzesen égő folyóját hömpölygeti magában. Hogyan kell itt a Gondviselésnek közbelépnie? Ezen sebesült testekben lakozó lelkek nagyon különböző utakon keresik az örök fényt, a tanítások zűrzavarában tapogatóznak. Csak a mi hazánkból mily tarka keveréke gyűl össze a vallási irányzatnak és még milyen tarkaságot teremtenek a kaukázusi a szibériai népfajok. Valami uj gondolatnak, valami nagy gondolatnak kell végig futnia a sóhajos kórházi ágyakon... A gondolat valósággá válik. Nyílik a terem ajtaja és zajtalan részvéttel megjelenik az ország főpapja, a párás és szagokkal telitett légkörben nyájas arccal, atyai szavakkal megy egyik ágytól a másikhoz dr. Csernoch János bibornok-hercegprimás. A felsőbb társaságok láza nagyobbrészt lelohadt, a pénzvilág sportszerű betegápolási buzgósága alszik a kényelem bölcsőjében, vagy épen belefuladt az illatos mosdótálakba. Hol késnék hát a ti vigasztalástok, szegény sebesültek, honiak és messze idegenből valók, ha nem lennének lelkek, nagy lelkek, kik a divaton rágódó világ fölött magasan szárnyalva viszik közétek Krisztus világát, életét, szeretetét. „Betegeket látogatni Holtakat eltemetni Élőkért, holtakért az Istent imádni." Valamikor nem is értettük, most eljött ezen irgalmasságok országa s az országnak akadt élő prófétája. R. Jubiláló krónika. — Egyúttal búcsúzó is. — Tiz év előtt írtam első Krónikámat, Illő hát, hogy végre én is Jubiláljak. Félezer vers.. . termett sorra, Mint a gomba, — El is megyek most utánna Nyugalomba! Szerkesztő úr kér ugyan, hogy Még ne menjek, A kiadó úr is biztat: Ne tegyem meg! És az egész lapszemélyzet Sír a bútól, Hogy megválik a háztól e Régi bútor. Szó sincs róla, engednék is A szép szónak S krónikáznék én a nyájas Olvasónak. Úgy mint eddig, megzengeném Hittel, bátran Esztergomnak búját, baját Krónikákban. Ámde szól a kürtszó, el kell Menni nékem S nem szavakkal kell győznünk az Ellenségen; Végig küzdünk forró, véres Nagy csatákat, Hol nem tollal, — karddal irnak Krónikákat! (-•) Tarkaság. Ivanoff rubeljei. A moszkvai kozákhetman ráspolyos hangja végigzugta a kis sárkunyhós orosz falut. — Háború, háború! A parasztok haza loholtak a mezőről. Siettek a községházra. Ivanoff Alexovics szomorú tekintettel búcsúzott el előbb a feleségétől és nyolc bozontos hajú gyerekétől. Aztán ő is elbandukolt a községházra. A kozákhetman jókedvű parolázással fogadta Ivanoffot. — No Ivanoff, boldog lehetsz, hogy védelmezheted a cár atyuskát. Ivanoff komoran bámult maga elé. — Nesze itt van öt rubel. Ez mind a tied. Ivanoff szemei felcsillantak. — Mind az öt rubel? — Azaz mégse mind. Három rubel nálam marad. Tudod, három rubel a falunak marad itt. A szegények se élhetnek a levegőből. Itt az irás, hogy az öt rubelt felvetted. Ivanoff aláfirkantotta az irást. Az adott két rubelt zsebrevágta. Künn az ajtóban egy kozák altiszt várta már. — Hé, Ivanoff! Egy rubelt adj. — Minek az, kozák ur? — A pópátoknak kell. Könyörgésre. Hogy szerencsésen hozzon haza a kazáni Szűz. • Ivanoff odaadta a kért rubelt. Még maradt egy rubelje. Azt az udvaron ácsorgó feleségének adta. Éljen belőle addig, mig ő a háborúból haza kerül. Ivanoff Alexovics délután már a moszkvai utcákat kóborogta. Rátalált a kaszárnyára. Jelentkezett. Bebujtatták föld szinü egyenruhába. Kissé fásultnak érezte magát. Zsebében egy árva kopek se lézengett, melyen legalább kevéske snapszot ihatott volna. Ahogy a kaszárnya udvarán barangolt, a nevét kiáltozta egy altiszt: — Ivanoff Alexovics ! Ivanoff egykedvűen lépkedett az altiszt felé. — Gyere be az irodába Ivanoff Alexovics. Pénzt kapsz. Ivanoff arca felragyog. Mosolygós orcával baktatott az irodába. — Itt van a zsoldod Ivanoff Alexovics. — Mennyi? — Tizenöt rubel. Ivanoff elhalványodott. Ennyi pénzt ő sose tudott elképzelni. Az altiszt szépen leolvasta a csengő rubeleket. Igazságosan meg volt a tizenöt rubel. Zsebrevágta mohón. Majd félénken megkérdezte az altiszttől : — Nem kell ebből senkinek se adnom ? — Nem, Ivanoff fiam. Mind a tied. Most pedig menj be az ezredes úrhoz. Ivanoff elment az ezredeshez. — Megkaptad a husz rubelt ? Ivanoff nem mert árulkodni. — Igenis meg, ezredes ur! — Mutasd csak. Te hazudsz! Az ezredes megolvasta a pénzt. — Hát az öt rubel hol van? Ivanoff ötölt-hatolt. — Szóval elköltötted már. Rendben van. Itt a pénzed. Mehetsz. Menj a kapitányodhoz. Ivanoff ki ballagott a szobából. A folyosón háromszor is megolvasta a pénzét. Bizony csak tiz rubel volt. Elment a kapitányához. — Jó, hogy jösz Ivanoff fiam. Most érkezett faludból értesítés hozzám, hogy már öt rubelt felvettél a kozákhetmantól előlegül. — Ugy van, kapitány "ur, de . . . — Semmi de. Két helyről nem jár fizetés. Fizesd rögtön vissza az öt rubelt, mert baj lesz. Ivanoff kelletlenül fizetett öt rubelt vissza a kapitányának. — Rendben van. Elmehetsz. Ivanoff szomorúan telepedett le egy padra az udvaron. Tizenöt, azaz igazságosan husz rubelből csak öt maradt meg anélkül, hogy akár egy pohár vutkit is lecsúsztatott volna a torkán. Nagy kardcsörtetéssel lépkedett el mellette az őrmestere. Erősen Ivanoffra förmedt. — Hát te már be vagy rúgva? Te snapszputik. Majd adok én neked. Te naplopó. Más beleizzad a nagy munkába, te meg berúgott fővel itt gunnyaszkodol a padon ? No megállj! Egy fegyveres katonával maga után kisértette Ivanoffot a haragos őrmester. A fogházajtónál visszaküldte a fegyveres őrt. — Itt maradsz. Hogy is hivnak? — Ivanoff Alexovics. — Itt maradsz Ivanoff. — Bezáratsz, Uram ? — Be. A mindenható cár atyuska halálbüntetéssel tiltotta meg a pálinka ivást. Te pedig be vagy rúgva. Ivanoff elhalványult. Gyámoltalan feleségére és nyolc gyermekére gondolt. Akadozva kezdett védekezni. — De uram, hiszen egy csepp pálinkát se láttam még ma — Az mindegy. — Könyörgöm uram . . . — Jó, nem bánom. Tudd meg, nekem is van jó szivem. Én elnézem hibádat. De az őr, aki ide kisért, az aligha. Adj három rubelt s én a három rubellel elhallgattatom az őrödet. Ivanoff nagyon megörült. Fellélegzett. Örömmel adta át az őrmesternek a három rubelt. Szabad volt. Vigan dudorászva ment a szállására, mint aki főnyereményt csinált. Az igaz, hogy csak két rubelje maradt. Ivanoff azonban ezzel mit se törődött. A megmaradt rubel már nem okozott nagy gondot Ivanoffnak. Piszkos zsebkendője sarkába kötötte. Bement a nagy szobába. Leült a hosszú falócára. Bóbiskolni kezdett. Rövid alvásából éktelen zsivajgas verte fel. Az altiszt káromkodott mellette. Ivanoff félálmosan hallgatta, amint az tolvajt, zsiványt emlegetett. — Mid veszett el, uram ? Az altiszt dühösen ugrott Ivanoffnak és kétszer arcul vágta. — Hogy mim veszett el, te zsivány? Tudod azt jól ma^ad is. Csak ne vágj olyan buta pofát. Inkább add vissza az ellopott két rubelomat. Ivanoff a pofontól megszédült. — Én, uram, ártatlan vagyok. — Mit? Ártatlan vagy? Emberek motozzátok meg ezt a rablót.