ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-13 / 24. szám

XX. évfolyam. Esztergom, 1915. június 13. 24. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Esztergom, 1915. június 12. — Románia a váluton. Az Entente-hatalmak még egy ultimátumszerű felszólitást intéztek Romániához, melyben felszólítják, hogy Olaszország mintája szerint támadja oldalba a monarchiát. S Románia, úgylátszik, a napokban dönt véglegesen elhatározása felett: vájjon továbbra is és véglegesen semleges marad-e, avagy az Ententehoz csatlakozik, avagy hozzánk. E három lehetőség közül az első a legvalószínűbb, az utolsó a legvalószinütlenebb. Kis államoknak, mint a Balkán-államok, legokosabb semlegeseknek maradniok s békésen bevárni, hogy a győztes féltől kapjon jutalmat semlegességeért. Csak nagyhatalmak kockáztathatják meg, hogy nyíltan szint valljanak az egyik, vagy a másik fél javára. A beavatkozó nagyhatalom legfeljebb valami területveszteséggel bünhödhetik a kalandért. Igy fog járni alkalmasint Itália. De a kis állam egész létét teszi kockára okvetlenkedésével. Példa reá Belgium. Ha Románia kilép a porondra, alkalmasint — mint „orthodox" s mint „latin" nép — a négyes Entente oldalára áll. Aránylag nagyobb ugyan a központi hatalmakkal rokonszenvező politikusok és újságok száma, mint Itáliában volt s a román kormány nem támogatja a monarchiaellenes tüntetéseket, mint az olasz kormány tette. De a közhangulat minden inkább, csak nem „magyarbarát". Az uralkodó és a kormány bámulatos higgadtsággal tartják magukat és ma jelenleg a helyzet urai. De a fejlődési tünetek nagyon hasonlítanak az olasz hadüzenetet megelőző tünetekhez; kérdés, hogy képes-e végig kitartani a vezetőség és szembeszállni az angol-francia pénzen fizetett ruszofil elemek izgatásával. S igy megtörténhetik, hogy Románia másodszor is megcsinálja az oktalanságot, amit 1877-ben csinált: segítségére siet a végveszélyben forgó Oroszországnak. Oroszország hálája ismeretes. A románok hangoztatják legjobban. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A tavaszhoz. Várva-várt szép tavasz, kellemekkel ékes, Ne csodáld, ha ajkam néma s nem beszédes! Lelkem a honfibú már úgy összemarta, Nem is tudok nézni játszi sugaradra. Kár is volt még jönnöd! Hideg tél van itten. Nem enged a fagy még mi bús sziveinkben. Minek ottan derű s víg mosoly a napnak, Hol mindegyik házban halottat siratnak? Minek ott madárdal, bimbó, virág, illat, Hol a legtöbb gyermek árvaságra virrad? Menj vissza, szép tavasz ! Nem való ez néked: Nem illik a gyászhoz díszes öltözéked! De ha feljő majd a diadal nagy napja S ujjongástól zeng a Duna-Tisza partja, Akkor jöjj el ismét, de — haj! — nyögve, sirva: Vár a magyar hősök sok-sok messze sírja S amennyi csak rajtuk s körülöttük fér el: Hints rájuk virágot forró melegséggel! Patyi Gyula. Szerkesztőség-: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Meglepetésszámba menne, ha Románia nyíltan a központi hatalmak mellé áll, hogy azok győzelmében résztvéve, követelhesse az 1877-ben tőle elszakított Besszarábiát. Lemberg elfoglalása és az oroszok végleges kiverése Galíciából volna a legalkalmasabb pillanat ily értelmű közbelépésre. A monarchiának nincs igénye Románia szerzett, vagy szerzendő birtokaira — mig Oroszországnak Románia útjában áll. S az orosz Boszporus az összes Balkán-államok végveszélyét jelentené. Sajnos azonban, Romániának vannak meg nem nevezhető igényei velünk- szemben. Legjobb volna tehát, ha Románia nem hallgatva az Entente csábitások szyrén-hangjaira, végleg a semlegesség mellett dönt! De bármi történjék, mi eddig — Isten segítségével — nemcsak feltartóztattuk, de megvertük túlerőben levő ellenfeleinket. Az esetleges román beavatkozás sem volna az utolsó láncszeme e túlhosszúra nyúló világháborúnak s oly alakulást idézhet elő a Balkánon, mely kiegyenlíti ismét az egyensúlyt. A Baksis népe. Mikor köztük jártunk azt hittük, hogy csak az utca nyújtogatja felénk baksisos kezeit; növekedett csodálkozásunk, mikor aranygalléros hivatalnokok udvariassága is csak a baksis cukorkájával volt előcsalogatható. A mi tolakodó, faluvégi cigánypurdéink messze elmaradnak raffináltság dolgában az olasz kollégáik mögött baksis-préselö ügyességüket tekintve. Ki hitte volna, hogy az Apenninek bércei között egy baksis-vadász élhetetlen nemzedék bujkál, amely Italia mosolygó, kék egét cigánytábor füstös sátorrongyának nézi. A baksis tartja ott a lelket kicsinyben Szomorkás, gyönge fa. Az életet, mint óriási parkot képzelem el: mi emberek vagyunk benne a sokszerü és különféle fák. Teszem azt: szálas kemény tölgyek és görnyedező, szegényes liceum bokrok. Akad sebező, érinthetetlen Krisztus-tövis és komor, haragoszöld fenyőfa is. A félénk, rezgő nyárfának testvére a hangulatos platán és a méla szomorúfűz lehajló ágai a csipkerózsa bokornak dúdolnak halk, szomorú nótát .... Igazán: az emberek orcái mint kedves és ismerős fák állanak előttem és talán mindenkire tudnék érdekes hasonlóságot felhozni: de már csak az én gyönge kis fácskámról akarok beszélni. Kedves és ezért kevéssé látogatott sétatéren áll, ahol néha bátortalan szerelmesek andalognak boldogan, vagy rakoncátlan nebulók játszadoznak hancúrozva. Nevét nem is tudom és utaimon más felé csak ritkán találom fel. Növése, termete karcsú, szinte törékeny és hosszúkás igen, erős levélkéi a tej-fehér, az oliv-zöld és világos okker kibeszélhetetlenül tarka vegyülésével vannak színezve, szorosan egymáshoz simulnak és mindig mereven a földet nézik. Ha kósza szellő téved a tér felé, kicsi, kerek lombja lassan ringatózik, a levélkéi csendesen susognak s velük együtt a vékony ágacskák is, I melyek mint felhangolt hárfának feszülő húrjai függnek szép sorban egymás mellett hasolóan a szomorúfűz zöldes, lehajló ágaihoz . . . Valóban: a szellő nyomán kelő halk zugásuk is azonos azzal a ritmustalan gyászindulóval, melyet a szomorúfűz galyai és levelei szüntelen dúdolnak. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. és nagyban, előkelőben és az utcatöltelékben. Baksis . . . baksis .... Ha süket volna az idegen mindakét fülére, ez a szó annyit hangzik, hogy akkor is meghallaná; mindenkor és mindenütt csak ez viszhangzik. Nemzeti jelszava az olasznak a baksis, amelynek szellemében nevelkedik, él és mozog. A baksisért feláldozza mindenét, múltját, jelenét, jövőjét, becsületét, erkölcsét, barátságát, hűségét. Más nép lakta egykor Italia földjét: Caesarok és Augustusok ivadéka, amely előtt a forum nem piactér volt, melynek szögletében meghúzódik egy egész nemzet, hogy arcátlanul árulja azt, ami az emberiség előtt mindenkor szent, nemes és ideális volt, árulja a többet ígérőnek. Azt tudtuk tapasztalatból, hogy az olasz a mult nagyságának minden egyes mohverte kövét kicsinyes baksisokért mutogatja. Mig az igazi nagyságok idejében a Pantheonnak kapui csak a jellembeli és szellemi értékek előtt tárultak fel, ma, midőn az olasz áll ez ajtókban portásként, csak a baksisos markok értéke előtt nyilnak azok meg. S ha a cicerói időkben csak a szellemóriásoknak volt belépő jegyük a Forum Romanumra, ma csak a baksisos halandó tarthat erre számot. Ez a nemzet élhetetlen élelmességei odaplántálta magát a herosi multak templomának kapujába és busás hasznot koldul a kultúra zarándokainak baksisaiból. Italia Európa nagy múzeuma s a sors iróniájának kell lenni, hogy ezredévek megEz a megjelenés igy igazán igénytelen, szegényes. Merőben elüt és messze megette marad egyéb fák akaratosan követelőző magatartásának. Ezek ugyanis életvidám külsejükkel körülbelül igy beszélnek: „Sors! ha már az élet kertjébe állítottál bennünket, követeljük tőled megillető jussunkat : a jólétet, örömöket, szépséget, boldogságot. Azért ne is hidd, hogy mi talán megelégszünk — sőt még hálásak is leszünk holmi rongyos, olcsó életért, melyet te könyörületes irgalomból nagy kegyesen nyújtanál nekünk!" — holott az én gyönge fácskám az ő szegényes vonásaival épen ugy fest, mint ennek az alázatos megelégedettségnek a megtestesítője A téren, körülötte lombos, királyi hársak állanak. Ezek, mint királyi voltuk meg is követeli, magasra szegzik duzzadt koronájukat és ugyancsak a kósza szellő érintésére csendesen, tekintéllyel bólingatnak s közben ölelgetik, csókolgatják egymást .... Testvéri szeretetüknek kétségenkivül kedves és őszinte megnyilatkozása e tény, mellyel azonban szivüknek egy más, kevésbbé nemes indulatát is leplezgetik. Haragjukat, gyűlöletüket az én gyönge fácskám iránt, amiért ez nyomorult semmiség létére az ő királyi körükbe tolakodni merészkedett .... Rég volt, nagyon régen, hogy valami szelidszivü ember gyönge fácskámat a királyi hárl sakkal együvé ültette a térre, hogy ők először köszöntötték egymást — ellenséges indulattal. Tizenhétszer hullott már azóta lomb, de a sárguló levelek tizenhét lombhullása nem tudott oly vastag takarót szőni, mely az ellenszenves szivek gyanakvó érzésére a feledés finom fátyola lett volna . . . Tizenhétszer fakadt már azóta rügy,