ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-13 / 24. szám

kövült nagyságának örizetét egy baksis-haj­hász, koldus nemzedékre bizta. Itt igazán gyáva nyulat szült Libia párduca .... Mily más idők voltak azok, mikor Európa Italiába járt iskolába becsületet, hűséget, fenköltsé­get, lovagiasságot tanulni, mikor a kultúra reflektorai innen világitották meg a konti­nens barbár tájait. S jött az uj nemzedék, mely megőrizte ugyan a régi dicsőség nagy styljeit, de csak köbe vésve, mohával be­futtatva s poros foliánsokba eltemetve. A letűnt korok monumentális romjai maguk alá temették a transcendentális értékeket is a hitvány olasz sziv és megdöbbentő kislel­kűség előtt. Valamikor Európa, Ázsia s Af­rika valódi kincseket küldött e földnyelvre, ma csak baksisokat juttat már neki; vala­mikor világrészek dáriusi kincseit lebecsülve e föld gyermeke egy méltóságteljesen meg­vető, klassikai mozdulattal, ma kéjes só­várgással hazug diadalmámorba ájul bele a lenéző gestus kiséretében elébevetett bak­sis láttára, mint az útszéli, filléres koldus. A baksis oly jellegzetes, nemzeti vo­nása lett az olasznak, hogy ezzel minden­kinek számot kell vetni, ki Italia kapujában áll. Számot vetett az entente is! S övé lett az egész nemzet királyostul együtt. Az események ugy mutatják, hogy Italiában is a legelső olasz ember a király, a nemzeti jelleggel megpecsételve: a baksis-vággyal. Tudták ezt ellenségeink s a baksisos nem­zeti jellemvonást győzelemre vitték az er­kölcsi világrend axiómája, a baráti hűség fölött is. Az olasz hadüzenet elsősorban az er­kölcsi világrendnek szól; az olasz ágyuk bombáinak először a morális világban kell rombolniok, mielőtt a Monarchia te­rületén explodálnak; de az erkölcsi világ­ban Gibraltár és Przemysl bástyáinak is biztosabb páncéljai vannak, melyek a te­remtés laboratóriumában készültek. Róluk az ókor világbirodalmainak katapulta löve­gei is kétszeres erővel pattantak vissza és sodorták saját népüket nemzetek sirjába, melyre a késő utódok rávésték, hogy „Min­den állam talpköve a tiszta erkölcs Ezt feledte el az olasz baksisos mámorában. A történelem Ítélőszéke ismét a pap­de a hársak most is azzal a kajánul kandi tekin­tettel méregetik fácskám késő tavasszal előbújó levélkéit, mint régen és mindig csak azzal a bántó irigységgel, büszkeséggel gondolják el ma­gukban : mennyivel különbek vagyunk nála! De még itt sem áll meg diadalmaskodó hiúságuk, mert e gondolathoz mindig azt is hozzáteszik: majd megmutatjuk „ennek" a senkinek, hogy ki vagyunk mi! ? Nem akarom mégsem megvádolni ama di­szes hársakat, hogy talán királyi voltuk tudatában nevetségesen hiu módra pöffeszkednek, ha az alá­zatos főlehajtást nem is ismerik. Igazán csak egyetlenegy szó fejezi ki az ő magatartásukat: hogy tudniillik ők életüket nem a sors ingyenes ajándékának tekintik, de mint megillető részüket akarattal követelik. Fölényes, öntudatos megjele­nésük legalább ezt sejteti. És meg kell adni, hogy ezzel a magatartásukkal sokat értek el minden­nél és mindenkinél. Szellőnél, napsugárnál, ta­vasznál, embernél, egyaránt. Az aranyos napsugár mindig mintha derül­tebben mosolyogna őreájuk és tényleg dúsabb, szebb lombot is növesztett nékik. A szellő, ha feléjük szállt, már messziről halkitotta a nótáját, hogy a lombok alatt lapuló kis dalosokat el ne űzze. A tavasz édesen illatos virágokkal kedves­kedett nékik és az emberek — beteg, köhögő emberek — mindig csak az ő illatukról, szépsé­gükről, jóságukról beszéltek, ha közöttük jártak .... Ilyenek után pedig nem is lehet azt mondani, hogy az a nagy különbség az én gyönge fácskám és a királyi hársak között voltaképen csak hiu vetélkedés által hamisan éles színezésben feltün­tetett ellentét, nem pedig emezeknek a sors ke­gyéből kijáró igazi előkelőség. ság javára döntött az elvek és eszmék ama nagy percében, melyet a Vatikán és Quiri­nál játszott már évtizedek óta. A Vatikán rideg tartózkodásából most merült fel az erkölcsi világrend megalkuvást nem türö ércfala, mely a vértanuságig menő becsület teritoriumát választja el, a licitáló, bak­sisos hűtlenség perifériájától. A Vatikán nem tudott leszállani a becsület magasla­tairól a Quirinál aknacsatornáinak sötétsé­gébe, hol a baráti hűtlenség penészgombái tenyésztek. A Vatikán és Qurinál között nemcsak az egyházi állam területe feküdt, haDem a morális hűség és erkölcstelen szószegés birodalma is. A Vatikán ethikai világnézete mindig centripetális erőt fejtett ki a Quirinál baksisos életnézeteivel szemben. S a világnézetek e taszító ereje tá­volított el minket is Italia baksisos hüte­lenségétöl. Zaehratka József. Aratás, takarítás és érté­kesítés. Irta Veredikusz. Magyarország halmain és rónáin dúsan reng a kalászos növény és ha valamely elemi csapás nem éri, a mindennapi imáinkba zárt kenyérrel a mult évi terméshez képest sokkal jobban leszünk ellátva. Reményeinket azonban nem szabad tulcsi­gáznunk, hogy helyet adjunk Glückstal termés­becslésének, amely szerint az idén 50—60 millió métermázsát kitevő búzatermés várható, mert ezek az ismert helyről jövő termésbecslések, többnyire a gabonatőzsde előrevetett mesterkedései arra nézve, hogy a termelő a tuljó, a kitűnő termés által megfélemlítve iparkodjék mihamarább túladni készletén, amelynek természetes következménye a kereslet értéktelenitő fellépése a nagy kínálattal szemben. Hogy a gabonatőzsde mennyire nélkülözhető intézmény, azt a jelen világháború igazolhatja leg­jobban. Nem más az lényegében, mint élősködő szervezet a termelők kizsákmányolására és egyéb­ként is a jóléti szocializmussal ellentétben a meg­élhetést megnehezítő üzérkedés, amiért is azt, mint társadalmi intézményszerüséget, semmi körülmé­nyek közölt sem volna szabad megtűrni és pedig annál kevésbbé, mivelhogy beigazolódott azon ténykörülmény, a mely szerint a gabonatőzsde magára nézve nem tartotta kötelezőnek az állam, az ország háboru-állapotát olyba tekinteni, amely­ben elsősorban is a hadsereg és az ország nem (Némileg furcsának tűnik ez fel, de talán az emberek világában nincsenek-e egyesek, akik erő­vel emelik fejüket és keményen feszitik duzzadó keblüket, akik selyempaplan alatt indokolatlan sze­rencsével uralkodásra születtek ? És nem vagyunk-e mi mások, szegény küzködők az élet poros or­szágútján ?) Szomorú fácskám maga is látta, de még inkább érezte ezt a különbséget. Amazok teli erővel, akarattal, bővelkedve szépségükkel és testvérek voltak : Ő szomorú egyedülvalóságában gyönge, dísztelen, szegény. Fájt neki ez a kegyet­len ellentét, kicsike szivét szúrta nagyon a kin, de nem volt senkije, akinek könnyeit elsírhatta volna. Égetően fájó érzései között más mije nem maradt, csak gondolatai, lázongó izzó gondolatai, melyek mint károgó varjak fekete serege ősszel a mezők lombtalan füzét, szállották meg a lelkét. Sok ezer sötét „miért?" zúgott a fülébe és le­fátyolozott arcukkal mint ijesztő rémek kerülget­ték, példázgatták előtte az élet kegyetlenül igaz­ságtalan voltát. Miért az ő szegényes, sáppadt lombozata oly nyomorult s amazok hivalkodó pompája oly kirá­lyi ? Miért az ő beteges vézna vértelensége és amazok ropogó rostjai, eleven erősége ? Miért az ő szürke virágtalansága és amazok édes illata, varázsos szépsége, megvesztegető kábításai ? Mi­ért ? Miért neki élni tengődő életet megcsúfolva, eltaposva, elfelejtve ? A hideg fájdalom remegő borzongással járta végig erőtlen testét, vékony ágait, fakó leveleit: majd merészen, kétségbeeséssel, reszketve a kín­tól susogta-sziszegte : ő most leveti lombját, meg­töri törzsét, nem él tovább rut, semmi életet! Az összeboruló gyönge ágacskák ilyenkor termelő lakóinak rendes normális ellátását bizto­sítandó kizárt volna minden néven nevezendő uzso­ráskodással járó üzérkedést, amellyel még akkor sem hagyott fel, mikor nyilvános működése lehe­tetlenné vált. Mert tudvalevő, az a bevándorolt, más néven a menekülők zugmüködése körébe vo­natván ott az üzletkötések tovább folytatódtak, a melynek eredményét sajnos! eléggé ismerjük a liszt, a bab, a rizs rohamos, eddigelé soha el nem ért árfelszökkenésében és ott tartunk, hogy dacára a kedvező tavaszi időjárásnak a dúsan termő zöldségfélének is a rendesnél, háromszoros sőt négyszeres ára van ! Nagyszerűen és találóan mondotta Vázsonyi Vilmos a székesfőváros június hó 7-én tartott pénzügyi bizottság ülésén azt: „Végre ki kell pusztítani azt a réteget az országból, amely a há­borút, mások vérét, könnyét és szenvedését a maga meggazdagodására használja fel.* Nem tudom valójában kire, mely rétegre értette azt. Több mint valószínű azonban, hogy ezen réteg alatt az a réteg értendő, amely a ke­reskedelmet majdnem kizárólag a kezében tartja és amikor a legkíméletlenebb szavakkal elitéli az angolok kalmár szellemét, nem kisebb mérvben és szellemben kalmárkodik a nemzet véranyagán, a melynek egyrésze a legnagyobb áldozatokat hozva a harcvonalban áll, másik része a föld rögét mi­velve gondoskodik az élelem előteremtésén. Magától értetődik, hogy az a kipusztítandó réteg minden néven nevezendő felelősséget egy­aránt a termelőre hárit, mintha egyedül ő volna oka annak az antidemokrata állapotnak, amit nagy és sok pénzzel kell megfizetni annak a közönség­nek, amely a keresletre van utalva. Akármint sza­badkozik és szabadkozzék is a kipusztítandó réteg a felelősség viselését el nem háríthatja magáról, mert megállapítható ténykörülmény az is, hogy a termelő a kímélet árának megállapításánál immár helyesnek sőt jogosnak minősíthető azon feltevés­ből indul ki, amely szerint, hogy és minő elfo­gadható demokrata jogcímen jusson ő ahhoz, hogy fáradozásának eredményén mások nevezete­sen pedig a kipusztítandó réteg élősködve és uzso­ráskodva jólétnek örvendjen, meggazdagodjon. És felveti azt a kérdést, miért ne részesülne ő is a nyereség azon részén, amelyen tul az uzsora nyereség határait lépi át. Miből nyilvánvalóvá válik, hogy a termelő teljesen ki lett oktatva az angoloknál divó és a kipusztítandó réteg által is sokszorosan elitélt kalmárszellemből és a keres­letre utalt közönségen megveendő nyereségen ö is osztozkodni akarván más tekintetből indokolat­lan árfelemeléssel él. Holott, az a termelő nép, ha a kipusztítandó réteg ellenkezőleg hasznos tényezőnek bizonyul­ván az állam a nemzet háborús állapotát köteles­ségszerűen oly szociális állapotnak tekintette volna, amelyben az egymásra való utaltság szent elvé­nek révén csak is arra szorítkozott volna, hogy zokogó sírással remegtek a fájdalomtól és a sáp­padt, félénk levélkék zizegve lengedeztek, pedig szél se rezdült és — nyár derekán ! — libbenve libegő szállongással hulldogáltak a föld felé . . . Valóban az egész fácska nagyon szenvedő és szánandóan szomorú ilyenkor. Szerencsére azon­ban az ilyen lélekmegrázkodtatások mind ritkáb­bak lettek és gyöngébbek is: szegény fácskám lassankint szelíden megnyugodott sorsában, aláza­tos, hallgatag, tűrő lett, amint illett is az ő igény­telenségéhez. Szemei, melyek valóban létező és látó sze­mek voltak, lassankint kezdtek elfordulni a körül­állók mutatványos hivalkodásától és kezdtek . . hogyan is mondjam ? . . . . kezdtek befelé nézni. Elismerem, hogy ez a kijelentés igy egészen kü­lönös, de én csak magunkra, érző emberekre hi­vatkozom és csak azt tételezem fel — sőt ezt is inkább hittem hiszem — hogy a körülöttünk élő és hozzánk oly annyira hasonlatos fák és virágok a miénkével lényegileg egyező életet élnek. Érte­nek, éreznek, örülnek szenvednek és vigasztalód­nak és szeretnek is : szakasztott mint mi, az élet kertjének sokszerü és különféle fái. És lám mi ugy vagyunk vele, hogy ha talán a körülmények lenyűgöző ereje szegényes, sőt nevetséges sze­repkört szab a számukra, ha talán holmi elszántan törtető, kíméletlen ember elől kitérnünk kell és járnunk a magunk szük circulusait: Sokszor elé­gedettek vagyunk és talán boldogoknak is érez­zük magunkat, hiszen mondogatjuk : bizony nem cserélnék magával a királlyal sem. Emellett pedig beszélünk nagy igazságokról és tanítjuk azokra unokáinkat is, hogy bizony az életet lényegében széppé és nemessé nem a ragyogó pompa és drága kincs teszi, hanem az az emelkedett szán-

Next

/
Oldalképek
Tartalom