ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-30 / 22. szám

jön a küldetés, az ellenség köpönyegeit és sapkáit vették magukra. Az orosz ekszpedicíó munkája visszafelé sült el. Nem jutott idejük és alkalmuk a kémkedésre, ellenben ők adtak nekünk igen fontos tudósításokat. Félórával az oroszok elfogatása után parancsnokunk alarmot kommandirozott és ugyancsak megleptük az ellenséget, amely fel sem véve a harcot, észnélkül futásnak eredt. A tanítót, aki fölfedezte a kémeket, kitüntetésre terjesztették föl a hadvezetőséghez. HIREK. Nagy igéket hallottunk. Ünnepi ruhában, isteni szóra szomjazó lélekkel, imára készülő ajakkal törtettünk a magasba, mentünk fel a bazilikával megkoronázott hegyre Pünkösd vasárnapján. Jöttek a népek: fiatalok és vének, urak és pórok, feszes tartású katonák és nehezen bicegő sebesültek. Jöttek, mert tudni, szivükben érezni akarták, hogy a nehéz napokban közelükben, mellettük, bennük van az Isten. Azután az otthoni gondteljes arcok helyett jól esik látni halkan morajló tömeget, mindenelőtt pedig a főpásztort: az Istentől rendelt hatalmasságot és tekintélyt, akinek vállán nyugszik egy ország kereszténységének minden gondja, aki a saját terhein kivül a másokért való felelősség súlyát is hordozza. És lám! a templomba vezető utján virágdíszben pompázó fák integetnek felé, a nagyharang szavának méltóságos zúgását fürge madárkák dalai tarkázzák s az „Ecce sacerdos magnus" felemelő hangjai mellett a megszokott biztonsággal, erőteljes léptekkel, biztatóan nyugodt arccal lép fel a főpásztor trónusára. Ez a látható valóság, a békés környezet a mi országunk életének élőképe. Vonásokban gazdag színekben pompázó kép, melynek tüzes keretei vannak. A belső békének csendjét, harmóniáját ágyúk ezrei, fegyverek milliói, katonáknak seregei őrzik, biztosítják. Mindezek láttára észre kell vennünk, meg kell állapitanunk, hogy bár a vészeknek uj tüzei gyúlnak, bár a gondok sokasodnak, a hatalom birtokosai élnek, érettünk fáradnak, dolgoznak, a tekintélyek régi fényükben ragyognak s biztosítanak bennünket: kis embereket, hogy nem dolgozunk, nem aggódunk, nem szenvedünk hiába. Azonban jövőnknek biztosításához nem elegendő, hogy a példákat egyszerűen csak meglássuk, hogy vezetőink törhetetlen erősségében megnyugodjunk, hanem benső hangulatunknak mind a vallásosság, mint pedig a hazafiúság terén különösebb tettekben, értékes áldozatokban kell megnyilatkoznia. Csodálatos idők ezek, melyekben az Isten és a haza fogalma annyira összeforrott vagy tán inkább az összeforrásnak régi ténye elhomályosithatatlan fényben nyilvánult meg. A főszékesegyház a hazafiságnak, a hazafiúi lelkesedésnek, tetteknek, kötelességeknek főiskolája lett, melyben a Himnusz hangjai mellett sírjuk el tüzes magyar könnyeinket, amelyben harcba induló katonáink a hercegprímás kezéből veszik át a megszentelt Szűz Máriás lobogót s amelynek szószékéről a hitnek szent dogmái mellett, ugyanolyan tűzzel, meggyőző erővel, szent lelkesedéssel hirdeti a főpásztor a haza iránti szeretetet és kötelességeket. Magasztos szózatával felgyújtotta lelkünkben a pünkösdi tüzet s azután megmondta nekünk és a szavára figyelő egész magyar hazának, hogy a ki e válságos napokban elrejti pénzét s nem teszi a haza oltárára, az közönséges hazaáruló. R. Tarkaság. „A 11. Marsbattalion." Feketélik az országút a sok szekértől és gyalogjárótól, mely a szomszédos falvakból a városba igyekezik. Siró, szomorú menet ez, mintha temetésre menne. A szekér szinte állni látszik a sok asszony gondolataihoz képest, mely már a messze jövőbe kalandoz, mi lesz velünk? Végre megérkeznek a városba, hol már csukaszürkébe öltözött fiuk várják őket. Vége-hossza nincs a sok ölelkezésnek, csókolódzásnak, na — és a pakkolásnak, mert a lányok, menyecskék nem üres kézzel jöttek ám. Van ott minden a javából, hadd legyen szegény Jancsinak, Istvánnak ennivalója az uton, meg ne haljon valahogy éhen már a vonaton. Meg azután evés közben is haza gondol legalább. Már ugy megtellett a hátizsák, hogy bele sem fér több, de azért nincsenek megijedve, hová tegyék a többit? Van annak is helye. Leülnek szépen a földre s Ízelítőnek már most megkóstolják a jó hazait, melyet Istenem, mikor fognak újból enni? — vagy talán sohasem! A jó étvágy mellett, egymást átölelve férjfeleség, anya és fiu, kedves és mátkája utolszor, csevegnek mindenféléről, elmesélik, mit csinál a Gyurka gyerek, mint nő a kis borjú, a vetés stb. De im öt óra, a kötelesség int, elérkezett az idő, a válás ideje, fel vitéz katona, bátran, néked nem szabad sirnod! Szó nélkül, lehorgasztott fővel ballagnak a kaszárnya udvarára, hol még egy ölelés, egy csók, talán utoljára, egy sóhaj s elválnak. Ki tudja meddig? Az asszonyok kint maradnak a kaszárnya előtt, a fiuk bent sorakoznak, a harci kedv felülkerekedik, kisimulnak a homlokok, a kaszárnya udvara mintha más lelket öntött volna beléjük, elfeledik a jó édes anyát, hitvest, mátkát, csak a haza, mely veszélyben forog, az van az eszükben. Ki is fejezik ezt, mert nyomban vig énekszóra gyújtanak s igy lelkesülve, szinte vágyva már a csatamezőre indul a menet eleje a „11. Marsbattalion" s utánuk a szomorú, siró asszonyok. Milyen ellentét! Fütyül a vonat s lassan-lassan kirobog az állomásról, — csend van — egy hang sem hallatszik, csak a térdeplő, imádkozó asszonyok halk sóhaja. W. K. Keserű igazság. Hajnalodik. A felkelő korai nap még csak alig meri kinyújtogatni fényes csápjait a zizegő fenyvesek sűrűjéből. Csillogó harmat telepedik a fűre és virágra és megnedvesíti a sétáló Őr komor szinű zubbonyát. A fogolytábor még hajnali álmát alussza. A lakások felől egészséges horkolás neszét hozza a feltámadt csipős szél. Az álom nem visel háborút se a magyar se az orosz ellen. Ráleheli az delejes lehelletét úgy a magyar katona mint a szegény orosz fogoly szemére. A drótkerítéstől pár lépésnyire mozdulatlan fűzöld ruhás orosz áll mereven. Bágyadt fénytelen szemével a tápászkodó lilapirosszegélyű napkorongot bámulja. A sétálgató katona unott egykedvűséggel rója tovább a kiszabott körútját. De azért meghalkitja zajos lépteit, nehogy szöges járásával megzavarja a fogoly csendes merengését. A fogoly végül is belefárad az erős nézésbe. Szelid, kék szemeit ráfüggeszti az őr barna piros arcára. Ajkai szótlanok maradnak, csupán égszínkék szemei beszélnek szomorú hangtalansággal. — Erre is szép a hajnal. Az őr komor fekete, tüzes szemei kérdően tapadnak a kék szemek megjegyzéséhez. 9 — Isten tudja! Mintha felénk a derengő ég fátyla lilább lenne. Mintha a nap korongját ragyogóbb aranyból szőtték volna mi nálunk. ? — Lehet, nem igy van. Meglehet, de az én szemeim ilyennek látják a hazai égboltozatot. ? — Hogy mért nem maradtam otthon? Minek kérdezed?! Hiszen úgyis tudod, hogy nem maradhattam csendes lakomban. Van még a cár atyuskának elég kancsukája, amelyik engedelmességre tanítja a szegény oroszt. — ? — Bizony mennünk kellett, jöttünk is ezren, százezren, millióan, sok millióan. Jöttünk, mert kellett jönnünk. Nem mondta senki. hogy miért kell jönnünk. Csak egy kinszenvedéses reggelen kozákok vágtattak be a falu utcájába. Jöttek sokan, kacagva, röhögve. Hangjuk borizű volt, szemük a pálinkától utálatosan villogott. A hadnagyuk kijelentette az összeterelt falu népe előtt, hogy minden épkézláb ember szedje össze cókmókját, mert mindjárt indulunk. — ? — Van ám. Négy szép fiam. A legidösebbik már 19 tavaszt él, annak is velem kellett jönni. — ? — Nem tudtuk. Én se, meg a többiek se. Bevittek a városba a kozákok. — ? — Megkérdeztük egyszer a hadnagy urat is, hogy miért lettünk katonák. — ? — A hadnagy úr nagyot röhögött erre. Azt mondta, nem kell mindent tudni a parasztnak. — ? — Valószínűleg, ő se tudta. A többiek mesélték, hogy a felséges cár atyuska birodalmát hitetlen ellenség támadta meg. Igen, ugy mondták, hitetlen ellenség, meg hogy minden oroszt kiakarnak irtani ebből az árnyékvilágból. Gyermekeinket, feleségeinket rabszíjra aliarja az ellenség fűzni. ? — Elhittük. Hiszen mindenki igy tudta. A szegény oroszparaszt pedig ne kételkedjék mások szavaiban. ? — Most már tisztán látok, már nem lehet se az enyém, se a többiek szemét bekötni. ? — Hogyne. Tudom már. Vagy tán nem is tudom, csak úgy gondolom, A cár atyuska, meg az ő szolgahadja akar nagyobb úr lenni. Persze, a mi bőrünkre. Ők otthon maradtak a ragyogó nagy paloták bársony szobáiban. Minket meg elhajtottak fészkeinkből. A sárkunyhó enyhe, meleg fészkéből, ki a vad zivatarba. Az ágyúgolyók félelmetes felhőszakadásába. — ? — A ti fegyvereiteken úgy látszik az Isten áldása van. Soraink úgy dőlnek jobbra-balra, mint aratáskor a buza. Nem kiméli bőrünket senki. A szállás nagyherceg tajtékot okádva kancsukával kerget a legnagyobb golyózáporba. Honnét, — tudhatja mindenki, —• nincs szabadulás. — ? — Hogy mi lesz drága forró vérünk ára? Ugyan mi lenne ? Semmi. Ezután se lesz kisebb a mogyorófa. Ezután se mérik szűkebben a kancsukaütést, mi ezután is kutyák maradunk. Lábbal rugdosott kutyák, éhes agyonnyomorgatott rabszolgák : — ? — ó de mennyire! Ha velünk is úgy bánnának, mint veletek! S ha bennünket az a nagy gondolat vezetne a dühös csaták viharába, mint titeket. A mi rengeteg katonáinkkal meghóditanánk az egész világot. Bennetek más tűz lobog, más lángoszlop vezeti utaitokat. A ti félelmetes szuronyaitok az emberi igazságot védik. — ? — Most már nem bánom, ahogy lesz, úgy lesz. Nekem csak egy célom van. Hazajutni. Haza, haza. Abba a csöndes Istenháta mögötti faluba, ahová nem hallik el a nagy urak veszekedése. Oda, oda ... Az én megszokott világomba . .. A szemek beszéde elakadt. A fogolytábor szeme felocsúdott csendes álmából. Reggel van. Fery, Bárcsak volnék .. . — Mutatvány Pém Lászlónak „A barázdákból" c. most megjelent kötetéből. — Bárcsak volnék holdvilágos éjszaka, Legalább csak az ég egy kis csillaga. Mosolyognék édes anyám álmára, Rávigyáznék az én magyar hazámra. Bárcsak volnék egy fényes nap az égen, Legalább csak egy szép felhő a légben, Melegemmel melengetném anyámat, Harmatommal öntözgetném hazámat. De ha volnék egy üstökös az égen, Legalább csak viharfelhő a légben. A villámok keblemben volnának, Akkor merné Valaki is bántani a hazámat! ... Levelek a harctérről. x. Lent az Alföldön egy álmos, langyos szobában halkan zenél a szimfónium. Csipeg a kanári madár s az ablakban viruló balzsamina levelei közt simán surran be a napsugár a régi módú bútorok közé. Békességes csend, vasárnap délutáni hangulat pihen mindenütt. A szimfónium régi Mendelssohn áriát búg bele a csendbe s olyan összhangot, olyan megértést varázsol a szenvedő tépelődő szivekre. A zene csoda hatalma leta-