ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-30 / 22. szám

XX. évfolyam. Esztergom, 1915. május 30. 22. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára-16 fillér. Szerkesztőség: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Szabad kezet nyertünk. A Balkán-probléma és az olasz háború. Esztergom, 1915. május 29. Polgáremberek — és katonák, minő ellentétes érzelmekkel fogadták az olasz hadüzenet hirét! Még egy nagyhatalom, eddigi szövetségesünk csatlakozott ellenségeinkhez: most már végünk lesz! jajgatnak az egyszerű polgáremberek. Hála Istennek, hogy megszűnt végre a lidércnyomás; most végre szabad kezet nyertünk, hogy ugy harcolhassunk, amint az igazság és saját érdekünk kívánja! igy kiáltanak fel katonai vezetőink. Nem lesz már rizsünk sem őszre — sopánkodik a burzsoá. Ellenkezőleg: mi aratjuk le a lombardiai rizstermést — biztatnak katonáink ... Csak az olaszok zöld könyvéből tudjuk meg, mennyire meg volt kötve a Monarchia diplomáciájának és hadseregének keze az egész tiz hónapos háború alatt hűtlen szövetségese, Itália miatt. Montenegrót nem szabad volt bántanunk, nehogy Itália tyúkszemére hágjunk, lévén Nikita az olasz király apósa. Szerbia megtámadását jeles szövetségesünk casus belli-nek tekintette, pedig az egész háború eredetileg büntető hadjáratnak készült Szerbia ellen. Minthogy pedig javithatlan szomszéddal van dolgunk, az egész büntető expedíciónak csak Szerbia felosztásával lehetne maradandó hatást kölcsönözni annál is inkább, mert a semleges Balkán-államoknak: Bulgáriának, Romániának, söt esetleg Görögországnak elsősorban Szerbia teteméből lehet kellő jutalmat adni, különben az Entente végtére is elcsábítja őket. Törökország önfeláldozó csatlakozása a világháború további fejlődésében szükségessé teszi az ozmán birodalommal való közvetlenebb kontaktust is, nehogy hü szövetségesünk izoláltságában elvérezzék; ez is csak Szerbia pusztulásával s a balkán-államok hozzánk való csatlakozásával válik lehetségessé. Végül Ausztria-Magyarország és Németországnak a keleti kereskedelem piacára vezető tengeri útját is most kell — ha valamikor — biztosítani; annál is inkább, mert Olaszország most már nyíltan hangoztatja, hogy az entente-hatalmakkal egyetértöleg fötörekvése a központi hatalmakat „örökre" elzárni az Adriától is. E ránk nézve életbevágó problémák megoldásában jeles szövetségesünk akadályozott eddig. Valósággal bilincset rakott harcoló kezünkre. Csakhogy oldalba ne támadjon áruló szövetségesünk: déli hadseregünk vesztegelt félévig, diplomáciánk pedig lavírozott. Nem kevésbé volt kötve Törökország Italia féktelen féltékenysége által. Féken tartotta Tripolisz benszülött lakosságát, ismételten kijelentette, hogy Itáliával, két év előtti megrablójával a „legszívélyesebb" viszonyban van, csak azért, hogy az hálából briganti körmeit immár Kis-Ázsiára is kinyújthassa. Bizonyos szempontból tehát szinte örvendeni lehet annak, hogy Itália levetette álarcát. Nem annyira saját erőnkben bizva, hogy a „sors kezéből kicsavarjuk a győzelmet", mint Tisza miniszterelnökünk mondja, hanem inkább a történelem logikájából következtetve s az azt vezérlő isteni Gondviselésben bizva, ugy látjuk: mintha maga az isteni igazságszolgáltatás, melynek boszuló hadjárata a jelen világháború, immár szabadabb kezet nyert volna, hogy végrehajtsa mindazt az istenfélő központi hatalmak által, amit az istentelen hatalmak ellen tervbevett: a bűnös Szerbia eltörlését a föld színéről, az atheista Franciaország megaláztatását, az orosz veszedelem elhárítását, Lengyelország felszabadítását stb. Még csak az egyházrabló Itália hiányzott ellenségeink szép társaságából. Ugy sem érdemli meg nagyhatalmi állását; ezúttal alkalmasint elveszti azt. Akit Isten el akar veszteni, azt vakulni engedi. Viktor Emanuel király, ugylátszik, irtózott a szövetségszegéstöl. Szinte belebolondult a válságba (néhány hétre szanatóriumba vitték). Már elcsapta a háborús Salandra-miniszteriumot és a francia hadügyminiszter idegroham közt jelentette be a párisi minisztertanácsban, hogy Salandra alighanem Venezielosz sorsára jut. De a szabadkőművesek tromfja erre az volt, hogy nem akadt olasz államférfiú, ki Salandra helyett a kormányalakítást elvállalta volna s igy a királyt kényszeritették a hadüzenetre. Jól van ez igy! Most már a Monarchia és Törökország szabadkezet nyert. Most már szabadon tárgyalhatunk a balkán-államokkal s remélhetőleg végérvényesen megoldAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az új költő dicsérete. (Mindszenti Gedeon fényképére.) Ha úgy el-elnézem nemes, markáns képed, Mely íróasztalom legbecsesebb éke: Arcomon a szégyen pirrózsákat éget: Senki sincs hát, ki ma hü nyomodba lépne ?! Ki kezébe venné te szent, néma lantod S hallatna ma köztünk hozzád méltó hangot ?! Nincs ma Krisztus magyar papjai közt senki, Ki hazája sorsán bús könnyeket ontna ? ! Nem akar ma senki Ur-követje lenni Újra pogánnyá lett magyar Rabilonba' ?! Nem hiszem! Nem lehet! Én már megtaláltam Künn zokog ö rég egy ősi pusztaságban, Hol az Isten lelke dúspazar szépségbe' Szétragyog a messze, végtelen, sík tájon, Ott próbálgat ő rég gyötrő lázban égve Riadókat zengni egy vén, bús gitáron, Hogyha majdan eljő küldetése napja: Messze csengő hangját mindenki meghallja! El fog jönni, hiszem. Sok hű lélek várja! S fönségesen szép lesz bátor lantverése: Minden magyar szivbe' bűvös hallatára Újra kizöldül majd az Ur hitvetése S miket fölemeltek uj, kevély pogányok: Romba dőlnek mind a céda bűnbálványok! Kell jönnie! hiszem. Nincs az idő messze S fölzendül a húrja csodás ritmusokban S visszanyeri fényét Krisztus szent keresztje, Merre csak magyar sziv dobbanik e honban S mig ajkunk a nevét milliószor áldja: Babért fonunk mezén, dicső homlokára! Patyi Gyula. Magyar szívesség. Irta: Csite Károly. Gergő bácsi elbotorkált minap ismét a városba, szappan, só és egyéb házi szükségletek, valamint csizmatalp beszerzése végett. Elősször is Grünvald bőrkereskedésébe tért be hangos „adj Isten jónapot" köszöntéssel s parolázásra nyújtotta a kezét. — No, mi köll? — kérdezte Grünvald úr gőgös hangon, nem fogadva el az eléje nyújtott becsületes kezet. — Nem „Mikö" a nevem, Görényvad úr, hanem Csiza Gergely. Azért jöttem, hogy örömében megajándékoz engem egy pár jó csizma talppal, amiért ilyen fiatal, erős ember létére megszabadult a katonaságtól. — Megajándékozom, csak fizessen le azonnal három koronát! — mondta a kereskedő ingerült hangon. — Mi a huncut csoda ?! Hisz eddig egy koronát fizettem egy pár csizmatalpért! —í szörnyűködött Gergő bácsi. — Most egy pár csizmára való jó talpnak, jutányosán számítva, három korona az ara. Nagyon drága a talpbör mert rengeteg sok kell a katonaságnak, — magyarázta a kövér Grünvald úr. — Dejszen a kukoritóját, a szegény katonáink bakancsát papirtalppal látták el! Az enyémre és a többi magamfajta szegény ördögére pedig ezután semmi sem jut, — méltatlankodott Gergő. S aztán hirtelen meglepő kérdéssel fordult a kereskedőhöz: — Magyar ember kigyelmed, Görényvad ur ? — Ilyen bolondot ne kérdezzen tőlem! Különb magyar vagyok mindig kendnél — fakadt ki indulattal a borkereskedő. — Lássa, Görényvad ur, lássa, az fáj nekem legjobban, hogy magyar ember huzza le az én öreg, kódés lábamról a csizmát! Járhatok ezután mezítláb ! — mondta Csiza Gergő szomorú váddal. A kereskedő pár pillanatig meglepetten nézett az atyafira s aztán elmosolyodott: — Nohát, bácsi, ne mondja többé, hogy rossz magyar vagyok : kap tőlem egy pár csizmára való talpat ingyen! . . . Tessék viselje sokáig jó egészséggel ! . . . — Áldja meg kigyelmedet érte a magyarok Istene ! Elmondom jószívűségét mindenkinek, hadd tudják meg, hogy mily igaz szivü magyar ember a Görényvad úr! — hálálkodott Gergő bácsi. — Dejszen, ne híresztelje, öreg barátom, mert akkor még igen sokszor bekellene bizonyítanom, hogy jó magyar vagyok, — tiltakozott ellene Grünvald úr. Csiza Gergő a börösboltból a legkö-