ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-30 / 22. szám

2 ESZTERGOM 1915, május 30. hatják a még függőben levő összes balkánproblémákat. Eddigelé a Szaloniki-ig vezető utat tekintették a mi balkáni és keleti érdekeink egyedüli kivezető fonalának. De ez is csak Olaszország miatt volt az „egyedüli" megoldás, mert Itália igényt tartott Valonára és Dél-Albániára. Viszont Szaloniki miatt volt Görögország bizalmatlan s Bulgária tartózkodó irántunk. Most, hogy Itáliát sem kell többé respektálni, önként kínálkozik egy más, talán természetesebb megoldás is, mely fennálló jogokat nem sért. Montenegró és Albánia tengerpartjának okkupálása által Dél-Albániában oly kikötőt nyerhetünk, mely már az Adrián alul s a veszedelmes otrantói öböl lötávolán kivül van s mely „örökre" függetlenné teheti tengeri kereskedelmünket Itália sóvár irigységétől. Szerbia, Montenegró és Albánia többi területéből azután bőségesen lehetne kárpótolni a balkán-államok semlegességét vagy esetleges beavatkozását. Végre tehát szabad kezet nyertünk. Most már diplomáciánk remélhet, katonáink tudják, miért harcolnak és megvan a lehetőség a balkán-probléma végérvényes megoldására. Gondolatok a modern ember pastorációjáról. ii. Ismert dolog, hogy népünk vallásos élete nagyrészt merő üres formalismusokból, öntudatnélküli szokásokból áll. Elmegy a templomba, hogy a falu nyelvére ne kerüljön. Elvégzi húsvéti gyónását ép ugy, mint a húsvéti tojás pirositását, vagy az öntözést. Kisiklanék életmódjából, ha Mindszentek délutánján nem gyújtana gyertyát a temetőben, ellenben az imádság, bojt, alamizsna és sz. mise elmaradnak. Körmeneteken mindig ugyanazon alakokat látjuk. Aki elmegy, azért megy el, mert ő ugy szokta. A ki nem megy el, azért nem megy el, mert az is ugy szokta. Ha elmondjuk tízszer is a gyakori gyónás és áldozás nagy hasznát, és kérdezzük, miért nem jár bátya, többször gyónni és áldozni, méltatlankodva feleli: én csak egyszer szoktam. Nem tehetem, mert én igy szoktam. A bűnöket a Bold. Szűz Máriának gyónják, s nem az Istennek és a feloldozó papnak. Húsvét és Pünkösd napján teli a levegő a Máriát dicsőítő énekektől. Szentmisében a szent zelebb eső vegyes kereskedő üzletébe tért be, hol egyik kellemetlen meglepetésből a másikba esett. Megdrágult minden: a só, a gyufa, még a szappan is. Ej, ej, ej! ezt hát nem értem, hogy miért lett drágább a szappan ?! Hisz azzal csak nem táplálják a harctéren vérző katonáinkat ?! tört ki belőle itt is a nagy méltatlankodás. Annál inkább csóválta a galambősz fejét, mert a pénze előbb elfogyott, mintsem megvásárolhatta volna mindazt, amikre nézve utasítást kapott otthon az asszonytól, noha a csizmatalpat ingyen kapta. Busán, szomjasan baktatott aztán hazafelé a megvásárolt portékákkal. Öreg fejét ugy lekonyitotta, hogy meg sem látta Bencze Jóska keresztfiát a bot és a mankó segítségével kopogó, sebesült vitézt, pedig közvetlen mellette kocogott el. — Haj, szegény, koldussá lett magyar katona ! az a te jutalmad elhullott forró piros véredért, óriási szenvedéseidért, hogy még saját keresztapád sem akar meglátni! — szólt utána szomorú sóhajjal a nyomorékká lett vitéz. — Nini! te vagy az keresztfiam ?! . . . Oh, oh, de csúffá tettek azok a kutya muszkák! — nyújtotta kérges kezét a vitéznek Gergő bácsi könnyes szemmel. — Nem éppen a muszkák, hanem a gyilkos srappneljük tett ily nyomorékká, hogy mankós koldusként mehetek haza a falumba, — mondta Jóska kezet fogva a keresztapjával. — Hát biz szegény Jóska, te is lógósnak kaptad az apostolok lovához a kódésok csikaját, akárcsak én. De tán te még megszabadulsz tőle, ha teljesen meggyógyul a sebed. Én azonban már csak a szent Mihály lovával cserélhetem fel, — mondta az öreg Gergő szokatlan bús hangon. Alig kopogtak előre egy dobásnyira a város áldozás után felhangzik az ének: Máriát dicsérni, hivek jöjjetek. Jézus ünnepein délután a lorettói litániát énekelik stb. Ezek mind öntudatlan formalismusok. A formalismus ellen mindig küzdenünk kell. Ha a múltban megtették volna, most nem lenne formalismus. Hogyan kell ez ellen eredményesen küzdeni? Sokat kell beszélni az élet értékéről. Két ember ugyanazt teszi, hiszen földmives és földmives, tanitó és tanitó, pap és pap között külső vonatkozásokban semmi különbség nincsen, az egyik azt teszi, a mit a másik, s mégis az egyiknek élete értékes, a másiké teljesen értéktelen lehet. Az öntudatlan formalismus megfosztja az életet értékétől. Az öntudatos ember érzi, hogy nem hiába él, hogy élete értékes, s azért megelégedettség és boldogság dagasztja keblét. A formalismus embere is érzi, hogy élete céltalan, értéknélküli, s azért meghasonlott és boldogtalan. A kegyelemteljes gazdag élet és az üres élet egymás mellett haladnak, csak egy mesgye választja el a kettőt. E mesgye egy gondolat, egy lépés. Pl. az országúton halad egy vándor. Hazája az egész világ. Zsebei üresek, ruhája foszlányokból áll. Ebédje ott van és akkor van, ahol és amikor a jótevő lelkekné! kap valami ételmaradékot. Itala az útközben talált patak vize. Szállása az árok partja, télen egy meleg istálló. E vándorló élete lehet a legszentebb vagy a legsilányabb. Minden egy gondolattól, egy barázdától, az öntudattól függ. Ha a vándorló tudatára ébredne páratlan lelki szabadságának, mindentől való függetlenségének, a mi a szent életnek elkerülhetetlen feltétele, páratlan tökélynek és boldogságnak kincsét találná fel. Amit mások évtizedes küzdelmek árán birnak csak eléri, a lélek teljes szabadságát és függetlenségét minden teremtett dologtól, az neki az Isten különös gondviselése következtében úgyszólván küzdelem nélkül az ölébe hull. Annak a vándornak rendkívüli nélkülözései, önmegtagadásai fizikai mértékkel mérve felérnek egy assz. sz. Ferenc nélkülözéseivel és önmegtagadásaival, és csak az öntudatosságnak, önkéntes elfogadásnak aranyozását, és az áldozatok bűnbánati és engesztelő fényét kellene azokra rávetnie és előttünk állana egy másik assz. sz. Ferenc, nélkülözéseinek teljes erkölcsi értékével. Annak a vándornak csak egy gondolatot, az Istennek mint örök célnak keresését kellene szemei elé állítania és annak minden lehellete ima és ének lenne, mint assz. sz. Ferencéi, vagy Hoffbauer Kelemenéi, kik mint Isten trubadúrjai járták be az utakat, hegyeket s völgyeket. Az Istennel való ily egyesülés boldogságától lelke kikívánkoznék testéből, mint a szerafikus szentekéi, az oldalbordán keresztül, szétfeszítve azokat, mint akadályozó abroncsokat. S ha ezen gondolatokat nem találja meg, akkor élete szánalomraméltó s nyomorú lesz. Igy kell az életet mélyíteni, értékét emelni öntudatos hitoktatás által és megszűnik népünk szánalomraméltó formulismusa, mely nehéz, fárasztó, nyomasztó és értéktelen. S ha végén, ismerős „gyi te Bakter" rekedt kiáltás ütötte meg Csiza Gergő fülét. Bödő Náci, a falu fuvarosa hajtott mellettünk hazafelé az országúton. — Ne te, ne, mily szerencse, hogy összehozott velünk a jó Isten, Náci testvér! Allitsd meg csak a lovaidat s légy oly jó, vigy el minket is haza ! — kérte Gergő a puffadt képű, borvirágos atyafit. — Egy korona fejenkint a taksa! Ha azt fizetik, urak lesznek: vitetik magukat mint az uraságok. De ha nincs pénz kutyagolhatnak tovább. Drága a ló, drága a széna, de még a bor is! Nem kívánhatja tehát senki tőlem, hogy ingyen vigyem, — kiáltotta Bödő Náci a szekérről. — Van lelked, öcsém, az ily szegény, sebesült vitéz testvéredtől pénzt kérni, aki a hazáért és érted is annyit harcolt, szenvedett és nyomorékká lett?! — támadott rá Gergő. — Nem bíztam meg én senkit, hogy értem harcoljon. Különben, ha nem tetszik ajánlatom, hajtok tovább, — morogta Náci. Hej, hova tűntél szép magyar szívesség, ki temetett el végleg téged ? Nem is érdemes már élni az ily embertelen világban! — sóhajtotta az ősz Csiza Gergő. Noszolta aztán a sebesült vitézt, hogy kapaszkodjék föl a szekérbe, megfizet ő helyette is a pogány Nácinak. Nagy üggyel-bajjal, egymást segítve, fölkapaszkodtak és elhelyezkedtek a rokkant atyafiak a szekérbe, mire megindította Náci a lovait. Szótlanul, saját benső gondolataikkal tűnődve ültek mind a hárman a szekéren, csak mikor a hegyaljai csárdához érkeztek, szólalt meg Náci: — Haj, de huncutul csalogat engemet ez a csárda! Különben oktondi is volnék, ha nem nyelnék le itt is egy kis itókát. Adja csak ide, Gergő bátyám, a két koronámat, beugrom egy pillanatra az ivóba. beletekint az ember a ker. élet mélységeibe és meglátja annak fönségesen nagy s elbájoló szépségeit, akkor az élet felületes szenzációi nem fogják befolyásolhatni, szivét Istentől, az örök szépségtől nem fogják elfordítani. Hasonlóképen kell küzdenünk népünk anthropomorfismusa ellen, mely valóban meg nem állhat a tudomány mai eredményei mellett. Az ember, ha tudatlan s rest gondolkodni s elmélkedni, az Istent s tulajdonságait az ember mértékével méri. A végtelen lényből csinál magának nagyszakállú istenkét a saját képére, a világot a kis földnek nézi, az Istent haragosnak képzeli elvörösödő ábrázattal, szomorúnak, a ki gyötri magát, hogy az ember nem imádkozik, nem engedelmeskedik. A mennyországot s poklot egy bekerített, ajtókkal s ablakokkal ellátott zárt helynek tartja. Az egész kátéból legélénkebb emlékezetben sz. Péter kulcsát tartja, mely a mennyországot nyitja és zárja fizikai értelemben. A Szentlélek egy turbékoló galamb. A néphit szerint csak a gyermekek lehetnek boldogok. Bárcsak — úgymond — gyermekkoromban meghaltam volna. Az Isten most pihen, mert igen elfáradt a teremtésben s azon töri a fejét, hogy mit csináljon azzal a sok teremtett dologgal. Az anthropomorf vallás a tudomány előtt meg nem állhat. Ez még a kis gyermekek vallása sem lehet, nemcsak azért, mert a ker. vallást naiv mesék vallásává sülyesztik le, hanem azért sem, mert ily vallásosságra alapított erkölcsi élet csak gyarló, színtelen, erőtlen és összezsugorodott lehet. Kövecskékre nem lehet oly házat építeni, mint sziklákra. A modern embernek s minden embernek alapos és okos hitoktatás kell, mely a tudományos felfedezésekkel lépést tud tartani, s melyre fel lehet építeni a ker. fönséges életet. Őszintén meg kell vallanunk, hogy a papság is a XIX. században a pasztorációnak könynyebb végét fogta, megelégedett maga is felületes tudással, annyira, hogy a tudomány vívmányai még sok papnak is a fejében zavart, szivében pedig kétkedést támasztottak. Sekélyes hittudása alatt inogni érzi a talajt, ugy hogy nekünk papoknak is másodszor kell tanulnunk a theologiát, de most másodszor már mélyebben és nagyobb fáradtsággal. Ha a vallásosság nem lett volna felületes, a tudománynak eredményeit nem lehetett volna a kereszténység ellen felvonultatni. A modern kor egyik jelensége az is, hogy társulási láz fogta el az embereket. Annak tudatára ébredtek, hogy társulásban van az erő. Kétségtelen, hogy a vasutak és gőzhajózás feltalálása adta meg erre a lökést és lehetőséget. Ma már társulnak a fejedelmek és társulnak a piaci kofák is. E jelenség egy uj kötelezettséget ró a papságra, azt t. i. hogy társadalmi egyesületekben is kell foglalkoznia a lelkekkel. Ha ezen összegyűjtött erőt nem használjuk fel a vallásos eszme térfoglalására, majd felhasználja a lelkek ellensége, a pokol, a vallásosság lerontására. E tér sokáig parlagon kevert a pastoratióra nézve, s — Hagyd el, öcsém, most az egyszer, hisz eleget ittál életedben s ma is többet eresztettél le már a torkodon, mint amennyi illett volna! — mondta neki az öreg Gergő. — Ittam, amennyit ittam, kinek mi köze hozzá! Annyi bizonyos, hogy árvizet, azaz árbort bocsáthatnék én azzal a hitvány falunkra, amit életemben megittam. S bár megtehetném, hogy ki tudnám vele önteni valamennyi népet, mint az ürgéket, hehehe! . . . — De, hopp, itt vagyunk ! Elő vele a pénzemmel : szörnyen kiszáradt a torkom, — állította meg Náci a lovait. Leugrott a szekérről s Gergő elé tartotta szurtos tenyerét. — Kapd el Náci, előlem a tenyeredet, mert még csakugyan bele juttatok valamit, de azt nem köszönnéd meg! Nincs most nálam pénz, de majd otthon becsülettel megfizetem a bündijadat. — Micsoda? Hát én most szomjúhozzak, mint a kutya ?! Tyű azt a, erre, meg arra! . . . igy becsapnak engemet! — szitkozódott Náci toporzékolva. S majd hirtelen ijedten kiáltott fel: —• Nini baj történt a szekerem hátuljával! Szálljanak le kendtek is egy percre, igazitanom kell rajta valamit! Nagy kinnal lekászálodott a sebesült vitéz a szekérről, valamint Gergő is, Náci pedig a következő pillanatban feldobta magát a szekérre s a lovak közé csapott: „gyi Bakter, gyi Boldog! Akinek nincs pénze, járjon gyalog." A faképnél hagyott atyafiakat ugy meglepte a Náci embertelen eljárása, hogy pár percig mozdulatlanul, szótlanul bámultak a tova tünő szekér után. — Sülyedj el vén föld szégyenletedben, hogy ily gonosz embereket kell hordoznod hátadon! —