ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-16 / 20. szám

volna, melynél frivolabbat alig ismer a világtörténelem. Az olasz népnek azonban az orosz lap adatai végre kinyithatnák a szemét. A hármas Entente Itáliának csupa oly területet igér, melyek Ausztria-Magyaroszághoz tartoznak s melyek egyrészét Olaszország békés tárgyalás utján kardcsapás nélkül is megkaphatja a monarchiától. A hármas Entente ígéretei mindaddig értéktelenek Itáliára nézve, mig az saját vére árán meg nem szerzi az igért területeket. Az Entente garanciája értéktelen papir mindaddig, mig Németország, a monarchia és Törökország, — mint eddig — az öszszes csatatereken győzők. Már pedig eddigelé semmi kilátás sincs arra, hogy az Entente katonai túlsúlyba kerülhetne; s ezen Itália közbelépése sem változtatna! Anglia mindig nagylelkű volt oly területek igérésében, melyek nem hozzá tartoztak. A jelzett titkos egyességben szó sem esik Tuniszról, Nizzáról, Savójáról vagy Korzikáról, vagy pláne Máltáról, mely területek tudvalevőleg szintén az olasz irredenta álmaihoz tartoznak. Könnyű alkudozni az Ententenak másnak a bőrére. Olaszországnak azonban becsületébe kerül, vagy esetleg nagyhatalmi, vagy legalább középtengeri hatalmassági állásába, ha esetleg senki sem akad Itáliában, aki ezen gyalázatos árulás ellen vétót emelne. Mit mondana az olasz király — aki alig egy éve irta alá a hármas szövetség szerződését, ily áruló egyességhez, melyet szintén aláírásával kell megerősítenie?! Még néhány nap és eldől vájjon Itália csakugyan ily olcsón adta el magát a hármas Ententenak, ily könnyelműen kockáztatja becsületét, nemzetközi hitelét, flottáját és hadseregét, sőt talán nagyhatalmi állását is?! A Salandra-kabinet bukása szinte arra enged következtetni, hogy az olasz kormány tényleg már lekötötte magát a hármas Entente-nak, s Itália az igy kialakult hínárból csak kormányválság utján szabadulhat meg. Adja Isten, hogy a központi hatalmak — amint a csatatéren is győzök — a diplomácia terén is felülkerekedjenek, mert akkor csakugyan közel a kilátás a háború gyors és sikeres befejezésére. A krizis mindenesetre oly oldalról fenyegetett, melyről legkevésbbé volt okunk várni! Itt látni, mily óriási különbség van a német jellem és magyar becsület meg a román temperamentum közt. A központi hatalmak még természetes ellenségüket, Oroszországot sem háborgatták, mikor háborút viselt Japánnal. Annál kevésbé találkozott csak egy lap is Németországban vagy a Monarchiában, mely Olaszország ellen hangulatot csinált volna, midőn az Tripoliszért harcolt. Olaszország ellenben eltűrte, hogy csaknem egész sajtója gyalázzon bennünket az egész világháború alatt. Végén pedig maga a hivatalos Itália szegezte mellünknek a revolvert. Ez csak oly országban történhetik, ahol a nemzetközi szabadkőművesség ül a kormányrúdnál, melynek szemében se erkölcs, se nemzeti becsület nem létezik. Ismeretes a francia és olasz szabadkőművesek szoros fegyverbarátsága, valamint az a körülmény is, hogy Olaszországban a konzervatív elemek még mindig tartózkodnak a politikától. — Az angol és a német. Mi az események ütközőjébe kerültünk és a természetes életösztön hajt bennünket, hogy haláltmegvető bátorsággal küzdjünk a ránk zúduló és minket eltiprással fenyegető áradat ellen. Anglia és Németország is létért küzd, de egyúttal világraszóló becsvágyaikért. A világtengereken, a világkereskedelem piacain, a világiparban és a gyarmatokban van az ö ütköző pontjuk. Anglia benne ült a hatalomban, az elsőbbségben a hatalomban, az elsőségben, Anglia a világtengerek és piacok urának tudta magát, de ezt a pozícióját a békés, dolgozó, fejlődő Németország már veszélyeztette. Kínában, Perzsiában, Törökországban, Japánban, Afrika keleti és nyugati partjain, tengereken német hajók, német kereskedők, német vállalalkozók, tanárok, mérnökök, katonák rajai jelentek meg, sőt Oroszország és Anglia gyáraiban és üzleteiben is számottevő arányban foglaltak helyet. Amerikában 12 millió német él. Anglia is ott van mindenütt, már régen és ez fáj neki, hogy ujabban Németország jelent meg mindenütt, de nem úgy mint az angol, és ez fontos. Anglia nem osztotta meg kultúráját a fennhatósága alá vont területek népével. Ezt az angolok úgy mondják, hogy: mi tiszteljük minden népnek nyelvét, szokásait, vallását; türelmesek vagyunk ezekkel szemben és számolunk velük. Azért aztán, mig Törökország, India, Perzsia, Khina s a többi ázsiai ország angol, francia befolyás alatt voltak és vannak, ott a keresztény, nyugati kultúrából kevés morzsa jutott keletnek. Anglia európai maskarákat csinált a keleti kényuralomból, megtanította őket európai módon élvezni és zülleni, de nem dolgozni, gondolkozni és uralkodni úgy, hogy Anglia türelme az ázsiai kultúra iránt nem más, mint mostoháskodás, bennhagyás a régi sötétségben, erőtlenségben, ami Anglia kalmár céljainak igen megfelel, de épen nem kulturapostolkodás. Azért rokonszenvesebb és keresztényibb a német imperialis politika, mert ahová elmegy, oda kultúrát is visz. Törökországnak nemcsak vasutat épített, hanem hadsereget is nevelt és erődöket állított, tanitókat adott, mint Perzsiának és Khinának is. Anglia módszere ez: Légy buta és gyenge, majd én kihasznállak. Németországé ez: Légy erős és tanult, hogy barátommá és szövetségesemmé lehess. Talán ez a gondolat megsejteti velünk, mi lenne az orosz uralom alól felszabadított lengyelek sorsa. Mig Németország ebben az irányban csinálja külpolitikáját, a kisebb nemzetek rokonszenvére és támogatására számithat. HÍREK. Papok a harcban. A katonalelkészt az itthonvalók nem látták munkában, az ő munkaköre ismeretlen országban van, csak szórványos hirek, szenzációra éhes tudósítások számolnak be az őserdők mélyén, szénapadlásokon, vízmosásokban felállított oltárokról, orgonabúgást helyettesítő srapnelrobbanások között mondott szentmisékről és beszédekről a sebesültek gyóntatásánál vérben térdepelő lelkiatyákról. Már egy kissé nagyobb súllyal esnek a latba a katonai tisztikarok elismerő sorai, amelyekkel az ö kedves „páterükről" jelentést küldenek az itthonvalókhoz, az ezredesek és más nagyobb katonai méltóságok levelei vagy kitüntető iratai. Azonban a teljes igazság csak akkor fog kiderülni, az érdemek akkor fognak fényleni, ha azok a golyóvert, viharvert hősök visszatérnek elhagyott otthonaikba s elbeszélik tiszteletet követelő hangon, hogy a szomorúságban testvért és jóbarátot, a bajban bajtársat, roham idején tisztet, sebesülésben ápolót, haldoklásban pedig az isteni vigasz hordozóját találták meg a vitézek katonalelkészükben. Majd láthatók lesznek a legfőbb elismerések jelei: az érdemkeresztek, a különféle vitézségi érmek a harcedzett lelkészek mellén, de talán ezek értékét csökkenteni fogja azon körülmény, hogy ezrek és százezrek jelennek meg közöttünk hasonló ékítményeivel a rettenthetetlen bátorságnak. E jelvények közül sokat a kedvező alkalomnak, vagy a szerencsés barátságnak számlájára irnak majd az emberek, de az elfagyott lábbal, a megroncsolt testekkel, a harctéren szerzett betegségektől lesorvasztott szervezetekkel szemben nem találunk más magyarázatot, minthogy fegyvertelen kézzel nagy harcot harcoltak a hazáért. El kell jönnie az igazság óráinak, melyek a tényeknek ellentmondást nem türö hangján beszélnek, hiszen ellenségeink, az elkeseredett emberek, a rossznyelvüek túlságosan buzgón számlálják össze az itthon maradt papokat, mintha nem menne minden egyes készségesen a katonai hatóság parancsára a tüzvonalba, mintha nem mentek volna sokan a papok közül önként, szinte erőszakoskodva a harctérre, hogy a lelkeknek hasznára legyenek s a szenvedőket vigasztalhassák és szentségekkel elláthassák. Stóla, kereszt helyett fegyvert is ragadnánk a haza szolgálatában. Ám mindenki tudja, hogy a vérontást nem türi meg papjainál a szeretet vallása s maguk a hivek se szivesen fogadnák véres kezektől az Isten áldását. Megosztjuk a háború lelki munkáját. Társaink egy része elment a hősökkel a véres nagy útra, a másik rész itthon maradt a szomorkodókkal, a sírókkal, hogy a templomok ne legyenek elhagyatva, ne legyenek zárva azok előtt, akik máshol már nem találhatnának vigasztalást. Mi, akiket itthon tart a fegyelem, bámulattal — Kérem ... És nem tételezheti fel, hogy nem azt mondtam, amit most a viselkedésemmel kifejezek... — Hagyjuk el... Annyi elkedvetlenedés látszott a leány arcán, hogy Sebők ennek a nem várt csalódottságnak a fényénél élesen ismerte meg emlékezetében a régen róla mondott szavait. Egy pillanattal előbb ez az emlékezete ezer más emlékezetbe volt olvadva, de most egyszerre elhatárolódott és kijegecesedett. Ö akkor megbántotta ezt a leányt: felületes és meggondolatlan véleménnyel itélt róla ... és ez a vélemény nem lehet igaz, mert komoly, gondolkozó leánynak látszik és törődik az ő ítéletével.. . Anny koncertekről és korcsolyázásról kezdett Sebőkkel beszélni, de az nem hallgatott rá. Hirtelen, váratlanul megkérdezte tőle : — Mondja, maga tudja, hogy a jövőben milyen tulajdonságai fognak kifejlődni? — Nem tudom . . . Honnan tudnám? És mit lehet előre kiszámítani? Ezt nem, hiszen még a jövőm is bizonytalan ... A tekintete nyugtalan lett és a kezét összekulcsolta. Sebők határozottan, kérdésének látva a célját, folytatta: — És ha valaki azt mondaná, hogy olyan . .. olyan ingatagság teszi magát már most érdekessé' a mi még hiányzik, de a mi látszik, hogy I jönni fog... mit felelne neki? Anny összerezzent. — Ezt mondta valaki ? — Nem, csak feleljen rá... — Azt mondanám, hogy nem igaz .. . Nagyon őszinte vagyok mindenkivel szemben és lehetetlen, hogy őszintévé fejlődtem volna, ha már most bennem rejtőzne a megváltozott jellemem. És ha a jövőt olvasni lehetne rólam, akkor. . . nem . . . ezt nem is szeretném .. . — Sebők kutatólag, de mosolyogva nézett rá. — Ugy-e, nem szeretné? És hozzám vájjon őszinte-e: még csak erre feleljen és akkor békében hagyom. Anny nyíltan, derülten viszonozta a tekintetét és megnyugtató, szelid békesség áradt szét a lelkében, látva, hogy a Sebők gunyossága eltűnt és becsületesen erezte, hogy ha kimondott szóval nem is, de ő őszinte, neki lelkéből fakadottan őszintének kell lenni ezzel a fiúval. — Igen. Nagyon, egészen ... ... Eltelt az este; az egész társaság egyszerre vett bucsut a háziaktól, de mégis mindnyájan elmentek, szétszéledtek, mire Anny, az anyja és Sebők kiértek a kapun. Sebők előszólította a hölgyek kocsiját és elbúcsúzott telük, a mikor egy férfi közeledett feléjük, akit már néhány pillanattal előbb is mindahárman észrevettek. Anny messziről felismerte és szivdobogva, egy ki nem mondott, hiányzó beismerés bánatával nézett Ödönre . . . Vágó elérte őket és izgatottan köszöntötte I leányt és az anyját, s rögtön mentegetőzni kezdett: — Kérem, nagyságos asszonyom, engedjenek meg, hogy csak most jöhetek ... Azt gondoltam : legalább itt, a kapu előtt várom meg — akármilyen késő lesz is — és megmagyarázom, hogy nem rajtam mult, ha nem jöhettem ... És erről a bocsánatkérésről is majdnem elkéstem . . . Falussyné örömmel üdvözölte Vágót, Anny hűvösen fogott vele kezet és ezalatt Sebőkre néI zett és rámosolygott.. . szokása ellenére mosolygott indokolatlanul, s a szemében egy kis fény gyulád fel.. ., de az kialudt rögtön: Sebők megmerevedve, kellemetlenül érintve nézett rájuk mindnyájukra és Vágóval bemutatkozva egymásnak, tartózkodóan és hidegen nyújtotta neki a kezét. — Ha megengedik: én búcsúzom is . . . mondta. Anny hiába akarta kierőszakolni, magára villantatni a tekintetét: szürke közömbösséggel siklott el a szeme a lány magyarázó, kérő pillantása elől. Vágó is beszállt a kocsiba. Anny — mig láthatta — Sebők után nézett, aki az ellenkező irányban erélyes, kemény lépésekkel gázolt a frissen hullott hóban .. . És amint az évek fordultak, Sebők — meszszire elvetődve — csak nagynéha hallott Vágónérói — a régi kis Annyról — hirt. És az ő képzelete egy régen letűnt tavaszon egy ismeretlen leányról mondott Ítéletét hozta elő, azt alkalmazta, azt helyeselte, pedig a hirek csak élénknek mondták az asszonyt.. . Lelkének átzúgó, keserű, támadó hulláma fordult ilyenkor az aszszony ellen és soha, egyetlen egyszer sem gondolt arra, hogy egy téli éjszakán — friss, fehér hóban — ha visszafordult volna egy könyörgő tekintet felé . . . Kállay Irén.