ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-09 / 19. szám

XX. évfolyam. Esztergom, 1915. május 9 19. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 pillér. Szerkesztőség-: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiao<>hivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Az életrevalóság szelleme. Esztergom, 1915. május 8. Kevés nálunk a gondolat, a megfontolt törekvés az ország vezetőségében. Nincs meg az a helyzetet áttekintő és átértő fordulatosság, amely eltekintve a kormányzás avult és megszokott irányától, teljes készültséggel áll szembe az események forgatagából kiemelkedő, kialakuló uj helyzettel s ezen helyzetnek súlyos követelményeivel. A fegyverek erőszakos hatalma tátongó lukakat üt a századokon keresztül ékesen kicirkalmazott jog épületének falain, nyilvánvaló dolog tehát, hogy a közgazdasági erőből táplálkozó események között egészen fölösleges eröpazarlás a drága időnek jogi vitázások között való eltöltése. Kevesebb jogbölcselet, de annál több üzleti szellem, pénzügyi rátermettség és gazdasági találékonyság szükséges a mostani időkben, amidőn a tények útmutatása szerint a technika, az ipar és a kereskedelem életrevalóságának foka dönti el, hogy melyik országnak lehet joga arra, hogy a tülekedő, egymásra rontó államok között vezérszerepet játsszon. Ha ebből a semmiképen se mellőzhető szempontból vizsgáljuk országunk életét, be kell látnunk, hogy aktiv politikusaink túlnyomó részben, majdnem kizárólag, a szép szónak, az elmés jogi vitáknak emberei, iskolázott népvezérek, de a modern állam alapvető igazságaiban csak műkedvelők, a világ pénzpiacának világában korlátolt áttekintésük van s ha a gazdaság terén mesterek is a régi fogásokban és intézkedésekben, a modern technikának, az ipari és kereskedelmi üzemeknek titkaiban meglepődve kisérleteznek. Nem ráfogások ezek, hanem a tényekből levezetett megállapítások, hiszen mindenki tudja, hogy bányáink, ércmüveink, sőt cukorgyáraink igazgatásában is mindig külföldi erőkhöz kell folyamodnunk, szereplő politikusaink köréből pedig igen nehezen lehet szakképzett pénzügyi kapacitást kihalászni, ha a közös pénzügy vagy az osztrák-magyar bank ilyeneket kivan. Ha az ádáz kortesháborúk helyett céltudatosan készültek volna vezérembereink az előbb vázolt feladatok elvégzésére, most nem kellene az országházban egymásra olvasniuk azon hibákat, amiket annak idején a belső adminisztrációban szerintük elkövettek. A mi homályos bátramaradottságunkból tágra nyitott szemekkel bámuljuk szövetségesünket, a céltudatosan müködö németeket, akiknél nincs semmi kapkodás, semmi tervszerütlenség, hanem katonás rendben történnek meg a hatóságok részéről az intézkedések s a nép ugyanilyen módon teljesiti azokat. Látszik, hogy ott semmi se alkalomszerű, hanem minden életjelenség a tervszerű iskolázottságnak, az előrelátó fegyelmezésnek eredménye. Nálunk most mutatnak rá arra a tényre, hogy az állam pénzügyi életében még semmi tervezés nincs arra nézve, hogy a háború rokkantaival a kincstárra szakadó nagy teher honnan nyer fedezetet anélkül, hogy a polgárságot ujabb és igen súlyos adókkal meg ne nyomorítsák. A közvélemény hangosan kiabálta a háború első óráiban, hogy a hadseregnek való szállítást, az élelmicikkekkel való kereskedést nem szabad minden korlátozás nélkül a mi üzletembereinkre rábizni. Mindnyájan tisztában voltunk a magyar kereskedelem erkölcseivel, csak az állam viselkedett úgy, mintha nem tudná, hogy e téren félelmetes törekvések állanak csatarendben, hogy gazdasági életünkben nagy kavarodásokat idézzenek elő. Most már hiába állunk elő olyan tervekkel, hogy az állam vegye kezébe az öszszes élelmiszerek kiosztását. Ezen már régen túl vagyunk és az is nyilvánvalóvá lett, hogy semmiféle uj szervezetekre se lett volna szükség ezen munka elvégzésére, hiszen az országgyűlési interpellációk szerint a közigazgatás emberei állottak a pénzintézetek szolgálatában. Félve láttuk, hogy a nép zsebéből s a kincstárból hogyan ömlik a pénz, a haszon, a rendkívüli nyereség a vállalkozók vasszekrényeibe. Tagadhatatlanul több ez a nyereség, mint amennyit az üzleti találékonyság, a befektetett töke és az üzletre forditott munka megérdemel. A közhangulat minden országban azt követeli, hogy az állam ne hagyja magát teljesen kiüresíteni a kereskedők által, hanem mielőbb helyezkedjék azon igazságos álláspontra, hogy adok, de te is adj! Nagyon igazságosan már kirótták a hadi adót a nagyobb jövedelmekre, de kisért az AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Atyafiak hadikölcsönt jegyeznek. Irta: Csite Károly. Mákfay tisztelendő úr összehivatta esti félnyolc órára az atyafiakat az iskolaterembe. Az atyafiak már hét órai harangozás után megkezdték a gyülekezést s mindannyian égő pipával helyezkedtek el az alacsony padok között. Ennélfogva oly tömör füsttenger úszott a különben is hiányosan világított teremben, hogy nem látta meg az öreg lelkipásztor a hangos beszédbe elegyedett kedves híveit, amikor ugyanis megnyitotta a gyűlést a következő szavakkal: — Nem látom, de mint hallom, szép számban megjelentek hivó szómra, kedves atyámfiai. Fogadják szives megjelenésükért köszönetemet... A szörnyű pipafüsttel azonban jobban takarékoskodhattak volna a mai drága világban—gondolta, de nem mondta ez utóbbit a folyton köhécselő öreg. •— Kedves hiveim! — folytatta beszédét a lelkipásztor. — A haza elszólította ifjúságunkat s férfiaink szine-javát, hogy megvédjék csodás hősiességgel, élő testük hatalmas falával szent magyar földünket a ránk zúdított sok milliónyi vad ellenség pusztító hadától. Kedves atyámfiai! A haza most mihozzánk : itthonmaradottakhoz is szól, hív, hogy vegyünk részt a szent védelmében. Kölcsönt vesz fel az állam a harc céljaira, még pedig olyan kölcsönt, mely mind a magyar nép kezéből kerül ki. A hadviseléshez ugyanis rengeteg pénz kell, sok-sok milliók. Biztos siker csakis akkor lehet, ha elegendő pénz áll a kormánynak rendelkezésére. Tehát kötelessége minden magyar embernek, úgy kedves híveimnek is, hogy tehetségük szerint kölcsönözzenek hazájuknak. Nagy kamatot: hat százalékot fizet az állam a kölcsön után. A lelkész szünetet tartott most a beszédben, egy kis biztató szót várt a hiveitől. Az atyafiak köhögtek, egyik-másik izgettmozgott helyén: mehetnékjük támadt. Mert hát nem kellemes fülüknek olyasmit hallani, hogy pénzt kérnek tőlük. Kancsi Jankó, az örökös akadékoskodó volt az első felszólaló: — Hát iszen elhiszem, hogy sok pénz kell a háborúra, de hisz a kormány csináltatja a pénzt s ha szüksége van rá, miért nem csináltat elég bankót, miért kívánja a szegény néptől a keserves szerzeményét? — Igazat mondott, komám! — helyeseltek egy-páran az atyafiak közül. — Nem ért ahhoz kigyelmed, Kancsi uram, sőt ha megmagyaráznám, akkor sem értené meg. Különben nem is az állam nyomatja a bankjegyet, hanem az osztrák-magyar bank s annak is meg van a törvénye, hogy mennyit nyomathat. Ilyesféle okoskodásnak nincs is most semmi helye, mikor édes szülőhazánk élethalál harcáról van szó. Becsületbeli kötelessége mindnekinek helyt állani, ahova a haza szólítja! — mondta erélyes hangon az öreg pap. Kancsi Jankó erre némi szégyenkezéssel, de nagyobb boszusággal visszaült helyére. — De hátha elvész a pénzünk! — szólalt föl aztán Pityer gazda szuszogó hangon. — Már hogyan veszne el?! Sőt annál jobb, biztosabb helyre nem teheti senki a pénzét, mint aki az államnak kölcsönzi. Hisz azért az egész ország adós lesz! . . . — Hátha elfoglalja a muszka az országunkat ! — hangzott erre egy ujabb kifogás. — Ép azért kell segítenünk pénzünkkel is hazánkat, hogy el ne foglalhassa az ellenség. Mert, hála legyen a jó Istennek, hős katonákban nem szűkölködünk, de a nagy harc végleges sikeréhez: a győzelemhez temérdek pénz is kell. Azé lesz a végső győzelem, aki birja pénzzel. S aztán ha az történne, ami nem történhetik meg, hogy igazságos ügyünkben elbuknánk, akkor kölönben is veszve lenne minden. De nekünk okvetlen győznünk kell: velünk az igazság, velünk az igazságos Isten. Tehát ne kételkedjenek kigyelmetek, ne is húzódozzanak, hanem járuljanak habozás nélkül, tehetségükhöz mérten, pénzükkel a haza szent oltárához . . . Az atyafiak ezek után erős elhatározással oszoltak széjjel, azaz a többség amellett maradt, hogy hátha igy lesz, meg úgy lesz; nem tudni, mi lesz, tehát maradjon csak a pénz a ládafiában. Kérjen a kormány pénzt a zsidóktól, azoknál van úgyis a pénz zöme. Voltak ugyan néhányan olyanok is, kiknek megfogta lelkét a pap buzdító szava. Ámde az ő