ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-11-29 / 48. szám

békeért. És a helyes adventet az éli, aki megérteni igyekszik azokat a hatalmas erőket, illetve azon erők hatalmasságát, melyek az adventben, a háborús időben, a jövőért való küzdelemben anynyira felszínre vetődnek, hogy diadalmas, sarkalatos erőknek látszanak mindenki előtt, mig a béke idején megvetetteknek vagy feleslegeseknek látszottak. Könnyű egy pihenő bomba felett tréfálkozni, üss reá és tapasztalni fogod hatalmát. Az advent tapasztalatainak leszürődésétől, a háború nagy lelki és szellemi aranyának kikristályosodásától függ a karácsony, a jövő, az isteni béke és vele a boldogság. Kiküszöbölni, lecsapolni mindazon idegen elemet, amelyek a békétlenség boldogtalanságával és gyötrődésével hintik tele az adventet. Társadalmi és állami élet megtisztulásának, mely a háborúban folyamatba jön, ugy kell megszilárdulnia, hogy az nemcsak ideig-óráig türt szolgává váljék, de életévé legyen társadalomnak, államnak egyaránt. Nem kedves az eső, hogy ha mosdatja az embert unos-untalan, de ha poros a levegő, akkor kívánjuk. Miért? A jövőért. Hulljon tehát a hó az adventben, szálldogáljon és tisztítson akkor, midőn az idők dermesztő hidege faggyal öli a halálraszántakat. S ez a hószállingózás legyen igazán kedves dísze a mi karácsonyfánknak, melyen ott függnek szép harmóniában egymás mellett a pór, az iparos, a kereskedő, az iró, a hivatalnok, a pap, a katona, az orvos, a munkás, mind az advent tapasztalatainak selymén. Mind munkában, nemzeti és adventi célok fokozott munkálatában. Szász Zoltánoknak elég itélőbi raj a az a sok kiontott vér, mely ellen vétett ő a meleg szobában. Jöjjön aztán a krisztusi karácsony, az Isten boldogsága, kihez az adventben hűbbé lett a sziv és látóbbá a szem és hallóbbá a fül és imázóbbá a sújtó kar. K. Gy. S. — Nincs még veszve Lengyelország. Bennünket is megindítottak azok a horribilis, milliós áldozatok, melyek a lengyel népet arra indították, hogy a még nagyobb áldozatot, a véráldozatot biztosítsa- a lengyel légió alakjában. Mintha ismétf lejátszódtak volna a negyvennyolcas események, de nem negyvennyolcban, hanem ma, nem a magyar parlamentben, hanem a lengyel szivekben. Amióta 1795. okt. 24.-e óta Lengyelország állami létele megszűnt, a lengyel nép törhetetlen bizalma nem csüggedt, s amit elvettek tőle hatalommal, azt szintén hatalommal, forradalmakkal akarta visszaszerezni. Már 1806 ban mozgolódik a lengyel, 1807 ben pedig a varsói nagyhercegség megalapításában szabadságának hajnalhasadását véli látni, de csalódott. .Úgyszintén kudarcot vallottak az 1830. és 1846. forradalmak is, de a lengyel nép bizva jövőjében, még mindig dalolta a balalaika hangjai mellett — bár az orosz kancsuka verte hozzá a fájdalmas taktust — : nincs még veszve Lengyelország, jeszcze Polska ne zginela. Az orosz elnyomás csak ujabb forradalomra késztette a lengyeleket 1863-ban, inkább akarták a hősi halált, mintsem a nyomorult életet a megcsontosodott moszkovita zsarnokság tirannikus uralma alatt. De még rettenetesebb elnyomás következett utána és visszhang gyanánt az orosz börtönökből a szibériai ólombányák sötét mélyéből elfojtott, fájdalmas sóhaj hangzott fel, de ez a zokogó sóhajtás is csak azt mondta: nincs még veszve Lengyelország, jeszcze Polska ne zginela . . . És tovább „búsult a lengyel honja állapotján* és még folyton remélte, hogy „a siri gyászolás örömhangokká változik", törhetetlen bizalommal várta hazájának renascimentóját, mert megtört hazafiúi keblét megnyugtatta az a tudat, hogy az elnyomó uralom kegyetlen zsarnoksága ellen van még egy végső segítség, hogy a tirannizmusnak az emberi szabadság ellen irányult legmesszebbmenő törekvéseit meghiúsítsa; van még egy végső segítség: merész ellenállás mellett a hősi, türelmes állhatatosság, mely a despota rettenetes segélyforrásait kiapaszthatja ... türelmes állhatatosság, mert hiszen nincs még veszve Lengyelország, jeszcze Polska ne zginela . . . Igen, hősi várakozás a kedvező alkalom és jobb jövő után az elnyomatás „békés" idejében, midőn minden csendes, gyanúsan nyugodt, mintha vihar készülne. És a lengyel fehér sas érezte, hogy még eljön az idő, mert jönnie kell, mikor ismét fölemelkedhetik szabadon, lerázva magáról az orosz rabbilincs béklyóit. A világháború vérzivatarja meghozta az idők teljét és a lengyel fölhasználta a kedvező alkalmat, kezébe ismét fegyvert ragadott, seregestől tódulnak a lengyel ifjak, férjek, apák a csatamezőre, otthon hagyva meleg szülői otthont, ölelő hitvest, szerető gyermekeket, mert hí a haza. Nektek pedig „ti gyászoló lengyel nők, őszült apák, elgázolt honotok fölött szűnjön siralmatok", mert nincs már veszve Lengyelország, hiszen népe, mint testvérnemzete a magyar, megbűnhődte már múltját és jövendőjét... H. A háború bosszúja. Diego Angeli, a szellemes és ügyes olasz iró, hiteles párisi értesülései alapján a „Giornale dTtalia" c. lap nov. 6. számában, azokról a hifchedt személyekről emlékezik meg, akik néhány hónappal azelőtt, az újságolvasó közönség érdeklődését maguk felé fordították. Egyúttal ama örömének adva kifejezést, hogy végre a francia nép is észhez kapott, s tettel is igyekezik, a parlamentet, az oda nem való képviselőktől megszabadítani. A legkülönbözőbb oldalakról — irja — nyert már megerősítést, hogy az erkölcsös öntudat, ft romboló háborúk pallosa alatt, a francia körökben ismét éledezni kezd, ott, ahol eddig még a szelét is vasbunkókkal támadták meg. Az a feneketlenül mély emberi, politikai és társadalmi erkölcstelenség, mely az egész világ előtt az utóbbi időkben már oly annyira ismeretes volt, végre meginogni látta a talajt lábai alatt. A képviselők türelmetlen támadói — felhasználva e zavaros időket, — Bordeauxban gyűlést tartottak, amelyen élesen kikeltek ellenük, főleg a mindent maguktól függővé tevő politikájukért. Pozitív eredményeket ugyan eddig nem tudtak elérni, de egyelőre elegendő legyen, az az általános hangulat is, amely majd tetteket fog maga után hozni. Ezzel az általános hangulattal kapcsolatban, egy érdekes eseményről emlékezik meg, melynek maga is a tanuja volt s amelynek főhősei az előbbi említett hírhedtté vált alakok. Egy előkelő restaurációban — irja tovább — amelyhez hasonlók a Sainte Medaleine templom körül nagyszámmal találhatók, — minden este egy kackiás egyenruháju ezredes jelent meg. Szenvedélyektől összegyűrt arca egészségtelen belsőt árult el. Fertőzött vére meg éles csikókban piroslott fel a bőre alatt, amikor az erek kissé megfeszültek. Szép fekete haja és angolos bajusza különben módosan simult a fejéhez. Kisérő társa, egy hölgy volt, aki a toiletteművészet és a szabóügyesség minden furfangjával igyekezett, hervadt szépségének életet adni. Karján vöröskeresztes szalagot viselve, hogy azon tisztességes asszonyok közül valónak látszassék, a kik a betegek körül oly önfeláldozó szolgálatot végeznek. Mind a ketten szinte mondani szerették volna. „Látjátok, mi vagyunk az igazi megértő házas élet mintaképei, akik a privát kötelességeinken kivül még énünket is feláldozzuk a haza szolgálatára : A férfi mint katona kész feláldozni életét, ez asszony meg szeretettől sajgó szívvel gondoskodik a sebesültekről." Ez étkező helyiség előkelő látogatói egyideig tűrték e figyelemre méltó pár kirívó viselkedését, lovakat, mintha semmi különös dologfsem [történt volna. A két rendőr megjelenik az istálló ajtaja előtt. A fedett állásból felszabadított Braun tisztes távolból figyeli a bekövetkezendőket s buzdító csatakiáltásokkal tüzeli a rendőröket: — Ott van! Bent van a betyár, a haramia ! — Húzzák ki a gyáva rongyot! Egyik rendőr megzörgeti kardjával az ajtót s tekintéllyel szól: — A törvény nevében! Kinyitni! Az ajtó szép csendesen kinyilik s a nyilasban feltűnik a kocsis csodálkozó arca, miközben boszúsan mormog: — Ejha! csak nem dezentornak néznek a rendőr urak, hogy igy rám törnek munka közben ? — Ne járjon kendnek a szája hiába, hanem takarodjék előttünk a kapitányságra! — szólt rá haragosan a tizedes. — Már miért? — színészkedik a kocsis elég sikerülten. —- Majd megtanítjuk kendet becsületre! •— A gazdájára törni vasvillával s az ajtaját döngetni! Micsoda betyár tempó ? ! — Méghogy vasvillás betyár, betörő vagyok ? — felesel a kocsis méltatlankodva. — Nézzék a rendőr urak! Braun úr majd agyonvert a botjával! Feltűri az ingujját és siránkozva panaszkodik: — Itt egy veres hurka! Meg emitt is! — Hátha még a hátam látnák! Olyan barázdás, mint a szántóföld! — A gazdám szántotta végig a botjával s amikor utána szaladtam, hogy megkérdjem a dolgomat, bezárta az ajtót és akárhogy zörgettem, nem akarta kinyitni. A rendörök elbámulnak az ügynek ezen ujabb beállításán és tanácstalanul néznek hol a panaszkodó kocsisra, hol meg Braun úrra, aki a háttérből biztatja őket: —• Ne higyjenek neki! — Verjék vasra a részeg gyilkost! — Nem lehet, —feleli a tizedes — mert az úr is hibázott, mikor véresre verte ezt az embert. Tanuja meg nincs rá, hogy a kocsis rosszat akart, mikor az ajtaját zörgette. Braun úr a tenyerével csapkodja a saját combjait s boszusan rágja bajusza végét. A kocsis lehajtott fővel áll az ajtóban, mint a hivatás vértanuja. De észrevehető arcán a sunyi, öntelt kifejezés. Jól játszotta szerepét. A rendőrök elköszönnek. Oldalogva távoznak s az esetet magyarázva egymásnak, eltűntek a kapuban. Csak a két ellenséges fél marad a csatatéren : a bűnbánó, alázatos arcú kocsis és a méregtől pukkadozó Braun ur. — Tessék megbocsátani — kezdi a békülést a kocsis. — Magának? Bocsásson meg Poncius Pilátus — fortyan fel Braun ur. — Magának? Aki rám tört mint egy betyár s hazudik mint egy komisz kutya ? — A legközelebbi terminusra felmondok! Felmondok! Érti? — Most pedig fogjon be hamarosan és vigye el gyorsan a nagyvendéglősnek azt a három hordó pálinkát. Braun azzal sarkon fordul, bemegy a házba, szid mindenkit, aki elébe kerül s csapkodja az ajtókat. A kocsis pedig villanyéllel kosztolja a lovakat, hogy sokáig elfojtott dühét valahogyan kielégítse. Minek folytán a lovak ugy megvadultak, hogy alig lehet őket befogni a kocsi elé. Az utcán jön még csak az igazi kocsis tempó! Az ostor szaporán csap le a lovakra s dül a szidalom a kocsis szájából. — Nesztek, a gazdátok mindenit! — Ha ő ütött, én is ütlek benneteket! — Itt az abrak! Fulladjatok meg tőle! A két szegény pára megvadul s vad iramban vágtat végig az utcákon. A piacon felborítják a sátrakat s a gyümölcsös kosarakat. A járókelők riadtan menekülnek. * A távoli szintéren gondolkodva rovom a köves utat s mérlegelem előbbi szavaimat: — A halál nemcsak a csatamezőn, hanem a város utcáin is leselkedik reánk. Arcom a nap meleg sugaraiban fürdik. Fülem körül kóvályog az utca vásáros zaja. Szemben velem vágtatva jön egy magánfogat, melynek láttára elgondolom és félhangosan mormolom: — Ha ennek a kocsinak a rúdja mellbe ütött volna, hogy fetrengenék véresen a köveken! Abban a pillanatban hátamba vág valami szörnyű erővel s a kocsiút széléről berepültem a gyalogjáróra. A közeli fűszeres villogó szemei merednek ijedt arcomba s szinte üvöltve mondja: Ha be nem lököm ide az urat, halálra gázolja i az a kocsi! S rámutat a megvadult lovaktól elragadott szekérre, mely e következő pillanatba eltűnik az utcasarkon nagy porfelhőtől kisérve. Verejtéktől gyöngyöző homlokomat törülgetem s minteg}^ álomban hallom az emberek beszédét : — Már megint részeg a Braun kocsisa. Az egész piacot felforgatta. Csak embert el ne gázoljon az esztelen bestia! R. B.