ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-11-29 / 48. szám

de később sugdosva, majd fenhangon megjegyzéseket, tettek, nem tetszésüket fejezve ki az ö megjelenésük miatt. Ilyen szégyenletes nyomás alatt, végre is az aranysujtásos tiszt és az olyannyira felcicomázott Öreg hölgyecske, kénytelenek voltak egy uj nem messze fekvő étterembe hadiszállásukat áthelyezni. Ez uj táplálkozó helyen azt gondolták, hogy teljes nyugodságban érezhetik magukat, de csalódtak. Az angol tisztek, akik törzsvendégei voltak az étteremnek, megzavarták édes nyugalmukat. S most, ha mást nem is, de azon bátor felszólalásukat és nyiltszivüségüket dicsérnünk kell, amelyet tanúsítottak. Egy napon, amint ezt Diego Angeli irja, egy egyszerű ruhájú angol ezredes ült a mi főhőseink közelébe, három fiatalabb tiszt társaságában. Kis idő múlva — amint az már ilyenkor szokás — szétnézett az étteremben s csodálkozva látja, hogy nem messze tőle egy figyelemre méltó francia ezredes étkezik egy még figyelemreméltóbb hölgygyei. Kezdetben nem hitt a szemének, csak amikor, személyük felöl tudakozódva, határozott feleletet kapott, hogy ők azok — háborodott fel. Mire sietve felkötötte a kardját, amit persze kollegái is követtek, s kiegyenesedve, csengő, az egész teremben hallható hangon, de angolos kiejtéssel igy szólt; miközben az ezredes és a vöröskeresztes hölgy felé fordult : „Leci c'est un endroit inconfortable et je n'ai aucun désir de diner en compagnie de ce monsieur et de la femme qui est avec lui." Szólt és a kijárat felé indult. A vendégsereg e nyilt s az ostorcsapásnál csipösebb sértés hallatára egy pillanatig elhallgatott, de felocsúdása után annál erősebben kezdte mérgezett nyilait az ezredes úrék felé hajigálni. Ő ugy tett, mintha semmiről sem lett volna tudomása, — a nemrészest akarván játszani, — amihez még elbámuló képet is vágott. De nemsokára e nyilt mulatság oly világos, és érthető lett, hogy az ezredes ur kénytelen volt felkelni •— a kedves párjával a fogasokhoz lépni. Az éttermi hangulat akkor, már az utcán járó.-kelökre is átragadt, oly annyira, hogy vagy 100 ember tolongott az ajtók előtt, amikor kiléptek. S mi több, hangos gúnnyal és átokkal fogadva őket. Szerencséjükre egy üres fiakker haladt el arra felé. Megállították s felszálltak rá. Felszállni ugyan felszálltak de tovább menni nem voltak képesek, mert a nép teljesen körülvette a kocsit, s a benne ülő dühtől, szégyentől remegő két alakot. A hatás kulmenje azonban csak ezután következett. Alig, hogy elhelyezkedtek a kocsi puha ülésein, amikor egy a restauráció kifutói közül való fiu portörlö ruháját az utca sarába mártotta, s azt egy kissé megforgatva az ezredes ur felé hajította. A rongy hosszan terült el a levegőben s úszott, mint egy farkas üstökös az égen, nyilsebességgel egyenesen az ezredes ur becses ábrázatához. Egy egetverő salve kiáltás hangzott fel erre, s a kocsi gúnykacaj és füttyök között robogott tova, „édes terhével" Gaillaux-szal és a „Figaro" szerkesztőjének gyilkosával! Nov. 24. Bordeaux ból (Rómán át) jelentik, hogy Caillaux József urat, a nyers termények megvizsgálása céljából Braziliába küldték ! ? Z. A ferencesek mnl'ja Esztergomban. — Rendi adatok nyomán. — A XIII. századé a dicsőség, hogy magáénak tarthatja azt a szent Ferencet, ki egyszerűségével, alázatosságával és mélységes hitével mély barázdákat hasított a lelki élet szántóföldjein ! Már az első assisii káptalan felhívja a testvéreket, hogy tartsák szem előtt hivatásukat: „a lélekben erőtleneket gondozni, a görnyedezőket támogatni, a hitben tévelygőket téritgetni." A testvérek szent buzgalommal látnak hozzá e magasztos programm megvalósításához. Bejárják Itáliát, Galliát, Germániát. Innét veszik utjokat Magyarország felé. Magyarhoni letelepedésük II. Endre alatt 1224. körül történt, mint ezt a marianus ferencesek hagyománya tartja. Ez évben ugyanis Lipót herceg meghívására Ausztriába érkezett pizai Albert ferences több társával s rövid idő elteltével néhányat Magyarországba küldött. Mivel Esztergom királyi és érseki székhely volt, érthető, hogy itt kopogtattak legelőször a ferencesek, hogy felajánlják az Egyháznak szolgálataikat. Miután szives fogadtatásban részesültek, a király .és érsek támogatásával Esztergomban építik fel első rendházukat. A ferencesek ezen magyar anyaházából indulnak ki a testvérek, mint munkás méhek, az ország különféle városaiba, hol hamarosan megkedvelik őket. Lassankint annyi rendházuk van, hogy külön rendtartományt képezhettek, melyet mindjárt kezdetben a magyar anyaházról „esztergomi rendtartományának neveztek el. Ezt bizonyítják IX. Gergely pápa 1234. aug. 16-án és 1235-ben kelt bullái, melyeket a ferencesek „esztergomi tartományfőnök*-éhez intézett. A ferencesek igen szomorú időben érkeztek Magyarországba. II. Endre király veszélyes útra tévedt, amely az ország romlását vonta maga után. E király gyengeségét bizonyítja főleg az a körülmény, hogy a főurak elnyomták a nemeseket és jobbágyokat, birtokokat, királyi és egyházi jövedelmeket foglaltak le. Még ennél is tűrhetetlenebb állapotot teremtett a király szerencsétlen pénzügyi manipulációja. IX. Gergely pápa 1231-ben ezt irja Róbert esztergomi érseknek: „Rettenetes dolgokról kapunk hirt, mely a fájdalom éles tőre gyanánt járja át szivünket. . . Félő. hogy a lelkekből kivész a hit, . .. a királyi tekintély elenyészik." A bajok orvoslásával a pápa az érseket bizza meg, de a fáradozás hiábavaló. Majd Pecorart bibornok-püspök buzgólkodik e kényes ügyben. Endre kerüli a találkozást. Végre Esztergomban a bíboros előtt okiratban megígéri, hogy a bajokat orvosolni fogja. Endre azonban nem tartotta meg lekötött királyi szavát. i A bibornok 1234-ben a végső eszközhöz fordult. A boszniai püspököt, a Ferencesek magyarországi főnökét (ki Esztergomban székelt) és a sz. Domonkos-rend esztergomi perjelét megbízta, hogy a királyra és tanácsosaira az Egyházból való kiközösítést és az udvar területére az egyházi tilalmat mondják ki. A veszedelmes parancsnak a megbízottak habozás nélkül tettek eleget, de az érsek az ítéletet nem hajtotta végre, sőt a pápa is 1235. aug. 31.-én kelt bullájában meghagyta a megbízottaknak, hogy a király ellen kimondott Ítélet végrehajtásában a további eljárást szüntessék be. A további eljárást feleslegessé tette II. Endre 1235. szeptember 21.-én bekövetkezett halála. Ezen esemény világot vet arra, hogy mily tekintélye volt a ferenceseknek mindjárt magyarországi letelepedésük első időszakában. A bibornoknak nagyra kellett becsülnie a ferencesek esztergomi tartományfőnökét, hogy oly kényes és a Rendre nézve veszedelmes feladatot bizott rá, melynek végrehajtása megkívánta a felülemelkedést minden emberi tekinteten és félelmen. Az ügyből szerencsére nem háramlott veszély a Rendre, sőt tekintélye meglehetősen emelkedett. Mint másutt, ugy hazánkban is egyszerű, szegényes volt a ferencesek megjelenése, mely annál nagyobb feltűnést gerjeszthetett, mert mindabból, amit a világ nagyrabecsült, amibe földi boldogságát helyezte, semmit sem kívántak, semmit sem kerestek. A magyar nép is megtestesülve láthatta bennük az apostoli intelmet: „Eledelünk levén és ruházatunk, azokkal elégedjünk meg." Sz. Ferenc példája és rendszabályuk szerint a ferencesek tulajdonnal nem bírhattak; életfenntartásuk tekintetében is teljesen a keresztény nép jótékonyságára voltak utalva. Ha nem hozták nekik a szükséges élelmet házukba; ha nem volt elégséges az akkori gyakorlat szerint a sz. miseáldozatnál offertoriumkor felajánlott élelem: sz. Alapitójuk meghagyása szerint bizalommal mentek alamizsnáért a házakhoz, ugy a városban, mint a vidéken s nem csalódtak soha; kaptak annyit, amennyi böjtök közt lefolyó életük fenntartására és a hozzájuk bizalommal forduló szegények felsegélyezésére elegendő volt. A ferencesek esztergomi első templomát a tatárok 1242-ben feldúlták. Ezen évben a zord tél beálltával a Duna befagyott s a jégen a tatárok átjöttek Esztergomba. A várost elfoglalva, különös előszeretettel perzselték fel az isteni tiszteletek sz. hajlékait. Természetes, hogy a ferencesek temploma és rendháza is a tüz martaléka lett. A Rendet ezzel kapcsolatban fájdalmas csapás érte, mert a rendházzal együtt elhamvadt a fejlődésben levő magyar rendtartomány levéltára is. Főleg ez a körülmény adja magyarázatát, hogy miért oly homályos a ferencesek magyarországi letelepedésének története. Szuronyt szegezz és: előre! Hős tábori pap. Dereng az éjszaka. A szürkeségben mogorván, sötéten áll a hegy. A branyiszkói szikla-tömb. A völgyből, a fák alól hosszú vörös 1 ingsugarak villannak föl, egy-egy felelmetest morajlik a szoros s az ágyuk talpánál füstös, fekete gyermekek figyelik a fellobbanó fény mellett: omlik-e már össze a hegy? Mert most győzni kell; ha földindulás, ha égszakadás árán is, de győzni kell. S mig alulról dörögnek a kitüzesedett ágyuk, felülről felelgetnek a sziklák mögött megbujt ellenségek — három napon át, azalatt a meredek sziklafalon, bozótos hegyoldalon, lassan halad előre egy sereg. Már közel a csúcshoz, a célhoz s rohamra indulnak. Elől egy pap, kereszt és kard a kezében, ima és vezényszó az ajkán, hit és elszántság szemében: Erdösy Károly. Utána a sereg. Süvit a golyó, hörög a halott, zug az „előre", ritkulnak a sorok — de a kelő nap bibor sugara visszavonhatatlanul mutatja az utat a hegytetőre. Még egy erőfeszítés: az ellen hanyat-homiok rohan a mélybe s az üde hajnali szellő magyar zászlót lenget a csúcson. Mellette a kereszt. A katonák letérdelnek egy percnyi pihenőre, egy szónyi imára s a zászló, a kereszt, a szelíden lehajló fejek, a csillogó szuronyok ragyogva fürödnek az aranyos, bíboros napsugárban. A hervadhatatlan dicsőség aranysugarában. Azután újra: előre. Ez a mult. Az örökdicsőségű, nagyvennyolcas mult. Hadd mondjam el most a jelent. A hösköltemények, a mondák szavára méltó jelenet. K. S. sebesült tábori pap (nevét semmi áron nem árulta el) tegnapelőtt érkezett haza a starzawai csatamezőről. Szelid domboldal. Erdő nincs rajta, cserjése gyér, ellenségnek látszatra se hire, se hamva. Néhol, szétszórva egy-egy szederbokor, egy-egy törpe nyárfa. A barnuló hegyoldalon sehol egy virág, de nemsokára talán telve lesz vörös vérrózsákkal. Mert mig alantrul a domb tövéből föl, a tetőre ér a század: ha száz élete is volna mindenkinek, akkor is százszor meghalna odáig. Pedig oda kell érni. Kezdődik a tűz. A bokrok mögül egyszerre ezer fény villan meg, ezer puskacső roppan fel, ezer golyó süvit reánk. Hull a gyilkos ólomesö. És hull, permetez lassan az ősszi ólmos eső. Elbágyaszt, lehangol testet, lelket, a gondolatot halál gonddal itatja be és el is hozza sok elernyedt vitézre az örök éjszakát. Á bántó szürke ég csak néha sötétül el, mikor vad fekete felhők húznak fel rája, vagy akkor világosodik meg, ha egy csöppni hasadékon előbuj a nap bus, sárga fénytelen, tüztelen őszi nap. És a haldoklók bágyadt, megtörő tekintetében is ez a vigasztalan szürkeség húzódik meg. És e szomorú tekinteten át, egészen a lélek mélyéig látok ; látom megbújva, gubbasztva a kétségbeesés, az apathia fekete, sötét alakját. Csak lassan, csak nehezen gyul ki a szemben a rajongás, a hit, az önmegadás sugara, lassan, nehezen pirosodik ki a lelkesedésben az orca a vigasztaló beszédre, a kereszt csókjára. A többiek, a még élők és küzdők valami különös kifejezéssel arcukon néznek a haldoklókra. Átázott elernyedt kezükből szinte kihull a fegyver, elfelejtik a tüzelést, csak néznek szomorúan, együttérzően, érthetetlen elmélyedéssel a vérző társaikra. Egy, amint bajtársát lelőtték s ez felkiáltott rémeset, szörnyűt : jaj! — halkan oda szólt neki: te már jól jártál testvér. Micsoda szó ez magyar vitéz ajkán! De mindjárt föl is cserélődik cifra hegyes szitokra, mikor közvetlenül elébe lőnek a földbe s a kicsapott rög az arcába hull. 80 embere már odavan a két századnak s alig ötven lépést mentünk előre. Még vagy háromszor annyi van az első, valamire való fedezékig. S a tisztek is elestek jórészt. Egyik oldalon egy hadnagy, másikon már csak egy zászlós vezényel. Kezével integet, mert a zajban nem hallik a szó. Az én ruhámat is két lövés érte már. De el nem mehetek innen, mert akkor a céltalanság poklába, a kétségbeesés sötétségébe hullnak sebesültjeink. Lankadunk. Ugy látszik hiábavaló e küzdelem. Még mindig csak nyolcvan lépés s vagy száz a mi hátra van. Föl a dombtetőre. A hadnagy épen inteni akar csapatának, kiemelkedik egy kicsit, abban a pillanatban szivén találja egy golyó. A katonák közül sokan látják s leiródik arcukra a megdöbbenés érzése. De azért tiz lépést újra előre mennek.