ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-05-10 / 19. szám

latát, érzését és kívánságát. Nem elégelték meg zarándoklásaikat a halványan pislogó mécsesek által megvilágított oltárokhoz, hogy hittel és bizalommal enyhületet, irt, balzsamot könyörögjenek a sebekre, amelyeket sziveiken a megpróbáltatások és csalódások, a fájdalmak és keserűségek ütöttek. Sugallataik ellenállhatatlanul ösztönözték, hogy áldozatokat is tegyenek arra az oltárra, amelynek az eucharisztikus Jézust rejtő királyi sátrából a kegyelemnek és áldásoknak özöne árad ki a halandók megnyugtatására, lelkesitésére és vigasztalására. A kiállítás arányai nem nagyok. Keretei szűkek. Korlátoltak — sajnos — az egyesület anyagi viszonyai. Nem állanak rendelkezésére bőségesen azok az eszközök, amelyek birtokában nem kell aggályokat táplálni a kiadások határainak netáni túllépése miatt. Mindazáltal visszatükröződik a kiállításon a nemes lelkület, amely dicséretesen jellemzi az egylet tagjait. Gyökerei e lelkületnek az eucharisztikus Jézus bensőséges szeretetébe mélyednek. Virágai a lelkesült buzgóság duzzadó bimbóiból fakadnak. Gyümölcseivel az áldozatkészség kedveskedik, amelynek lángjai minden nemes és magasztos ügy előmozdítására, támogatására hevítenek. A családi tűzhelyek hónapok óta arra a názárethi hajlékra emlékeztettek, amelynek alacsony falai között egykor a bold. Szűz szorgoskodott, hogy kielégíthesse isteni Fiának kisebb-nagyobb igényeit. Mintha csak édesdeden hívó szavai hangzottak volna fel, hogy segítségére legyenek a munkás kezek és megkönnyítsék fáradságainak terheit. Felhasználva minden szabad pillanatot, vetélkedő sietséggel, lankadást nem ismerő kitartással serénykedtek a különféle egyházi készletek, fehérnemüek és szertartási öltöny darabok előállítása körül. Fokozta szorgalmukat a tudat, hogy azok a szentélyek, amelyeknek művészies külalak, Ízléses berendezés és gazdag felszerelés által Isten dicsőségét, hatalmát, nagyságát kellene ragyogtatniuk, nem ritkán minden csint nélkülöző, dísztelenül álló, komor falak, amelyek hidegen hagyják a sziveket. Felszerelésük fogyatékossága, egyszerűsége, szegényessége felülmúlja helyenként azt az elhagyatott, rideg, üres bethlehemi barlangot is, amelyben hevenyészve készítették a megalázódás kapuján át érkezett isteni Kisded első nyughelyét. Jogos öröm és megelégedés érzetei hatják át ennélfogva most a tagok kebleit, hogy az Ur hajlékainak díszítéséhez és ékesitéséhez, az istenitiszteletek méltóságának és fényének emeléséhez némi csekély mértékben hozzájárulhattak. Méltóztassék azért is Főmagasságu Hercegprímás és Érsek ur kegyesen fogadni a jóakaratú, áhítatos lélekkel hozott áldozatokat. Ez alázatos kérelem kapcsán, leghálásabb köszönetünket tolmácsoljuk Főméltóságod leereszkedő megjelenéseért és buzgó fohászokat röpítve az egek Urához hosszú, áldásos kormányzásáért, mély hódolattal esedezünk, hogy az itt elhelyezett istentiszteleti tárgyakat főpásztori megszenteléssel rendeltetésüknek átadni és a kiállítást megnyitni méltóztassék. levele is lehullott, elment. Az Isten tudja, most már hányadszor. Hová, merre megy? miért megy? tőle senki sem kérdezte. De hiába is kérdezte volna. Talán maga' se tudná megmondani. Csak azt tudja, hogy neki mindig a gyümölcsöző fák voltak bútorai, a hímes tarka-barka virágágyak gyönyörködtető képei, az illatos fűszál a ringató ágya, a fülemüle altató dajkája, a csillagos ég az őriző-angyala, ... és . . . és a szobában, négy kemény fal közé zárva nem tudna megmaradni. Mint szüretkor, mint ujbor forráskor megmozdul a pincének régi elhordozott bora, úgy mozdult meg Janóban is minden ősszel a nyugtalan lelke. És vitte a szabadság vágya ... a csavargó lélek. Hová ? . . . merre ? . . . neki mindegy. Ilyenkor övé az egész világ. Ha jobbra indul, ismerősök fogadják, ha balra, idegenek közé akkor se megy. Városról-városra jár. Nyugton sehol se marad. Átcsavarogja a telet. De, amint a tavaszi napsugár puha, meleg cirógatására a legelső kíváncsi bimbócska kidugja élni vágyó pici-kis fejét, Janó már odahaza van: a kertjében. Mint a legelső tavasszal, amikor Janó először jött a sz . . . i kolostorba — munkát kérni. Az országútról, a csavargásból. A kolostori nagy kert hivta, csalogatta. Illatát, tavaszos lehelletét megérezte, bimbódzó fáit megkívánta. Nem volt szükség reá, de már nem tudott tovább menni. Rabbá A tetszészaj lecsillapultával kegyelmes főpásztorunk válaszolt s a következő nagyszabású, mindenkit megkapó beszédet mondotta. DP. Csernoch János hercegprímás beszéde. Méltóságos Püspök Űr! Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim ! Kedves Híveim ! Ahol eddig az isteni gondviselésnek kegyes intézkedése folytán mint püspök vagy érsek működtem, minden esztendőben volt alkalmam ilyen kiállítást megnyitni és az azon kiállított tárgyakat megszentelni. Vártam ennélfogva itt is örömmel ezt a napot, amelyen székhelyemen, Esztergomban is megtehetem az Ur Jézusnak ezt a szolgálatot és megmutathatom személyesen is, mennyire szivemen viselem az oltáregylet ügyét és az Oltáriszentség imádását és tiszteletét. Azt mondja Kempis Tamás az Oltáriszentségről, hogy ebben a felséges szentségben a hit és szeretet az első helyet foglalják el és csodálatos módon működnek. A hit kelléke minden titoknak és azért nem csodálkozom, hogy az Oltáriszentségben elsősorban megkívántatik. A katholikus hitnek valóságos kincsesházát képezik a különféle hitbeli titkok, de ezek közül egyik sem áll oly magasan előttünk, mint az Oltáriszentségben lakozó Jézus titka, amelyet ha mi, gyenge eszünk mécsesével talán meg is tudunk egy kicsit világítani, de átkarolni, átfogni nem vagyunk képesek. Oly magasan áll ez a titok a többi titok között, hogy az anyaszentegyház mysterium fidei-nek, a hit titkának nevezi, a többi titok mellett. Már ebből is látszik, mily szükséges és minő kiváló helyet foglal el az Oltáriszentségnél a hit. Hitünk az, hogy az Oltáriszentségben természetfölötti módon jelen van az Űr Jézus az ö istenségével és emberségével. Ez a mi hitünk, hitünk ezt biztosan, minden kétséget kizárólag tanítja. Hisszük, mert Krisztus szavaiból, az apostolok előadásából, a szentatyák s az egyház tanításából és az egyháznak közel kétezer éves hitéből vettük. Ez a régi hit a mi hitünk is s midőn ezt követjük, tudjuk, hogy Krisztus Urunk s az apostolok nyomdokain járunk. Elhagyjuk a mélységes kutatások tövises és bizonytalan útját és rászoritkozunk az isteni kinyilatkoztatás egyenes és biztos ösvényeire. Ezen hitünkben nem akarjuk vizsgálat tárgyává tenni a felségest, nehogy mint a példabeszédek könyvében olvassuk: „elnyomassunk a dicsőségtől," hanem Péter apostollal mi is azt mondjuk az Úrnak: „Uram, az örök élet igéi nálad vannak." Mi ami testünk érzékeit: a látást, a szaglást, a tapintást alárendeljük hitünknek és valahányszor a gonosz szellem által sugalt kételyek iparkodnak a szivünkhöz férkőzni, igy imádkozunk: „Hiszek Uram, támogasd az én hitetlenkedésemet." Látjuk ugye, mily igaza van Kempis Tamásnak, mikor azt mondja, hogy az Oltáriszentségben első helyet foglalja el a hit. De ez a hit különféle cselekedetekben nyilvánul meg s ezen cselekedetek között egyike a legkedvesebbnek az, amelyet az Oltáregylet hölgyei végeznek. Valahányszor szerencsém volt ezen műkölett a lelke: a lombosodó fák, a fakadó virágok rabja. Fogadatlanul is ott maradt. A kertben. Meg akarta mutatni, hogy szükség lehet rá, hogy őt a lelke hozta ide. És dolgozni kezdett. Eleinte bizonytalanul, félénken, de azzal az erős érzéssel, hogy ő itt meghódít mindent: földet, füvet, fát, virágot. És a fák, a virágok csakugyan megértették az erős embert és már nem kérdő, kíváncsi szemekkel, de simogató, üde mosolygással tekintgettek rá, ahogy napkeltétől napnyugtáig közöttük járt, dolgozott. A páter kvárdián, a jó páterok pedig az ablakukból kitekintve csodát láttak. A kertjük még sohase pompázott oly pazar szépségben, mint azon a nyáron. Az országút csavargója, akinek nevét se tudták, csak Kertész Janónak hívták, paradicsommá varázsolta a kertet. Már megbecsülték, már kitüntették. Egy izzó juliusvégi napon a házfőnők is magához hivatta. Megdicsérte — most először — és tudtára adta, hogy fizetéssel megfogadja őt kertésznek. Az első hetibérét már ki is fizeti. A kert nagy szerelmese úgy nézett a csillogó pénzre, mint aki kegyetlenül csalódott, mint aki előtt egy színekből, illatból, fényből, ragyogásból alkotott világ omlik össze. Szeme előtt egy elhessegetett képnek hirtelen visszatérő, kinzó emléke újult föl. A lelkében pedig a virágok között és madárdal mellett szerzett nyugalma kelt viaskodásra — az elfojtott szenvedéllyel. désüket figyelemmel kisérhetni, — és mindig nagy örömmel és figyelemmel kisértem, •—• mindannyiszor eszembe jutott az a kedves kis történet, a melyet az evangélium Máriáról és Mártáról elmond. Krisztus Urunk egyszer belépett az ő házukba. Mária, mint az evangélium elmondja, odaült az ö lábaihoz és hallgatá az ö igéjét. Márta szorgalmatoskodott a házkörüli dolgokban. Ez a két nővér, az akkori buzgó nők azon kisded csapatához tartozott, amely mindvégig hűségesen kisérte az Urat, akik bizonyos tekintetben felülmúlták magukat az apostolokat is. Ezek midőn Krisztus Urunk dicsőségének tetőpontján állott, el nem szédültek, mikor életének vészes órái jöttek, meg nem inogtak. Ilyeneknek képzelem én az Oltáregyletnek buzgó hölgyeit is, akik hűségesen ragaszkodnak az Ur Jézushoz akkor is, midőn dicsőségesen jelenik meg előttük és akkor is, midőn meggyalázva, a világtól bántalmazva és az egyes emberek sérelmeitől megalázva jelenik meg előttük. Ok akkor is valóságos Mária és Márta szolgálatokat teljesítenek. Mint Mária ott ülnek az eucharisztikus Jézus lábainál, midőn az ő példájára ott térdelnek az Oltáriszentség előtt és lélekben egyesülnek az ő isteni jegyesükkel. Ott szívják magukba az inspirációkat, ott gyarapítják lelkük erejét, szivükben a nemes elhatározásokat és ezekkel felszerelve indulnak kifelé, hogy kint is szolgalatjára legyenek az Oltáriszentségben levő Üdvözítőnek. Mig ez a Mária-szolgálatuk inkább önmagukra, a saját lelkük nemesítésére vonatkozik, azalatt nem feledkeznek meg a Márta szolgálatról sem. Mint Márta renndelkezésére állnak az Ur Jézusnak a családban, a társadalomban éí mindenütt, ahol erre alkalom kínálkozik, midőn mint Márták, megtisztulva és megnemesedve fáradoznak, hogy az ő tisztelete a családban is elterjedjen. Okos tapintatos, következetes munkával odavezetik a családot, hogy az tiszteletben tartsa az egyház intézményeit s midőn maguk elvégzik a sz. gyónást és járulnak a sz. áldozáshoz, azon vannak, hogy kövessék őket az ő gyermekeik, az egész család és a család feje is, hogy közös részt vegyenek abban a kegyelemben, amelyet Krisztus Urunk megígért és való ban ad is. S midőn gyermekeiknek neveléséről van szó, nem csak azok anyagi ellátásáról gondoskodnak, hanem szivükön viselik a vallásos nevelés nagy kincsét is, mert tudják, hogy ennél nagyobb kincset gyermekeiknek nem adhatnak. Legnagyobb szerencsétlenségnek tartják gyermekeikre nézve a bűnt, mert tudják, hogy a bűn a legnagyobb rossz, amely egyes egyedül képes tönkretenni az emberiséget. De tovább is mennek, oda viszik Jézust a betegszobába, a beteg ágyához, a beteg szivéhez és közreműködnek azon balga előítélet eloszlatásán, mintha Jézus látogatása a betegszobában megfélemlítésre szolgáltatna alkalmat és nem volna forrása sok és nagy kegyelemnek, legtöbbször még az egészség visszaállításának is. Ezt a Márta-szolgálatot teljesitik az oltáregylet buzgó hölgyei Krisztusnak, az ő intézményeiben, a családban, az ő betegeiben, az ő szegényeiben és az elhagyatottakban. Hanem van ennek a Márta-szolgálatnak egy Sokáig küzködött, mig végre a pénz után nyúlt. Szégyenkezve támolygott le azután a kertbe. A pénz égette a kezét; nagyon félt tőle. A kertben a földre szórta, majd meg újra fölszedte. Nem volt nyugta. Szidta, korholta magát, hogy gyáva volt, hogy mindent el nem mondott. A pénz ... a rettegett pénz pedig olykor-olykor izgatva csörrent meg a zsebében. Miért fogadta el? Szabadulni akart tőle, de már nem volt ereje. A pénz megfogta . . . Aznap nem mert a virágok szemébe tekinteni. A rákövetkező napon már kinevette magát, hogy az a hitvány pénz úgy megzavarhatta. Pedig volt oka miért félni. A legközelebbi vasárnapon önkéntelenül arra gondolt, hogy kimegy a kertből, a házból. Hiszen mióta itt van, úgy sem volt még sehol. Kissé körülnéz. És kiment. A pénz ott csörgött a zsebében. Este ittasan, holt részegen hozták a Kertész Janót haza. A következő vasárnapon ismét. És azóta mindig, ünnepnap a nagymise után eltűnik és mikor este hazakerül, kedélyesen motyogja maga elé a kvárdián szemrehányó szavait: disznó lenni, részeg lenni, mert mindig csak borovicskut inni . . . disznó lenni . . . minden pinzt elinni . . . Miért iszik? ... ez épen olyan titok, mint az a másik titka, hogy ősszel világgá indul. Talán l a pénz támasztotta rossz emléket gyűri bele a pálinkába ...