ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914
1914-05-10 / 19. szám
másik ága, amely egyenesen és közvetlenül magának a2 Ur Jézusnak a szolgálata. Ez az a szolgálat, amelyben figyelmüket arra terjesztik ki, hogy az istenitisztelet fényét emeljék, hogy gondoskodjanak a szükséges misemondó ruhákról és eszközökről, hogy emeljék az úrnapi körmenet fényét, szóval, hogy Jézust önmagában, saját személyében szolgálják, nem csak benn a családban és künn a társadalomban. Mélyen érzik a buzgó hölgyek, hogy annak az Urnák, aki bár a teremtés címénél fogva mindenre jogot formálhat, mégis mindenét a mi javunkra és rendelkezésünkre bocsátotta, ők is viszonzással tartoznak s ezért az Ötöle kapott szellemi és anyagi adományokból bőségesen juttatnak neki az 0 templomainak, az Ö istentisztelete előmozdítására. Maga ez a kiállítás is, tisztelt hölgyeim és uraim, nem egyéb, mint az esztergomi oltáregylet hölgyeinek ilyen Márta-szolgálata, amellyel sok szorgoskodás, munka és fáradság után kedveskedni akarnak az Ur Jézusnak. Midőn én ezért mindnyájuknak őszinte szivemből hálás köszönetet mondok s midőn ma le fogom esdeni ezekre a kiállított tárgyakra Isten áldását s kérni fogom, hogy azokat az ö tisztelete számára megszentelje, meg vagyok róla győződve, hogy ez az áldás rá fog szállni önökre, családjaikra és gyermekeikre is és ez az áldás mindnyájuk részére sok isteni kegyelemnek gazdag kútforrása leend, ami hogy úgy legyen, szívből kívánom. Amen. A beszéd után megáldotta és megszentelte a hercegprímás a kiállított tárgyakat, majd özv. Reviczky Gáborné, az Oltáregylet lelkes elnöknője kalauzolása mellett megtekintette a kiállítást, melylyel az ünnepség véget ért. Itt jegyezzük még meg, hogy a kiállítás a következő napokon a látogatók számára nyitva áll. Belépti díj nincsen. Aki fogalmat akar nyerni, mit létesíthet kitartó munka és hű szeretet, ne mulassza el megtekinteni. — Politikai megtántorodás Hontban. Már annyira belecsömörlünk a politikai gerinctelenségek döngetésébe, hogy csak szánalmas bohémiának nézzük azt az esetet, amelyik Ipolyságon ápr. 30.-án a hontvármegyei törvényhatóság közgyűlésén lejátszódott. Valami „boldog" vármegye hazafias átiratot küldött a honfiaknak, hogy Ítéljék el Tiszának a román paktum kapcsán kézzelfoghatóan hazafiatlan fondorlatait. Csak ez kellet a honti mungóknak ! Már megelőző napon a bankett fehér asztalainál „tömörültek" és szervezkedve elővették a politikai jelszavak fokosait, fütyköseit, husángjait és bunkós botjait és kiadták a harci jelszót, hogy szeretnék ők azt látni, hogy van-e a földhátán náció, — legyen az busman, nyam — nyam, hottentotta — amelyik nem különb magyar, mint Apponyi, Kossuth, vagy Károlyi, ha már azt a vezérlőfejedelem, Tisza István ur is ugy akarja. A szántói savanyúvíz bérlője Konkoly i (Thege?) Sándor pedig annyira megtántorodott a harci zajtól, hogy a törvényhatóság közgyűlésén azt a dörgelmes kijelentést eresztette ki fogai közül vigan, hogy ő inkább fog kezet Tisza drága románjaival, mint azokkal a magyarokkal, akik kivándorolnak Amerikába. És a savanyúvizes úr azokba a papirosrománokba, akiket „Az Újság" és az „Igazmondó" hasábjairól ismer, annyira beleszeretkezett, hogyha belőlük egy élő példány a törvényhatóságba belekeverkőzött volna, bízvást eljárta volna vele — a tangót. Bár félni lehetett volna akkor attól a legendás jelenettől, hogy Kossuth Lajosnak a vármegye nagytermében fölakasztott képe szégyenében kilépett volna rámájából és úgy ott hagyta volna a honfiakat „mint Szent Pál az oláhokat. A dolognak pedig érdemleges része, — amit meritumnak szokás csúfolni —, ezekben domborodik ki: 1- ször: a konkolyt hintő és a román paktumért Tiszának bizalmat szavazó honti honfiak elfelejtették, hogy talán a mindenkori kormánynak kellene gondoskodni arról, hogy magyar véreink tisztességes kenyeret kapjanak ne Amerikában, hanem hazánkban s akkor nem csak nyilt sebekre mutogatnának, hanem azokra is, akik a sebeket fölszaggatták! 2- szor csodálkozunk Ivánka István főispánon, aki Hont vármegyében jó hazafi hírében állott, hogy mint a törvényhatóság elnöke csukott füllel és csukott ajakkal hallgatta végig ezt a minden magyar emberre nézve blasfémiás beszédet. 3- szor: biztosítjuk Konkolyi (Thege?) Sándor urat, hogy se az amerikai, se a magyarországi valamire való magyar emberek kezétől nem kell félnie. Nem szeretnek már manapság a magyarok egymással kezetfogni I Ipolysági. A szaleziánusok első próbája Szentkereszten. Dr. Csernoch János hercegprímás uralkodásának elejéhez fűződik a nevezetes esemény, hogy a II. József uralkodása óta anyagilag és szellemileg teljesen elhanyagolt országos hirü bucsujáróhelyet végre illetékes kezekbe juttatta. Dupla jótétemény volt a primási cselekedet az országra : egyrészről a történelmi nevezetességű kegyhely — melyet még a Tisza-vidékéről is felkeresnek a bucsujárók évenkint — jövendő felvirágzása van biztosítva, másrészt pedig ezzel meg van kezdve a 10—15 év óta országszerte égető szociális szükségletként hangoztatott óhaj megvalósulása: a szaleziánusok betelepítése Magyarországon. 1913. november 3-án, tehát még a szent kereszt jubileumi esztendejében vonultak be az első magyar szaleziánusok Péliföld-Szentkeresztre (Esztergom m). A körülmények ily gondviselésszerű találkozásában méltán látjuk egy szebb jövő hajnalhasadását. Egyelőre négy szaleziánus áldozár telepedett meg Szentkereszten (dr. Walland, dr. Zafféry, Kiss és Galla tanárok) 40 gimnazista növendékkel, kiket rendjük számára a magyar missió céljaira nevelni óhajtanak. Mert nagy az aratás, a munkás pedig kevés. Alig ment hire a szaleziánusok bejövetelének, már is a püspöki kar, söt a kormány köréből is ajánlatok érkeznek Szentkeresztre árvaházak, gyermekvédelmi intézetek és patronázsok átvételére, melyeknek vezetésében a szaleziánusok oly világraszóló missiót teljesítenek. Csak volna már kész emberük kellő számban. Az első feladat tehát: a szaleziánus papnövendékek képzésének lehetővé tétele vagy Szentkereszten, vagy más alkalmas helyen. Okvetlen szükséges, hogy a szalezi missióra lépni szándékozó ifjak középiskolai tanulmányaikat itthon végezzék. Azért a Cavaglia-i magyar intézet áttelepítése honi földre a magyar szaleziánus-intézmény létkérdése volt s a szentkereszti telepítés mentőeszköz volt az utolsó órában. Filozófiai és teológiai tanulmányokra azután bízvást küldheti a rend növendékeit külföldre, kivált a híres turini és római intézetébe, legalább tágabb látókört és igazi missionárius szellemet nyernek ott. Maga Szentkereszt még probléma előtt áll, de csak részben. A rend okvetlenül megtartja, részben mert kies fekvésénél fogva a városi védencgyermekek számára mindenkor a legtermészetesebb vakáció üdülőhelyül szolgálhat, másrészt, mert a rend ambícióját képezheti, hogy egy ily országos, de hírnevéhez méltatlan állapotban levő kegyhelyet külföldi minták szerint modern színvonalra emelje és a polgári meg intelligens elemek számára is lelki üdülőhellyé varázsolja. Ez azon esetben is meg fog történni — Isten segítségével — ha a rend szemináriumát más helyre tenné át. Az idei májusi búcsújárás volt a szaleziánusok első próbája Szentkereszten: a próba kielégítő sikerrel végződött! Maga dr. Csernoch János is megjelent május 1-én Szentkereszten, midőn az első búcsúsok kezdtek szállingózni. Három napon át 6—8 pap gyóntatott s fogadta lelkes beszédekben a búcsújáró csapatokat, melyek már ez első izben is számosabbak voltak az eddiginél. A szent mozgalom vasárnap, május 3-án érte el tetőpontját. A kép részben — anyagiak terén — a régi volt: a nép hajléktalanul tanyázott a szabadban szombatról vasárnapra virradó éjjel s pásztortüzek mellett énekelgettek szent énekeket: csak egy csekély töredéke, néhány száz húzódhatott az éjjeli fagy elől a zárda folyósóira és padlására. De másrészt — lelkiekben — a kép már egészen uj, a jövő képének előre vetített árnyéka volt. Az eddigi rendetlenség és zenebona helyett — kivált a templomban és az Istentiszteletnél — a legnagyobb rend, fegyelem és áhítat uralkodott. Nagyban emelte az ünnepségek fényét a szalezi növendékek assistenciája. Kétszer tettek már kísérletet (1870-ben és 1904-ben), hogy Szentkeresztet eredeti tulajdonosainak a pálosoknak visszaadják s ezzel az egyetlen magyar eredetű szerzetesrendet Lengyelországból visszatelepítsék. De e rend kihalófélben van, nem életképes. E telepítési kísérletekről is jobb már mint elmúlt dolgokról emlékezni. Nagy szerencse, hogy Szentkereszt oly modern és praktikus rend kezébe került, minő Don Bosco Társasága, melynek munkássága előtt még a másvallásuak is meghajolnak. Igaz, hogy Szentkeresztnek nincs vasútállomása, nincs postája helyben. De a mi nincs, az még megvalósulhat. Don Bosco müvei ép ez isteni vonással tűntek ki mindenütt a köznapi müvek közül: a semmiből teremtettek. Nem minden alap nélkül látjuk a rózsás jövő képét már most: Szentkereszten egy hatalmas szaleziánus intézet vasútállomással, postával helyben, a messzeföldről jövő búcsújárók számára is tisztességes szállóhelyekkel körülvéve. Don Bosconak harminc év alatt a földből kinőtt 700 intézetéhez miért ne csatlakoznék a 701-ik — Szentkereszten ? ! S az első szentkereszti házfönökben, a kiváló képzettségű, tapintatos dr. Walland Ferenc igazgatóban tényleg oly férfiút látánk, ki e világhátamögötti, elhanyagolt, de kies helyen európai kultúrát tud teremteni, ha támogatják. A szaleziánus mü támogatására szolgáló adományok küldhetők vagy egyenesen a szentkereszti (Esztergom m.) intézet igazgatóságának, vagy a régi két gyűjtőnek: dr. Robitsek Ferenc Budapest, IV., Központi szeminárium, Viszolajszky Károly esperes Alsószemeréd (Hont m.). Censor. Kutya van a kertben! Hogy nem üres szalmacséplés — ha mi minden adott alkalomkor felemeljük szavunkat, figyelmeztetve, hogy nemcsak hivatásuk kereteiben, de a magánéletben is kisérjék mindig éber figyelemmel, hogy a „gyengébbek"-hez mily könyvtermékek férkőznek — az alábbiakban akarjuk legújabban dokumentálni. E napokban történt, hogy betévedtünk egy jó ismerős, derék családhoz. Mikor kifogytunk már a beszédből, szemünk az asztalon fekvő zöld fedelű naptárra esett. „Szent Antal naptár" •— olvassuk. „Szent Antal" ? Hisz' ez a mi különös kedvencünk, hadd nézzük csak mi van benne e nagy, csodás Szent életéből. S megnéztük. S dühbe jöttünk. S ökölbe szorult a kezünk . . . — Hogy miért? Elől a címlapon a nagy páduai szentnek egy primitiv képe, jelezve vele, hogy ez az echt, az igazi „szent" Antal naptára; beljebb egy még primitívebb klisé arról „mikor a pasa egy roszhirü ház lakónőit keresi fel" s természetesen a „lakónők" az adott körülményekhez képest festenek is. (!!!) Tovább lapozgatok, ott látjuk egy „iró"-nak nevét, amellyel egy katolikus lap regényhasábjain találkoztunk s amelyről ennek a révén azt hittük, hogy bizonyára katolikus iró. Olvassuk. Már maga a wurstli-práter-szerü címe a „beszély"-nek következtetni engedi, hogy itt mindenről, csak arról nem lesz szó, amiről a címkép nekünk anzágol — szent Antalról s egyéb vallásos dolgokról; hiszen vallásos cég alatt — csak vallásos téma adható! Nemde?! (Szépen! mondja erre a „Samuka") Hát olvassuk . . . S a szemünk tótágast áll! Az az állítólagos szent, szentnaptára katholicizmus isteni intézményét a nagy gyónási szentséget — leírhatatlan piszkos módon, az „éjjeli mulatók" hangján és modorában, mint valami félvilági demimondot tárgyalja benne !!! A gyóntatópapot hihetetlenül groteszk figurává teszi és egy erkölcstelen perverz paprikajancsinak állítja az „olvasó" elé. Az áprilisi tréfául (!) „haldoklókhoz" hivott papnak azt adja a szájába, a förtelmeket „gyónó" „poenitens"-hez szavait intézve: „Fajtalan pereputtyok ! Phű ! de — melegem van!" S a „gyónás "-ban hallotakból kifolyólag(1) a kis pap „éjnek idején" megjelenik egy „pincében", ahol „hét vármegye kinálatos fehérnépe u ; ahol a ,huri' levetvén álarcát a „haldokló" állott a — kis pap előtt: a társaság rengeteg hahotája kíséretében . . . Ilyen tendenciájú „elbeszéléseket" „ir" az az ur, aki egy határozottan katolikus újságnak regényeket írni szokott! !!!! Nézzük tovább s látjuk, hogy a szent Antal nagy nevét ily szemtelenül bitorló fércelés, ezeken kivül még a kormánypártnak is a dicshymnuszgyárosa. Az ellenzéki pártokat lesajnálja — kormánypárti szokás szerint — miközben ilyen nevetőgörcsöket előidéző hymnuszokat rimel, frommerillatu parfőmmel keverve — nyilvánvalóan a kenyéradó gazdájához dörgölődve, hogy „Tisza nélkül nem lett volna a magyar honvédtüzérség, nem lett volna a magyar ágyúgyár" . . . Ezt természetesen szintén a szent Antal bő köpenyege alatt adják be az — analfabétáknak. No ja, a „cél" szentesíti az „eszközöket" mondotta Melanchton és utána vallják a bihari mezőségeken . . . S hogy a hirdetési rovatnak is meg legyen a maga clouja, egy hitetlen cégnek hirdetését is közli a „Szent-Antal," melynek szövegkezdete ily
