ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-05-31 / 22. szám

kapun keresztül a kivilágított hercegprimási eimer, melyet mindenfelöl villanykörtékből álló lángoló koszorúk fontak körül. Az intézet homlokpárkányzata is ragyogott a dúsan elhelyezett villanykörtéktől. A hercegprímás kíséretével végig kocsizott a kanonoki sorokon, azután hazatért palotájába s útjában még a vízivárosi zárda kivilágítását tekintette meg, amelynek sok csodálója volt s méltán sorakozott a legfényesebb pontok közé. Mindezek után, ha igazságosak akarunk lenni, meg kell dicsérnünk a város közönségét tapintatos viselkedéseért és hasonlóképen nagy dicséretet érdemel a rendező-bizottság s annak főmozgatói, tervezői: dr. Perényi Kálmán, dr. Erődi Tihamér és Dvihally Géza. A nép még nem tudott nyugalomra térni, mert ébren tartotta az ünnepélyes hangulat. Fent az Előhegyen pedig javában égett az „örömtűz" és a késő órákban is hirdette a messzi vidéknek, hogy az égő szeretet, az őszinte ragaszkodás nem ismer nyugalmat, nem tűri a fény nélküli sötét éjszakát. A csütörtöki tisztelgések. Hétfőn még a távolba nézett szemünk és vártuk, hogy Rómából küldjenek valami látható jelt, amely a pápának akaratát jelképezi és a bíbornoki méltóságot, ezt a — szinte — átfoghatatlan megtiszteltetést kézzelfoghatólag állítja elénk. Szerdán délután 5 órakor a párkánynánai állomáson érkezett meg Gav. Francesco Alessandroni Cermatori pápai testőr, aki a bíbor kapuciumot hozta. Az állomáson dr. Csárszky István irodaigazgató és dr. Lepold Antal hercegprimási titkár fogadták a pápai futárt s bekísérték a primási palotába. Ünnepi hangulat. Reggel hét órakor megdördültek az ágyúk a vár fokán és hirdették a város népének, hogy a hétfőn kezdett örömünnep ma folytatódik. Bár magasztos dolgokat irunk le most, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a várhoz közel lakó közönség nagyon hálás a rendezőség iránt azért, hogy az ébresztő ágyúzást hét órára tette az eddig szokásos öt óra helyett. Az álomból mindenki kivehette részét, tehát mosolygós arcok üdvözölték a napot. A várfok katalmas árbocán lengette, lobogtatta a szél a nemzeti lobogót, lent az emberek között pedig nagy keleté volt a díszmagyar ruhának. Szentmise a belvárosi templomban. A várhegyen örtálló fönséges bazilika ünnepélyes csendbe merülve elmélkedett e nagy napon, mert az ünnepségek sorrendje és az idő jó felhasználása is azt követelte, hogy a városi és megyei előkelőségek, képviselők a közeli plébánia templomban rójják le vallásos kegyeletüket, hogy azután rövidesen átvonulhassanak a tanácstermekbe. Kilenc órára megtelt a templom ünneplő közönséggel s a sok uj polgári ruha komoly egyöntetűségéből kicsillantak a díszmagyar ruhák ékes csattjai és a fényes diszkardok. A városi és a megyei tisztviselők csaknem kivétel nélkül diszhold birtokot talált volna Csiza Gergő nevén, de a neve elő sem fordul a telekkönyvi mutatóban. — Hát, öcsém, merre van az az egy hold? — kérdé tőle az öreg úr. — Azt biz' nem ott keresték, ahol kellett volna, mert az nem a kendi határban, hanem az Isten mezején van. Ott ni, a nyugati égboltozaton most is látható, — mondta Gergő szörnyű komoly ábrázattal, — Ugy! ? Elég szép! — mondták nevetve az urak. — Hát még egyéb ily fajta birtoka nincs? — De van egy jó hosszú köz földem is : Körmendtől Kendig enyém az egész országút. — Ez is szép! — kacagott a jókedvű öreg takaréki úr, — csak az a baj, hogy ezeket a birtokokat nem lehet zálogul lekötni. — Hát bizony baj nekem, mert igy a szép Borcsa leikömet más veszi örök zálogba! — sóhajtotta Gergő. Az öreg úr megsajnálta a tréfás fickót. Mig a Rákóczy indulót dobolta ujjaival az asztalon, azon töprengett, hogyan tudna segíteni rajta. S mire befejezte az indulót, megállapodott valamiben: — Hát öcsém, ha valami kis zálogot tudsz letenni, adok én kölcsön ötven pengőt a saját zsebemből. Meglátom majd milyen becsületes ember leszesz! Gergő pirospozsgás arca oly kerekre gömbölyödött erre, mint egy pengő forint. Zsebeiben tapogatózott s először is pipáján akadt meg a keze. — Haj, a pipámat nem adhatom oda a világért sem! — gondolta magában. — Inkább magyarban voltak. A szent misét és a „Te Deum"-ot Mátéffy Viktor plébános tartotta. A kórus szép éneke és a szertartások áhítatos hangulata mélyen hatottak a jelenlevők lelkére. A kóruson a főszékesegyházi és a belvárosi énekkar Taky Gyula karnagy vezetésével gyönyörű misebetéteket énekelt. Taky Gyuláné fenséges szopránszólója (Ave Mária) valósággal elragadta a nagyszámban megjelent ünneplő közönséget. A szentmise után MátéíTy plébános intonálta a Te Deumot, mire az ünnepélyes istentisztelet véget ért. Az első padokban levő notabilitások között ültek: Meszleny Pál főispán, dr. Perényi Kálmán alispán, Vimmer Imre polgármester, Magos Sándor kúriai biró, Kohek Kornél orsz. képviselő, Boeriu János ezredes, Lutricz alezredes, ilíráz őrnagy, Simonyi csendőrszázados, Vaniss járásbirósági vezető, Hajdú István hercegprimási jószágkormányzó, Magurányi József főkáptalani ügyész, dr. Pacséri Károly kir. tanfelügyelő, Seyler Károly ny. esperes-plébános, Pongrácz László vm. főjegyző, dr. Major Ödön árvaszéki elnök, Krasznay Gábor kir. főjegyző, Pisuth Kálmán és Palkovits László főszolgabírók, Frey Vilmos árvaszéki ülnök és mások a vármegye részéről, Rothnagel Ferenc gazdasági tanácsos, Peterdy Kálmán rendőrkapitány, Reviczky Elemér tb. főszolgabíró, Hoffmann Ferenc tanácsos, Osváth Andor főjegyző, Bleszl Ferenc, Boronkay Jenő, Müller Ernő, Pauer Károly törvényhatósági bizottsági tagok, Erődi Tihamér törvényszéki jegyző, Németh József nyug. máv. állomásfőnök, számos városi képviselő, stb. Diszközgyülések. Az ünnepélyes istentisztelet után először a vármegye törvényhatósági bizottsága tartott ünnepi közgyűlést Meszleny Pál főispán elnöklete alatt. A közgyűlésen a bizottság majdnem minden tagja megjelent. A főispán röviden közölte a díszközgyűlés egyetlen tárgyát: Dr. Csernoch János hercegprímás üdvözlését bibornokká való kinevezése alkalmával és felkérte dr. Perényi Kálmán alispánt, hogy olvassa fel a határozati javaslatot. A hódoló felirat szövege a következő: Főmagasságú Bíboros Hercegprímás! Kegyelmes Urunk! Akkor, amidőn Fömagasságod a biborosi legfőbb méltósággal ékesittetett, Esztergom vármegye törvényhatósága sem maradhat el azok közül, akik örömtől repeső szívvel sietnek Eminentiád üdvözlésére ! Évtizedek tanúságából merített tapasztalat tanított meg bennünket arra, hogy Főmagasságodban ma ne csak országunk legmagasabb egyházi méltóságát, ne Esztergom vármegye örökös főispánját, hanem a kiválóan munkabíró, nagytehetségű I és könyörületes szivü embert, a minden tekintetben kiváló férfiút tiszteljük, becsüljük és szeressük. Mély tisztelettel és teljes hódolattal üdvözöljük mindezeknél fogva Fömagasságodat bíborossá történt kreáltatása alkalmából. meghalnék, mintsem egy nap is nélkülözzem. Még a pipaszurkálót jobban odaadhatnám, de az egy kicsikét sovány zálog lenne. Már-már az arca mindinkább engedett a pengő forinttal való hasonlatosságból, mikor keze megakadt a Borcsától kapott jegy kendőn. — Nini! van valami, még pedig igen becses jószág, amit zálogba lehet tenni! Ami ugyan nem valami ildomos cselekedet, de a szükség sok mindenféle törvényt megbont. Az öreg úr mosolyogva fogadta el a felajánlott kézizálogot s leolvasta Gergőnek az ötven pengőt. Gergő boldogan köszöntött el az öreg úrtól, azon ígérettel, hogy egy év múlva, ha törik, ha szakad, de visszaváltja zálogát. Ámde Gergő már harmadnap múlva megjelent a takarékban s titkolódzva súgta az öreg úrnak: — Visszajöttem, téns uram, a kendőért. Ihol az ötven pengő! Az öreg takaréki ur csodálkozva kérdezte: — De hát mi baj, öcsém? Tán meghalt a menyasszonyod ? — Nekem meghalt, de másnak annál vígabban él! — szólt Gergő némi keserűséggel. — Ügy áll a dolog, téns uram, hogy átpártolt a cifraság az urasági erdészlegényhez. Tegnap már meg is tartották a kézfogójukat. No, mondok, ha már elröpült a madár, röpüljön utána a kendője is, hogy ne tartozzak senki másnak a világon, mint az Úristennek a végső nagy számadással . . . S amidőn szívből kívánjuk, hogy magas méltóságát Hazánk és Egyházunk javára, nagy tehetségei teljes birtokában, igen sokáig viselhesse, arra kérjük Fömagasságodat, hogy törvényhatóságunkat atyai szivében és kegyes jóindulatában a jövendőre is megtartani méltóztassék ! Végül arra kérjük Fömagasságodat, hogy a mai napon egyhangú lelkesedéssel hozott ama döntésünket, amellyel Eminentiád életnagyságú arcképének megfestetését határoztuk el, fogadja tőlünk kegyesen. Igaz hódolattal s mély tisztelettel, kelt Esztergomban, a törvényhatósági bizottságnak 1914. évi május hó 28-án tartott közgyűlésén. A törvényhatósági bizottság nevében : Dr. Perényi Kálmán Esztergom vármegye alispánja. A közgyűlés a javaslatot egyhangúlag nagy lelkesedéssel és tapssal fogadta el és örömmel vette tudomásul, hogy a vármegyeház nagyterme részére megfestetik a bibornok arcképét. Közvetlen a vármegye közgyűlése után a város képviselőtestülete tartott ünnepi közgyűlést Vimmer Imre polgármester elnöklete alatt. A polgármester igen szép beszéddel nyitotta meg a közgyűlést, akinek őszinte, szívből fakadó beszédét nagy tetszéssel vette tudomásul a képviselőtestület s mikor indítványozta, hogy a város iránt oly sok jóindulattal és érdeklődéssel viseltető főpásztort a város díszpolgárává válassza s a Kisdunai-utat a Kolos-hidtól kezdve Csernoch János-utnak nevezze el a város, a képviselőtestület tagjai percekig tartó tapssal és éljenzéssel fogadták a polgármester javaslatát. A díszpolgári oklevél szövege a következő: Oklevél. Mi, Esztergom szabad királyi város közönsége adjuk emlékezetül ezen oklevelünk által mindazoknak, akiket illet, hogy a mai — alulirt — napon különösen és kizárólag e végből egybehívott ünnepi díszközgyűlésünkön nekünk tetsző és kedves indítvány tétetett az iránt, hogy Főmagasságú és Főtisztelendő Dr. Csernoch János úr, Bibornok, Magyarország Hercegprímása, Esztergom Érseke, az Apostoli Szent-Szék született Követe, Fő- és Titkos Cancellár, Ö Császári és Királyi Felségének Valóságos Belső Titkos Tanácsosa, Szent István jeles Rendjének Főpapja, Esztergom vármegye örökös Főispánja, a szent Hittudomány bekebelezett tudora, a budapesti magyar Királyi Tudományegyetem Diszdoctora, stb. stb. Esztergom szabad királyi város örökös díszpolgárává választassék meg. — Mi tehát, — mert egyrészről állandóan ápolni és még bensőségesebbé tenni óhajtjuk azon, eddig soha meg nem lazult kapcsolatot, amely első szent királyunk: Szent István által alapított érseki székünk és városunk között kilenc évszázad története által bizonyítva és fenkölt hagyományaival megszentelve fennállott és fennáll; — másrészről lelkesen örvendezvén afelett, hogy Kegyelmes Főpásztorunk e hó 25-ik napján Bibornokká választatott és ezen nagy méltóságában Ő Szentsége tanácsadó és segitö Testületének az egész Egyház kormányzatában támogató tagjává vált; — valamint illő figyelemben és méltó tiszteletben részesíteni óhajtván azon kiváló erényeket és érdemeket, amelyekkel Kegyelmes Főpásztorunk Ö Főmagassága, mint Egyháznagy és Hazafi, mint Tudós és író, mint a nemzeti művelődés Terjesztője és Emberbarát, az Egyházkormányzat és Országos Közügyek, Tudomány és Irodalom, az Oktatás és Jótékonyság számos terén egyaránt előljár; — végül örömmel telve és boldogan ujitván fel emlékezetünkben a szivjóságnak és kegyességnek azon feledhetetlen megnyilatkozásait, amelyekkel Ö Kegyelmessége nagy kineveztetése alkalmából, mint attól fogva is e mai napig városunkat szeretetébe fogadni és érdekeinket istápolni nemcsak igérte, hanem érzelmeit hálásan elismert tetteivel is bizonyította: Mindezeket komolyan megfontolva és melegen átérezve, egyhangú lelkesedéssel, a mély tisztelet és ragaszkodás bensőséges érzelmeinek igaz és őszinte nyilvánulása mellett a tett indítványt