ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-03-22 / 12. szám

vallás sem helyezi ugy, mint a kath. vallás, az élet súlypontját a lelki életre, az Istennel való élő közlekedésre. S mégis a kath. vallás e mellett — jobban mondva ép ezért — a legexpanzívabb külső tevékenységet fejti ki a népek megtérítésére, pasztorálására és müvelésére. Minden hívőnek súlyos bün terhe alatt előírja a vasár- és ünnepnapi Isten-tiszteletet s a szentségekhez való évenkinti járulást; papjainak azonkívül a naponkinti zsolozsma-imát stb. Ez egyike ama Krisztusi vonásoknak, melyek Bensont a katholikus egyházba visszahozták. Mert amint a modern zsenik, a zongoratalentumok s hegedűművészek, ugy a világ legnagyobb zsenije, Krisztus is bejárhatta volna a világot ifjúkorában, és személyesen jobban meghódíthatta volna azt, mint apostolai — s ő mégis a názárethi magányban töltötte élet java korát. S hogy ez életének nem véletlen, hanem programmszerü vonása, azt megmutatta későbbi praxisával. Nyilvános életében is éjjeleket visszavonult imában töltött, megmutatva, hogy a nyilvános és a legtevékenyebb élet erőforrása az intenzív lelkiélet. „Az egyház az oltártól küldi" híveit és papjait a nyilvános, a munkás életre: ite, missa est! fejezi be a hercegprímás beszédének e részét. Csakugyan a kik nem az oltár szellemével töltekeznek, lehetnek parádékatholikusok, vagy mercenáriusok, de az egyház oszlopai, előharcosai sohasem lesznek. Amint igazibb hazafi még az utolsó napszámos, aki a maga ügykörében hiven teljesiti a kötelességét, a liberális honatyánál, aki mindig ajkán hordja a haza szent nevét, s ha kell, kész elárulni azt románnak-muszkának ; ugy igazibb katholikus és pap nem egy „hétköznapi munkás", ki a saját ügykörében buzgón teljesiti kötelességét nem egy a fórumra feltülekedett és emberi kegyből kitüntetett földi nagyságnál. Politikai cserkészés. A „mumus." — A miniszterelnök angyalkái. — Geszti gazdálkodás. Néhány nap óta úgy a külföldi, mint a magyar sajtó is megint előhozakodnak a régi mumussal — az orosz grizli medvével. Vastagbetűs, izgató főcímekkel a legképtelenebb, nevetséges alcímekkel ijesztgetik olvasóikat, mint a gyermekszoba dadája a virgonc, szófogadatlan Jancsikát fenyegeti, jaj, jön a mumus: „jaj, Oroszország mozgósít!" Oroszország háborúra nemzeti sírok éktelenkednek előttünk. Már a honfoglalók csontjait nem találjuk, poraikat szétfújta a szél, nézzük hát inkább a mi öreg honvédeinket, az 1848-as időknek élő tanúit, arcuk ráncaiból, beforradt sebeikből olvassuk ki a történelmet és hazafiúi kötelességeinket. Még élő emberek beszélnek nekünk Kossuthról, Klapkáról s a szabadságharc dicső hőseiről, azonban közeledik az az idő, amidőn odakint csak a néma sírok s a szabadságharc emlékére emelt szobrok, itt pedig a Kossuthserleg idézik élénkbe a dicső mult emlékeit. Fájó szívvel észleljük, hogy a tisztes öreg honvédek miként tünedeznek el közülünk: a halál, amely hiába kereste őket a csaták síkjain, a csattogó kardok között és a bömbölő ágyuk torka előtt, rájuk talál most, amikor a nemzet ügyének prófétáit tiszteljük bennük. Eszünkbe jutnak a költő szavai: „Hullatja levelét az idő vén fája" Hullatja bizony, de falevelek helyett sírkeresztek szaporodnak alatta. Lassankint már csak e keresztek és fejfák által szerepelnek közöttünk a honvédek, a nagy idők tanúi. De mintha e temetői emlékek intőjelek volnának s vigyázatra intenének: „Vigyázz magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy, Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? Ha eljön, úgy jöjjön, hogy készen találjon, Még a félhalott se maradjon az ágyon." (Petőfi: „Magyar nép.") E tüzes szavak hallatára riadtan néz körül a magyar nemzet: Miért kell még most is ébren lennünk ? Miért kell még a félhalottnak is aggódnia a hazáért ? Hiszen az egész Európa tudomást vett rólunk. Elismerte nemzeti létünket; a távoli népek készül a monarchia ellen; Oroszország összevonja csapatait az északkeleti határon; Oroszország 40.000 borjúbőrt és 5000 tonna wishkyt meg wutkit rendelt külföldi piacon stb. Mindegyik szentpétervári, berlini, sőt Carszkoje-Szelóból való táviratot közöl „saját tudósítójától"; szárazföldi „kábeltelegrammokat" hoz; meginterwjauvoltatják Szapáry Frigyest, meg a követségi titkárt, meg — a konzulátus szakácsnéját is. Elmesélik az egyesült orosz-francia-britt hadsereg rettentő haderejét, összehasonlítva evvel szemben ami nagyhatalmi kismiskaságunkat. Az olvasó szemei előtt már szinte látja, hogyan vonulnak be hozzánk a diadalmas wutkikozákok és hogyan esznek meg bennünket villásreggelire, oroszosan . . . Kétségkívül, bennünket nagyon is érdekel az, ha odaát Szentpétervárt a „fehér grizli medve" kifényesíti csizmáit, kipödörinti lelógó szláv-bajszát és kardmarkolatára üt, — hiszen eleget szenvedett és szenved még most is gazdaságilag amúgy is gyenge országunk a balkáni katonásdi folytán — igy érthető, tehát az az aggodalom, a kérdőjelekké vált arcok is. Azonban — midőn egyrészt nem tudjuk eléggé elitélni a sajtónak egyik bizonyos részét, amely mindig jerichói lármával szokta közreadni a kereskedelmi és gazdasági életre is erősen kiható, ellenőrizetlen, komolyságot nélkülöző híreit — megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy egy magyar-orosz, illetve magyar-osztrák-olasz-német és orosz-angol-francia (egyesült) háborúról még csak szó sem lehet a dolgok mai állása mellett. Eltekintve attól, hogy Oroszország nem többé az a rettegett „fehér grizli medve", amely hajdanta volt, mert kitörték méregfogait saját korrupt és enervált wutki-fiai, tudja azt Oroszország nagyon jól, hogy mivelünk nem lehet olyan könynyen kikezdeni, mert a Magyar-Osztrák birodalom ma egy oly kemény diója lenne, melybe foga beletörne. Hiszen még a legutolsó pofozást sem heverte ki még felében se. Az egész nagy hűhó nem egyéb, mint a német birodalmi kormánynak egy eminensen ügyes manővere — polgárainak zsebére. Ha Oroszország mozgósít, csak természetes, hogy Germania fegyverkezik s pediglen kettőzött erővel; tudja a Reichskanzler úr, ha megint kérne néhány milliárdocskát a hadsereg fejlesztésére, az országgyűlés „meleg, izzasztófürdő napokat" rendezne neki; ezt elkerülendő, „mozgósittatja" Oroszországot!!!... A birodalmi gyűlés egy karikacsapásra megadja a „dédelgetett gyermek", a hadseregnek a milliárdokat, hiszen „veszélyben a haza." Geniális ember a Reichskanzler úr, szó sincs róla; azonban sajna itt is megint „mi" isszuk meg a levét a német manővernek. Mert ha Germania fegyverkezik, akkor csak természetes, hogy a szövetségtárs is fegyverkezzék, mindig, mindig, is megbecsülik itt, a keleten teljesített kultúrmiszsziónkat, törvények biztosítják ősi alkotmányunkat! Hej! de mégis ki nem tudja, hogy a magyar faj szúró szálka az idegen népek szemében? Sokszor megtépett alkotmányunk is irigység tárgya és miatta engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetnek irántunk az ország határain belül élő nemzetiségek. A szabadságharc költőjével kiáltjuk feléjük, kérdezzük tőlük: „E földön legyen úr oláh, vagy a német? E földön, hol annyi magyar vitéz vérzett! Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát, És magyar vér ezer évig oltalmazá!" (Petőfi.) Hiszen amikor alkotmányunkat, jogainkat elismerte a legfelsőbb hatalom, nem kaptunk mi ajándékot, nem koldus alamizsnát nyomtak markunkba, hanem learattuk a drága vetést, amely a magyar vér záporában nőtt meg és érett acélossá. Sok fájdalom gyűlt össze Rákóczi, Bercsényi idejétől a magyar szivében, sok mondanivalója volt nemzetünknek abban az ünnepélyes pillanatban, amikor a pusztuló nemesség és a jogtalanságban sínylődő jobbágy nép az egyenlőség nevében szeretettel borult egymás nyakába. Ezért kellett nekünk a sajtószabadság, de meg azért is, hogy ne kelljen gyönge csecsemőként aludnunk német bölcsődalra, hogy tudósainkat, szónokainkat és költőinket ne tehessék némákká börtönnel és lánccal idegen hatalmak. Ezért riadt fel a nemzet lelke 1848-ban egy nyomdafestékes papírdarab láttára; abban látta a föltámadás fényét, hallotta az élet harsonájának riadóját A magyar felelős minisztériumot ugy fogadták, mint az édes apát a családban, hiszen az folyvást fejlessze hadseregét. S a milliárdok hozzá megint csak a megskalpirozott magyar embernek a bőréből kerülnek ki. Kissé drága mulatság nekünk a Herr Reichskanzler zsebmanővere. Lehet-e, kérdjük, a „magyar rókáról" két bőrt lehúzni, mikor csak egy bőre van és azt is a hadsereg nyúzta le rólunk? . .. * Magyarország magyar királyi miniszterelnöke a magyar nemzet képviselői előtt, a magyar ember hazafiúi tiszteletének egyik legszentebb tárgyáról, a magyar országos címerről, egy jellegzetes, utánozhatlan, gőgös, cézári, lekicsinylő ajkbigyesztéssel oly módon nyilatkozott, mintha nem is Magyar-, de Oláhországnak miniszterelnöke lenne. Ha a magyar miniszterelnök oly kicsinylöen, szinte azt mondhatni, hogy „lesajnálóan" nyilatkozott a magyar állam címeréről, mit várhatunk most ezek után a nemzetiségi farkasoktól, mit a többi államellenes ragadozóktól. Ha Szerbiában a miniszterelnök az ország szine előtt úgy lesajnálná a címert, a nép felháborodása elsöpörné irgalmatlanul a politika szinteréről. Csak nálunk lehetséges az, hogy Magyarország m. kir. miniszterelnöke büntetlenül „lesajnálhatja" az országos címert. Ugylátszik a miniszterelnök úr a szocialistáknál járt iskolába, ahol azt tanítják, hogy a nemzeti trikolór egy színes rongydarab. Oh, azok a „bizonyos angyalkák" még nagyon sok álmatlan éjszakát fognak okozni a magyar miniszterelnöknek. Az embernek ökölbe szorul a keze, midőn látja azt a gazdálkodást, amit az ország millióival véghezvisznek. A nemzet gerincét képező csupa-izom magyarnak munka, kenyér és föld hiján mister John Bull, a businessmarin bányáiba kell elszegődnie. A betegek százait az utcára kell kiutasítani, mert a kórházak az utolsó zugig tele vannak tömve, uj kórházakra meg — „nincsen pénz." A szegény, szerencsétlen, közveszélyes elmebetegeket a fogdákba zárják betörőkhöz és gyilkosokhoz, mivel nincs hely számukra s gyógyintézetekre meg — „nincsen pénz." Számtalan iskola összedöléssel fenyeget. Ezer és ezer gyermek meg iskola hiján szaporítja az analfabéták számát, mert iskolaépítésre — „nincsen pénz." Üres az államkassza. És ekkor, •—• ekkor — „0" a nagy úr, szabadalmazott megszavazógépeivel milliókat dobat ki az ablakon a hajóstársaságoknak. Ezt úgy hívják, hogy bihari minta-gazdálkodás ... B. R. A vita communis. Nem tudjuk még biztonsággal, hogy mit hoz a vita communis átmeneti rendelkezése, annyi több mint valószínű, hogy a papok együttérzését idegen hivatalnokok mostoha apák voltak, akik nem tudták, nem akarták a magyar népet szeretni és megérteni, hanem csak lenyomni és ostorral fenyíteni. Ne sértsen az senkit, hogy mi panaszkodunk, amikor örülünk, hiszen a magyarnak minden öröme a fájdalom szálaival van át meg átszőve. Kesergünk, de gyűlöletet nem szitunk, ellenségeskedést nem táplálunk, sőt szívesen megbocsátunk mindenkinek, együtt dolgozunk eddigi ellenségeinkkel is a haza javán, csak tiszteljék jogainkat, alkotmányunkat, rehabilitálják kivégzett hőseinket; ismerjék el, hogy a megtorlás idején még akkor is éles pallost forgattak fejünk fölött, amikor már a fájó sebeket kellett volna gyógyitaniok. Hivatkozzanak csak e nemzetnek jobb érzéseire: csodákat fognak látni! De ha bűnökben egymásra uszítják a magyart, ha lelkiismeretlenül demoralizálják, kilopják szivéből hitét, becsületérzését — ne számítsanak többé veleszületett nemességére, ősi lovagiasságára. A magyar zászló szeretetet hirdet, nemzeti hőseinktől hazaszeretetet tanulunk s ezt a magasztos erényt még azoknak is meg kellene becsülniök a magyarban, akik cinikusan, szemérmetlenül vágják a hazaszeretetről beszélő képviselőink arcába e hitvány kérdést: — Mi a haza ? ! De ne törődjünk velük! Borítsuk fejükre a megvetés gyászleplét s emeljen fel bennünket az a tudat, hogy amig hazaszeretet van szivünkben: gazdagok vagyunk; elvehetik utolsó garasunkat is, még sem leszünk földönfutó koldusok, mert mienk a becsület s velünk van a magyarok hatalmas Istene !