ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-02-08 / 6. szám

a mi tótjaink megtanulnak szépen angolul, itthon pedig agitátoraik arra izgatják, hogy magyarul ne tanuljon, magyar ételt ne egyen, stb. A poroszok birtokkisajátitó politikájáról Gresen-Posenben nem is akarunk szólni. A nemzetiségi politikában két véglet van. Az egyik az elnyomás politikája, melyet Poroszország képvisel a lengyelekkel szemben, midőn üldözi nyelvüket, nemzeti szokásaikat, melyhez minden nemzetiség természetszerűen ragaszkodik. A másik az öngyilkosság politikája, melyet Ausztria képvisel s melyre Tisza akarja vinni az országot. A természetjog alapján álló életképes állam nem bántja a nemzetiségek nyelvét, megengedi, hogy azt a templomban, a népiskolákban, kuitur-egyesületekben és a sajtóban gyakorolják, műveljék; de másrészt megköveteli az állam hivatalos nyelvét az egész vonalon, az összes hivatalokban. S a köznépnek nyelve érdekében soha ezen határokon tul menő igényei nincsenek. Minden egyéb követelményt a nemzetiségi agitátorok csak mesterségesen szítják a közvélemény lelkületében, mert ez ad kezükbe politikai tökét és fegyvereket, melyből élnek és bankigazgatóságokhoz jutnak. Az ütközőpontot a nemzetiségi középiskolák s egyetemek alkotják. Mihelyt egy állam megengedi, hogy a nemzetiségek külön intelligenciát nevelhessenek maguknak, akkor államot fognak alkotni az államban, s követeléseikben nem lesz többé megállás az elszakadásig. Nemcsak uj gimnáziumokat és tanitóképzöket nem szabadna engedélyezni a nemzetiségeknek, hanem még azokat is el kellene venni, amelyek már léteznek, mert nem egyebek ezek a magyarság elleni izzó gyűlölet tüzkemencéinél. A túlzó nemzetiségi álláspont lényegében materialista és nem keresztény álláspont. Ez álláspont az embert merő állatnak nézi, s az embereket is szigorúan fajok szerint akarja csoportosítani, miként az állatok élnek, mintha nem volnának egyéb társadalmi, kulturális és vallási kapcsok, melyek a különböző nyelvű népcsoportokat is magasabb egységbe egyesíthetnék. A Gondviselés tervében van — mint a világtörténelem mutatja — a különböző népfajok elkeveredése, uj nemzetek keletkezése. Tiszelőre a fölkelők ügye. Ügy bizony, Ocskay uram !" S örömmel látta a szép ördög, hogy a részeg ezredesnek ugyancsak tetszik a hízelgés. Mert hát az Ocskay uram hiú ember volt s igaz marad, hogy kevélység előzi meg a bukást. A levágott l fülnek ugyan kissé más története volt, de ez nem tesz semmit. Ami másban vétek, Ocskay uramban jogos és szép. „De mit gondol, László, érdemes a nagyságos Rákóczi uramért ennyit fáradnia?* „Azt hiszem, szép nagyasszony, érdemes. Mert soha olyan jó sorom nem volt, mint mostanság. Eszem, iszom, boldog vagyok helyzetemben, még a házigondoktól is szabad vagyok. Cim, hatalom, pénz amennyi kell. Ezért csak érdemes egy kicsit verekedni, labanckoponyát törni, császárvárost pörkölni?" „De tegyük föl, Ocskay uram, hogy a fejedelem elveszti ügyét, ami már bizonyos, mert a császáriaknak nem bir sokáig ellenállni. Mit csinál akkor Ocskay uram? Érdemes Rákóczi kártyaváráért föláldoznia ifjúságát, szépségét, erejét, életét?" „Hát hiszen könnyen elveszhet a nagyságos fejedelem ügye, de amig én állok szolgálatában, nincs mit félnie," vélekedett kevélyen az öntelt vezér. Julianna jól dolgozott. Öntudatra ébresztette. „De nem mondhatom, hálás volt a fáradságomért. Alighogy szolgálatába álltam huszárjaimmal már is ezredessé tett. Amikor Lévát, meg Selmecet elfoglaltam, hatezer embert bizott rám s amikor ezzel a csapattal fekete karácsonyt csináltam Nagyszombat alatt a labancnak, dicsérettel tán a nyelvi egység alapján jelenleg úgyszólván egyetlen egy állam sem áll. Nem áll az, hogy a nemzetiségek a hatóságok részéről elnyomásban részesültek volna, a közigazgatás basáskodását egyaránt tapasztalta a magyar paraszt ép ugy, mint a román vagy tót. De ha a nemzetiségek frontot csinálnak a magyar állameszme ellen, akkor a magyarság is frontot csinál ellenük. Eddig például a tót származásúak érvényesülhettek az egész országban, a legmagasabb hivatalokba is bejuthattak. De ha agitátoraikra hallgatnak, akkor visszaszorítják őket a közélet teréről, s igy a nemzetiségi agitátorok ártanak legtöbbet népük igazi érdekeinek. Brúnó. — Egy riport körül ... Egyik fővárosi esti boulevard lap, a francia Maeteriinck Mór „müvei"-nek szentszéki indexre tétele alkalmával „saját tudósitó"-jától egy bruxellesi táviratot közöl riport alakjában, melyet egy távirati interwjoura kapott. A „kérdéses távirat" szövege emigyen szól vala : „ . . . Táviratukból értesültem az „újságról", nem tudtam róla semmit, — hogy fog örülni a kiadóm ! — Különben az egész egy történelem előtti fenomén —, mit törődöm vele. — Fölfrissült kedvvel dolgozom. — Maeterlinck." Az idézett, csomagolási célokat szolgáló kis boulevard nyomtatvány pedig örömmel megjegyzi, hogy a világ minden részéből de mennyi sok üdvözlő táviratot kapott a francia iró kiátkozása alkalmából. (Sic!) Hát nesze Neked magyar olvasóközönség! Kellett ez neked?! ... A kis nyomtatványka azt tételezi fel Rólad, hogy szellemi műveltséged oly niveaun áll, hogy büntetlenül „beadhatja Neked, hogy a francia monsieurt kiátkozta volna a római Szentszék!* Ebből is láthatod, mily „jó értesültség*, mily „kiforrott vélemény", mily „önálló gondolkodás" jellemzi a „magyar újságírókat" oda-át, ha arról van szó, hogy csak egy egyszerű riportot is — szenvtelenül, elfogulatlanul, mint pártonkívüli lapokhoz illik, le- (és nem be-) adjanak !... 1. A római Szentszék, — kötelességéhez és jogához hiven, — a francia irónak, Maeterlinck Móricnak müveit katolikus valláserkölcsi szempontból kifogásolta, s indexre tétette. Vagyis azon lajstromba, hol azon könyvek szerepelnek, melyeket a Szentszék — istenadta jogánál fogva — minden katolikus hívőnek eltilt olvasni ; ebben nincsen olyan „nagy" dolog, hiszen megtették ezt már egy oly férfiúval szemben is, kit még egy évben sem szabad említeni egy Maeterlinckkel.... Vastag tudatlanságot árult el tehát a „laptudósító" mikor Maeterlinckröl azt állította, hogy a Szentszék öt kiátkozta volna, mert jelen esetvallotta meg, hogy csodát műveltem" és dekretális dandárparancsnokká tett, söt alig egy éve a sztropkói nagy uradalmat ajándékozta nekem számos győzelmemért. Nem, azt nem mondhatom, hogy a fejedelem nem'méltányolná vitézségemet s azért hálátlanság lenne cserbenhagynom őt épp a döntőnapokban." Szunyoghné elpirult. Arra nem is számított, hogy az önmaga nagyságától megittasult katonában ilyen húr is megpendüljön. De épp az ellenkezés keltette föl még jobhan pokoli rosszindulatát. Szűkebbre fogta a gyeplöszárat. „Szép, szép, de nem látja Ocskay uram, hogy a fejedelem hatalma az ónodi fölségsértés óta úgy fogy, mint a hold? S mi lesz, ha Rákóczi uram veszt a játékon s vagy elfogják, vagy elkergetik, birtokait meg elkobozzák és a híveit karóba húzzák. Érdemes lenne olyan szép fiatal vitéznek, mint kigyelmed, igy kockára tennie mindenét, amikor másnak a szolgálatában dicsőséget, meg töméntelen vagyont, esetleg még báróságot, vagy grófságot is kaphat? Ocskay uram jó szívvel mondhatom, hogy kár a jövőjét a Rákóczi pünkösdi királyságához kötnie !* „De hát mihez fogjak?" „Jöjjön közelebb, megsúgom, Ocskay uram. Van még elég aranylánc . . . odaát . . . tudja . . . a . . . császár udvarában." Az utolsó szót már csak sebtében mondta és szeme varázsával igyekezett palástolni a tartalmuk szépséghibáját. De Ocskay brigadéros minden számossága mellett is fölháborodott. Szemét ben, mint azt már jeleztük is, kiátkozásról szó sincs, kiátkozás, vagyis a katolikus Egyház kebeléből való kizárás, hivatalos nyelven : excommunikátió, merő fantázia! Mert könyveket kizárni az Egyházból: egy bolondgomba, az írót magát pedig szintén nem zárták ki az Egyház kebeléből, csupán könyveit eltiltották olvasni minden katolikus embernek. . . 2. Maeterlinck sürgönyválaszának azon kitételei, hogy „hogy fog örülni a kiadóm", „az egész egy történelem előtti fenomén", „felfrissült kedvvel dolgozom", stb. csak azt bizonyítják, hogy a Szentszéknek, mint minden esetben, most is teljesen igaza volt, midőn indexre tétette müveit monsieur Maeterlincknek. (S nem excommunikálta!) Mert a kinek a római Szentszék ezen büntető aktusa „egy történelem előtti fenomén", annak az irónak müveit minden hithű katolikusnak könyvtárából ki kell dobni: gyujtópapirosnak a konyhába ! Mert erkölcsi kötelessége minden katolikusnak Egyháza legfőbb fórumát ez irányban is támogatni. 3. Erkölcsileg szegénységi bizonyítványt állított ki monsieur Maeterlinck, midőn egy oly tiszteletreméltó testület tényét, — mint a római Szentszék —• humorizálja, negligálja. 4. Az egész katolikus társadalom adja meg monsieur Maeterlincknek a hurnorizálására a kellő választ: midőn háza köszöbén egy müvét sem ereszti be, még a konyhába tüzelőnek sem ! Hadd „örüljön a kiadója*" azután is. Benedek Rezső. Bővített hirek. Mindazokat, akik Esztergomban laknak vagy akiknek lelkét bizonyos láthatatlan szálak fűzik városunkhoz — a mindenkit érdeklő és érintő országos politikán kivül — igen érdekelné, ha igy a papiros gyalogúban végigkalauzolnánk őket a közügyek vajúdó kérdésein. Hányszor szólítják meg a szerkesztőket tekintélyes urak: — írja ki az újságjában, hogy nálunk komisz a kövezet, hogy a csatornában nem folynak le a csapadékvizek, hogy az éjjel sötét volt az utcánkon, hogy velem gorombáskodtak a hivatalban vagy valamelyik pénzintézetben stb. stb. A szerkesztő szelíden és udvariasan megkérdi : — És ha megírom, lesz szives ön — a panaszos úr — nevét aláírni? A panaszkodó zavart ábrázattal bámul, majd dühbe gurulva méltatlankodik: — Miért irnám alá? Maga a közvélemény! Ostorozza a visszaéléseket és hibákat! Örüljön, hogy hírt adok, amit megírhat. Ugy is üres a lapja, mert senkit se mer kikezdeni. A szerkesztő bősz szavakkal igéri, hogy a panaszosnak tele lesz a lapja s befejezésül hozzáteszi : vér borította el, nyaka tarjagos lett a dühtől s fenyegetve rázta az öklét. „Mit? Én labanc? Soha! Még azt is leszúrom, aki ilyet tanácsol!" Julia fölszisszent, mint a kigyó s Ocskay vállára csapott. „Nono, szivem, nem sajnálná az én fejemet? Pedig biz' elhiheti, nem megvetendő ajánlat. Lássa én már régóta császárpárti vagyok és azóta van olyan jó dolgom. Azzal a kis gyujtogatással, amivel a fosztogató kurucok világítják ki maguknak az utat Bécsig, legföljebb ezek az apósomat káromkodtatják meg, rajtam nem állhatnak bosszút. Meg aztán nézze meg Palffy János uramat, meg a többit, hol emelkedett úgy föl csillaguk? Az udvarban." „Julianna! Jól tudod, hogy szivem egészen a tied. De azt már nem teszem, hogy hadi dolgokban asszonyra hallgassak. Azt a Heissler vén vörös rókát, mert tudom, hogy az bolondított el téged, összetaposom, mint a rusnyaférget, ha még egyszer ilyet tanácsol. Stahrember is jól elbújjon, ha azt nem akarja, hogy csizmát szabassak a bőréből!" „Jól van, László, szisszent föl a kigyószivű áruló, de akkor ne számítson többet az én szerelmemre ! Csak menjen a szépséges vén Esze Tamásnéhoz, vagy az egynapos szerelmű Telek Balázsnéhoz, avagy éppen a tulajdon drága feleségéhez, az erkölcsös Ilona asszonyhoz. Menjen avval szerelmeskedjék heteken át! Engem meg úgy vegyen, mintha sosem ismert volna! Hahaha \ Jó mulatást! S pokoli kacajjal indult kifelé. Arca, mint Luciferé, mikor Ádámot a bűn és kétségbeesés felé