ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-02-08 / 6. szám

1914. február 8. ESZTERGOM — De mit szólna az úr; ha azt is megírnám, amit magára mondanak? — Bepörölném, megbotoznám! 1 — Hát ha azok, akiket mérgében ki akar szerkeszteni ugyanezt tennék velem ? Mert nem is valami biztos lehet a maga panasza, ha nem vállalja a felelősséget! A hirhordó bosszúsan tovább áll, a szerkesztő pedig szalad híreket halászni. S örül a „bicskázás"nak, a „pofozás"-nak, a „deszkalopás"-nak, a „becsületsértés"-nek — bár szenzációs leleplezézéseket hord a gyomrában, amelyekért azonban ö se, más se vállalja a felelősséget, mert csak nénémasszonyék és urambátyámék mondjak, suttogják. Ez eddig esztergomi hir és jellemkép, de szolgálunk alább még többel is bár azok se lesznek veszedelmesebbek. A politikáról. „De strigis, quae non sunt", vagyis a boszorkányokról, amelyek nincsenek, ne is essék szó — mondta bölcs Kálmán király. Épen igy mondhatnánk az esztergomi politikáról, amely nem létezik, szó ne essék. Nálunk csak köveiválasztáskor van politika. Most se munkapárti, se függetlenségi, se néppárti nincs Esztergomban, legfeljebb poharazás közben nyilik ki a pártszenvedély szelepe. A megyeházán s a városházán — azon kevés boldogok, akik bejutnak — általánosan ellenzékieknek vagy kormánypártiaknak vallják magukat. Nagyobb csatákat azonban nem vivnak, inkább kiegyeznek, ha lehet. Mert jobb a béke, mint a háború. És helyesen is cselekednek, mert a mostani országos politikáért nem érdemes a város közönségét felzavarni. Városunk képviselője mind ritkábban látogat meg bennünket. Lehet, hogy azért nem jön, mert pártjának vezetősége nem tartja szükségesnek, hogy meghivja, bár a legutóbbi beszámolókor pártkülönbség nélkül szívesen fogadták a polgárok a művelt és tapintatos grófot. A parlamenti események élénken foglalkoztatják a közvéleményt. Az emberek pártkülönbség nélkül szomorúnak találják a helyzetet és senki se helyesli Beöthy házelnöknek viselt dolgait. Első sorban különösnek tartjuk, hogy a horvátok feltüntével a magyar szó teljesen hátraszorult a parlamentben, mig a német és horvát beszélgetések nagy virágzásnak indultak. Miért beszélt Beöthy németül?! Nem régiben történt, hogy a dunai nagy hid esztergomi fejénél idegen alakok jelentek meg. Szó nélkül, fizetés nélkül nekivágtak a hidnak. A vámszedők utánuk eredtek s szelíden magyarázgatták az átkelők anyagi kötelességeit. Az idegenek szláv nyelven tiltakoztak a feltartóztatás ellen. Egyre hangosabban, majd kiabálva és szitkozódva erősítgették, hogy ők nem értik a magyar szót s azért nem is hajlandók fizetni. A vámmentesség ezen ujabb cimét az alkalmazottak nem voltak hajlandók elfogadni s mindinkább erő-bödött a hang és szélesebbek, erőteljesebbek lettek a taglejtések. Talán ilyenformán magyarázhatnánk Beöthy német beszédét is: nem akar magyarul sodorta, kajánul vigyorgott. Ilyen a szépség ördöge, a pokol legravasszabb ördöge. Ocskay uram különben ugyancsak értette a módját, hogy kell a fehér néppel beszélnie, de most egészen elvette eszét a jó tokaji bor s ö lett az egér s az asszony meg a macska. „Julianna álljon meg." Hiszen azért lehetünk mi jóbarátok !* De Julianna észrevette, hogy már győzött. Hízelgő szavai mint a lidércfény, már a rózsával behintett verem torkához vonzották. Tudta ugyan, hogy nagy sor a daliás Ocskay kedvében lenni, mert a szép szál vitéz után, akinek most jár legmagasabban a csillaga, de azt is érezte, hogy Ocskayból már minden beszél, csak a becsületes meggyőződés nem s hogy egy kis ellenkezéssel annyira fölcsigázhatja a brigadéros szerelmét, hogy megtagadja becsületét, fejedelmét, még Istenét is, amint már Temesvárott tette egyszer. Azért a világért sem ment volna vissza, hanem a legkomolyabban játszva a vérigsértettet, incselkedett. „Kelméddel már végeztem, Ocskay uram. Jó éjszakát!" „Júliám, drága Júliám, ne hagyj itt! Mindenem a tied, megöl a bánat, ne őrjits meg!" „Sok győzelmet, hadvezér uram — a Torma Éva agg szivén!" S már a sátor függönyét fogta. „Julia, holnap meggondolom. Aludjunk egyet rája!" „Nem, Ocskay uram, most, vagy sohasem." érteni, mert reméli, hogy ezúton teljesen felszabadul a hazafias kötelességek teljesítése alól. Ha más okai voltak is esetleg, azok se lehetnek egészen tiszteletreméttóak. A városból. A farsangi időben nem igen esik szó komolyabb ügyekről, hiszen társadalmunk minden osztálya a mulatságok módozatai fölött töri a fejét. Akik arra alkalmasok, csábító hangú meghívókat írnak s olyan meglepetéseket Ígérnek, amilyenek még a „Csimborasszó" megmászásának élvezetével is versenyeznek. Mások szerepeket tanulnak, monológokat magolnak s a kuplék áriáit tanulgatják heves verejtékezések között, mert ,nera szokta a cigány a kapálást." A többi halandó — szereplésre nem lévén alkalmas, méltó, avagy hajlandó — tanulmányozza a meghívókból összeállított alkalmi kézikönyvtárt s azon töri fejét, hogy hová kell elmennie kötelességből, hol mulatna legjobban, hol talál magához méltó társaságot — a kocsisok, a rendőrök bálján, vagy valamelyik egylet mulatságán? —nem kisebb fejtörést okoz a nőknek a ruha kérdése, kiváltképen, ha számbaveszik az anyagi körülményeket, amelyek a nagy hideg folytán szükséges intenzív fűtés miatt egyre nyomasztóbbak kezdenek lenni. Általános a véghatározat: kevés pénz jut a mulatságra. Az eladó lányokat úgyszólván hivatalból cipelik a mamák a táncmulatságokra tekintet nélkül a szorult pénzügyi helyzetre. Megkérdezzük az egyleti színdarabok törzslátogatóit, hogy miben gyönyörködnek leginkább?! Egy fiatalka hölgy mélázva mondja : — Oly izgató, mikor hosszú várakozás után felhúzódik a függöny. Mindig azt lesem, hogy meg fog-e akadni? Mert a legtöbb helyen megakad s akkor hallani a színfalak mögül az elfojtott kiabálást, a szereplőnek pedig csak a lába látszik ki. Ha a függöny szerkezete még nyikorog is hozzá, az már igazán mulatságos és én nagyon nevetek. — S a szereplőkön mi tetszik? — A legpompásabb, mikor beszéd közben riadtan tipegnek-topognak, mintha ketrecben járkálnának, a kezükkel pedig meredten mindig egy irányban csapkodnak, mintha legyet hajtanának. Az ilyen bírálónak az ízlése, vagy talán a nyelve nagyon rossz. Azt azonban nem lehet tőle eltagadni, hogy észlelő képessége nem közönséges fokon áll. Utóvégre is megszólás ide, megszólás oda. Az a fő, hogy mindenféle fajta embernek kijut nálunk a farsangi mulatságból, mert igen szép a választék. A politikában, a közügyekben úgyis sok az ellenségeskedés, a mulatságokban pedig összebújnak, összesimulnak az ellentétek s a volt haragosok, a megcsontosodott rágalmazók és a megrágottak egy asztalnál költik el a malacpecsenyét dinsztelt káposztával és savanyu borral. Hogy holnap tovább folyik-e az ellenségeskedés, vagy lesz-e otthon fára-kenyérre való — kik törődnek ily kérdésekkel, mikor a cigány véletlenül jól is elmuzsikál egy-két nótát?! Gondolt nagyot Ocskay uram. Vesszen a világ, csak szenvedélye győzzön. „Júliám, úgy lesz, amint parancsolod, még ma üzenek Stahrembernek, a ménkű üsse a rusnya Lébérfejét, csak te légy az enyém, drága angyalom !" „Jól van hát, Ocskay Uram, szivem újra a kelmédé. De — őszintén szólva — ezt a bölcs feleletet el is vártam kelmédtől, mert sokkal körültekintőbbnek tartottam, mint a többit, akiket már vitézségével is fölülmúlt. Legelső teendője most az leszen, hogy tartózkodik a fejedelemtől, de a császáriak megtámadásától is mindaddig, mig nyilvánosan nem esküdhetik József császár hűségére. A kedvező hirt én magam viszem Stahrembernek Dietriehstein várába. De hogy meg ne változtassa igéretét, Ocskay uram, adja ide a kardját, anélkül úgy sem hinné el a tábornok brigadéros uram pálfordulását. Most már nyugodtan alhatik, Ocskay uram, szivem örökre meghódította, ma vívta a legdicsőbb győzelmet, most lett kelmed igazán a „tüz fejedelme," szerelmem tüzéé." S megölelgette, megcsókolgatta a mámoros katonát, aki most már igazán nem tudta, hányadán van a boldogságtól. Észre sem vette talán, hogy a csábító kígyó, mig egyik karjával simogatta, másik kezével szépművű acélkardját oldotta le, Rákóczi ajándékát. „Hanem most már későre jár az idő, drágám sietek, hogy hajnalra Dietrichsteinban lehessek. Szép álmokat, szivem, sok szerencsét fegyvereire. Jó éjt." S fekete fátyollal takarta le arcát és kiosont a sátorból. (Vége köv.) A befagyott Duna. Vannak szenvedélyes emberek is Esztergom-í ban. Minden szenvedéllyel külön nem foglalkozhatunk, csak azokat emiitjük meg, akik télviz idején kivándorolnak a nagyhidhoz s leszúrják a garast, hogy bemehessenek a hidnak fagyos sétányára. Ezek napról-napra lesik a lassan uszo jégtáblákat s örülnek ha a hidlábnál a jégtáblák hangos morajjal ketté, vagy több részre szakadnak,' A hideg nöttével várják a szenzációt: mikor állnak meg a jégtáblák — mikor fagy be a Duna?! Kilenc év óta hiába várták a szenvedélyesek ezen ünnepi pillanatot. Egyik közeli reggelen végigviharzott a városon a diadalkiáltás : j — Befagyott a Duna! > Köszöntés helyett ezzel a hírrel kellemeteskedtek egymásnak az emberek az utcán s mindig igy hangzott a kicsinylő felelet: —• Tudom! Maga csak most tudja?! Pedig hát ez valósággal szomorú diadal, mert nemcsak a Duna fagyott be, hanem vastagon befagynak az ablakok üvegtáblái is. Jaj annak akit a szegénység megfoszt a tüzelőanyagtól és a jó meleg téli ruhától. A diadalkiáltás igy módosul: — Befagyott a Duna, nagy a nyomorúság! Akiknek vérükben van a mulatság vágya, e szomorú valóságot is megnyergelik. A havas jégtorlaszok között bent a Duna. közepén három kamasz tapogatódzik. Át akarnak menni Párkányba. A vasárnap délutáni közönség izgatottan lesi őket. Egy öreg nénike kinyilvánítja véleményét: :

.? — Akasztófáravalók! Nézzék, nézzék,: hogy kisértik az Istent a cudarok! Jaj, de rossz is a> mai fiatalság. Elvetemültek, gonoszak, botránkoztatják a jóravaló lelkeket. í Más helyen szintén próbálkozik néhány vak-i merő. A hídról egy munkás ember nézi őket s az[ ismeretlen közönség előtt megvetőleg méltatja vállalkozásukat: — Csak azért teszik, hogy henceghessenek vele ma este a korcsmában. Bár megfürdenének a hideg vizben. Most már a befagyott Duna sem izgatja a népét. Más mulatság után néztek. . Ezekben a bővített híreket közreadván, befejezzük a tudósítást, bár még sok hírünk van,

1 amelyek hasonló lében nem feküdnék meg az emberek gyomrát. Talán a dühös, de felelősséget nem vállaló „kiszerkesztő urak" is megelégszenek ennyivel s nem kívánják hogy a jámbor újságíró kedvükért harcba keveredjék az egész világgal. R. — Az életből. Ha végig nézünk azon az üvöltő és táncoló őrült dervis-hadon, amely ragadozó sakálként uton-útfélen üvölti fülébe annak.; a ki katolikusnak meri magát vallani, a „krucifige!"-et; a kik tintába mártott tollal neki mennek a katolikus Egyháznak, intézményeinek és papjainak s sárba rántanak mindent sáros csizmával ami csak katolikus, arra a valóban szomorú tapasztalatra fogunk jutni, hogy ezeknek az alakoknak 30—40 százaléka szintén katolikus! Katolikusok! kik talán derék katolikus szülőktől származnak, katolikus szertartás szerint megkereszteltek, elanyakönyveltettek, sőt — katolikus „nevelésben" is részesültek! Kik hosszú éveken keresztül katolikus alapítványokból lettek tanitatva, iskoláztatva, kész emberekké téve. . . Kik éveken keresztül élvezték a katolikus Egyház intézményeinek jótékony áldott kezét, kik pályafutásukat, kenyerüket annak a katolikus Egyháznak köszönik, a kit most kővel dobálnak, kinek bánatos anyai szivét a rut fiúi hálátlansággal még inkább elkeserítik, megszomoritják. ... Testük az Ö testéből, vérük az Ö véréből és mégis, a kit ha lehetne: eltörölnék a föld színéről. . . Ezek a Judások sokkal élesebb, sokkal fájóbb, sokkal sajgóbb fájdalommal illetik jó édesanyjukat, mint a kifejezetten ellenséges indulatú vörös fiókák. Ezek a renegátok anyjuk megsértésében,, megrágalmazásában, megvesszőzésében túltesznek minden született ellenségen. . . Tajtékzó dühük nem ismer határt, nem korlátot, nem törvény paragrafust, nem büntetőkódexet, ha arról van szó, hogy saját édes anyjukat, a katolikus Egyházat megvesszőzhessék. A képviselőházban, a városok és falvak in1 tézö köreiben, éppen ezek a renegátok kerékkötői az Egyház nemes intencióinak. . .