ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-10-25 / 43. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. október 25. 43. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A háború eredményei. Esztergom, 1914. október 24. Megfoghatatlan, észbontó dolog a háború. Ember az ember ellen támad, szemek vad villáma nyilai egymásba, vas és tüz dühe szikrázik össze, recsegnek, ropognak bele a föld abroncsai. Láng süvölt végig a világon, vértől párázó utak, füstölgő üszkökön át s mint Verescsagin képén látni, dögmadár kóvályog a koponyagúlák felett. Mi ez? Micsoda őrület vad tánca ez, az előbb békés falvak, csendes boldogságok, virágzó kultúrák helyén? Pokolnak vagy égnek müve-e? „Semmi sem történik az Isten akaratán kivül, aki vagy megengedi, hogy valami létrejöjjön, vagy maga viszi végbe" — mondja a hippói sas, szent Ágoston. Az Isten napmeleggel és viharfelhővel, tavaszi széllel és földrengéssel, világossággal és sötétséggel dolgozik az ö országán, amint kedve tartja. Nem sokat kérdezi, mit szól keze munkájához ez vagy az a kis atom, tetszik-e neki vagy sem. Ö fönségesen és lassan cselekszik, amint jónak látja. Repeszti, robbantja is a világot, hogy elöcsillanjon a nemes érc. A háború nélkülözhetetlen vihar korhadó korok fülledt levegőjében. Mikor a határban a hőségtől szinte megállni látszik a levegő, eltikkad ember és állat, akkor más nem segit, mint a láthatár szélén feltűnő vaksötét felleghad, mely a forgószél csatakerekein végigsüvöltve, tisztitó záporral mossa ki a tájat. Vihar után hűvös, tisztult a levegő. Lehet újból lélegzeni, ismét dologhoz látni. A háború is felbőszült orkán, mely megrecsegteti a háztetőket, megtépi a fákat, de el is veri a port s kiszellőzteti a világot. Mi most persze inkább csak a háború rombolásait látjuk. Szemünk előtt csak a csatatér sötét porfellege kavarog, csak a sápadt sebesülteket és véres mondurokat látjuk, de nem vesszük észre azt a nagy fellélegzést, amely a háború nyomában már eddig is keletkezett. Értem itt a társadalmi formák meglazulása nyomán támadt fellélegzést. Nem a formák iránt érzett ellenszenv dolgozik bennem, mikor a társadalmi formák meglazulását áldásnak nevezem. Ezekre a formákra szükség van. A legszilajabb forradalmár se nélkülözheti őket, s ha le is rombol régi rendszereket, szükségképen ujakat emel helyébe. Bizonyos bevett formák nélkül, amelyeket az emberi törvény szentesit, vagy a konvenció fogadtat el, nem állhat meg semmiféle társas közösség. Az élő szervezeteknek, amilyen a társaság is, mindig vannak természettörvényeik, amelyek életüknek és létüknek is törvényei. Amint az emberi élet semmi más, mint egy végtelenül komplikált törvényszerűség lebonyolódása, úgy a társadalmi élet se más, mint egy sereg formaszerüség lejátszódása. Formák nélkül ugyancsak hamar megbomlanék minden szociális élet, szétmállanék minden közösség. Formák adnak kereteket az együttélésnek, a formák fonalain húzódik végig a társas élet, ez a nagy, érdekes pókháló. Formák biztositják a szociális élet nyugodt lefolyását, szabályozzák a természet szeszélyességét, rendet és békét nyújtanak az együttélésnek. De a formák nyomasztó hatással is lehetnek a közös életre, söt útját is vághatják a haladásnak. A forma akkor jó, ha hü kifejezése annak az érzésnek, amelyből fakadt. Az érzések, azaz a vonzódások és húzódások világa azonban szakadatlanul fejlődik, az életnek mindig ujabb és ujabb vizei bugyborékolnak fel benne, aminek természetes következményei, hogy a formák világa is, amelyen az érzés kifejeződik, állandóan változik. A társadalmi élet egyensúlya úgy himbálózik, amint az érzületi súlypont változik. Megtörténik már most, hogy a bevett formák, egy már idejét mult felfogás kifejezőivé lesznek. Valamikor jók voltak, az emberek beletalálták magukat, de az érzésvilág változásával elavultak, ósdiak lettek. Most aztán mindenki érzi, hogy ez a szokás, ez a megállapodás már nem felel meg. Valami újnak, alkalmasabbnak kell jönni. Ilyenkor izeg-mozog, fészkelődik a világ, mint a kis gyerek a szük ruhában, zúgva, rontom-bontom módra tör elő az élet árja és szeretné ledönteni a mohos korlátokat, ha az olyan könnyen menne. A szokás, a forma úgy beleveszik magukat az életbe, hogy azokat aztán nehéz onnan eltüntetni. A társadalmi formákkal mintegy velük születik, hogy a megmerevedés felé gravitálnak. Egyszerre csak aztán végigreng a földön a háború. Dübörgő ereje megrendíti a AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Álom. Irta: Caysz. Mányoky Rudolfné, alezredes özvegye, szelid tekintettel ült régi divatú szobájának bársonyos fauteuiljében. A kályhában bizsergett a tüz és kellemes meleget árasztott szét maga köré. Kint hideg szelek fújdogáltak s zúzmara ült a fákon, noha még csak ősz közepe felé járt az idő. Hulltak a levelek, a fák lángszinű elkopott ruhái. A gyenge verőfény végigsimult rajtuk s besurrant a kis ódivatú szoba politúros bútoraira is. Mányokyné ott ült szép csendesen, mint egy másvilágból ideszakadt, félő, bátortalan lélek. Ugyan mit keresett még itt ? Tán emlékeit akarta ujra-ujra átélni úgy gondolatban ? Olyan szelid s oly jól eső volt a rá való nézés. Nyugodtság sugárzott le róla, a jól átélt élet lelki békéje. Valahol az út végén zene hallszott. Vidám katonazene, mely emeli a lelket s tüzet fújtat az erekbe. Mányokyné kinézett az ablakon. Gyerek sereg haladt el lengető kalappal, énekszóval, dallal. Majd katonák jöttek virágos zászló alatt, koszorús sapkákban, ragyogó, piruló arccal. Az előbbit még látta, hogy katonák, de a pirt, mely rajtuk úszott, már nem érezte szeme — gyenge volt. A zene zengett, a dal harsogott s diadal mámorával volt telve a lég. Egy hang kihallatszott a zűrzavarból: „Éljen a haza! Éljen a király!" S a felelet rá tengrezúgás volt, sok ezer katona glóriás hurrája. „Éljen-éljen soká!" Aztán hömpölygött, zúgott tovább az áradat, virágeső és éljenek között. Majd kisebbedett a zaj, a lárma csendesült s néhány perc múlva már csendes, békés volt ismét az út, az akácfákkal beültetett fehér poros út. Mányokyné meg sem mozdult, csak bársonyos szempilláit csukta ismét össze, azokat a fehér, puha szempillákat. A tűz szisszent egyet, majd duruzsolni kezdett az ő érthetetlen morgó hangján. Mányokyné felett két kép lógott. Az egyikből egy fiatal huszártiszt nézett kifelé, pörge fekete bajusszal, piros arccal. A másikból meg egy ábrándos leányfej tekintett valahová a végtelenbe, az ezeregy éj misztikus világába. Mányoky volt és menyasszonya Manci. Valamikor régen hatvan év előtt. S Mányokyné most, ahogy becsukta a szemét, úgy érezte, hogy ismét fiatal lett s a vér oly édesen csörög benne, mint akkor régen azon az első zimankós téli éjtszakán. Mikor még fiatal, harmatos arcú leányka volt. Tizenhatodik évének a virágos küszöbén. Odafent laktak akkor, az uzsoki hágó fenyőfákkal beültetett lejtős oldalán. Kint hullott a hó, simán, hangtalanul akkor este. Egyik pihe kergette a másikat, mig lassan fehér végtelenséggé egyesültek a földön. Az erdő alatt sötéten mozgó alakok tűntek fel. Kezdetben csak pontoknak látszottak, melyek mindinkább nagyobbodva közeledtek. Négyen voltak. A hó beeste őket s vastag rétegben ült rajtuk. Mikor észrevették az ablakokon kiszűrődő világosságot, meggyorsították lépteiket. Hivta őket a meleg, barátságos szoba, a rég nélkülözött pihenés. Mikor oda értek, fáradtan kocogtatták meg a bükkfa ajtót. Kissé vártak. Mire valaki kiszólt: —• ki az ? A négy alak közül a legmagasabb válaszolt: — Katonák, fáradt diákok. Az ajtó erre kinyílt és a négy katona belépett. Jól eső meleg csapott feléjük. — Istenem, — sóhajtotta a legfiatalabbik közülök — de jó ez. Miközben lerázta magáról a havat s sietve belépett a folyósóról a nagy lámpával kivilágított szobába. A társai követték. — Dicsértessék a Jézus Krisztus — szólt és mélyen meghajolt. Az asztal körül a Bárdosyak famíliája ült. Három leány és az öregek. Jelenleg mind fölálltak és kíváncsian néztek a jövevényekre. A legöregebbik a diákok közül oda lépett e ház ura elé és alázatosan kért éjjeli szállást s valami harapni valót. Az öreg kezet szorított velük s letessékelte őket a székre. Egyszeribe vigabb lett a társalgás. A leányok kíváncsian hallgatták a fiúk elbeszélését s közbe-közbe egy csodálkozó fölkiáltással fűszerezték. — Istenem, — szólt a legkisebbik, aki édes anyja mellett ült s Margitnak hívták — hát bejönnek az oroszok? — Be bizony, édes kisasszonykám, mert az osztrák nem birt velünk. Hivta a muszkát. S az jön óriási sereggel, hiába minden erőlködésünknek, én azt hiszem, nem birunk velük. Az öreg Bárdosy csak bólogatta a fejét s csodálkozva mondott ki néhány röpke szót: nemnem, az nem lőhet . .. Magyarország nem veszhet el sohasem.