ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-10-25 / 43. szám

társas együttélés pilléreit. Micsoda felfordulást idéz elő csak az általános mozgósítás is. Beleremeg a nagy nemzettest minden ize. Egy csapásra mintha megváltoznék a világ. Végig az egész vonalon meglazulnak a régi keretek, megtörnek a bevett formák. S valljuk be őszintén, a társadalmi formák meglazulása tényleg fellélegzéssel járt. Az összhangnak, a rendnek meg kell maradni, sőt ha valamikor, akkor mostan, de mégis jól esik látni, mint omlanak össze a kasztok, mint tűnik el az osztálygög s hogy lesznek az emberek e napokban oly igazán egyformák, testvérek. Ki gondolta volna, hogy kényes urihölgyek éjjelt nappallá téve, össze tudnának ülni, inget varrni a bakának ? Ki merte volna álmodni, hogy főrangú kisasszonyok mosogatni tanulnak a fözökurzuson? Hej a háború kiforgat mindent! Most nem derogál a föméltóságoknak szóba állni a parasztlegénnyel, mikor megjön a sebesültek vonatán felkötött karral, vértelen arccal. Most csúffá lesz minden póz. Páratlan látvány, hogy egyenlíti ki a háború a társadalmi ellentéteket. Most a szegény ember is három tál ételt eszik a sebesültek kórházában, a gazdag pedig a felszökött árak miatt egyszerűbbé teszi asztalát és szilvalekvárt gyűjt télre. A tiszti pezsgőspoharak ijedve húzódnak meg az üvegszekrényekben, a közlegény pedig finom cigarettát sziv, amit potyán kapott az állomáson. Most a piedesztálok eltűntek a háború sülyesztöjébe, az emberek mind egy színvonalra kerültek. Most a főherceg is „édes fiam"-nak szólítja a bornyús bakát s a vonatról lelépő beteg népfölkelö kegyelmes asszony karján baktat a mentökocsihoz. Most ember áll szemközt az emberrel. A többi lim-lom raktárba került. A grófkisasszony vizet kinál a „negyven emberes, hat lovas" kocsi előtt, a parasztbaka pedig hálásan eldiskurál vele. Ugy beszélgetnek, mintha tejtestvérek lennének. A fehér lágy kéz s a napsütötte, kérges marok megszorítják egymást. Óh, te háború, amit a béke idején csak félve reméltünk és nagysokára vártunk, azt te egy nap alatt meghoztad! A régi társas formák nyomásának megszűntével ámulva látjuk, hogy hát igy is lehet élni, csodálva vesszük észre, hogy milyen jók is — De hát mi nem is azt akarjuk mondani, vitézlő nemzetes uram, — szólt az egyikük — hogy Magyarország Russziává lesz, hanem, hogy hát kikapunk, aztán jó lesz. Az Ur Isten csak nem nem enged egyebet. Most kipuhatoljuk, merről jön az ellenség s mily nagy a serege s aztán sietünk a mi seregünkhöz, amely itt nem messze Rational székel. — Hogy-hogy, tán el akarnak menni innét még ma? — kérdezte a ház asszonya — ilyen rút, pogány időben? — Már gondolkoztunk felőle asszonyom, — szólt az egyik a diákok közül — hogy a sorsolás útján valakit elküldünk. Minek fáradnánk mindnyájan, célunkat úgyis elérhetjük. Nyomban elő is kerítettek egy sapkát és négy cédulát hajítottak belé, szépen összegöngyölve. Megrázták s oda tartották a legkisebbik leány elé. — Kérem kisasszony, válasszon egyet. — A leány benyúlt s az egyik cédulát kihúzta. Idegesen bontották föl : Mányoky Rudolf állt rajta. A legfiatalabbik közülök. Kissé megremegett s arcát halványság borította el. Mindnyájan megsajnálták szegény Rudit. De az észre vette gyávaságát s fürgén ugrott föl s nevetni próbált. — Hát bravó megyek! Feladatom lesz megtudni, hogy a tegnapi hirek szerint, valóban muszka seregek táboroznak-e itt a hegyek között s ha igen, milyen a fekvésük s körülbelül mennyien lehetnek. — Helyes, Rudi, úgy van — felelték a vagyunk tulaj donképen. Micsoda fellélegzés! És legyünk nyugodtak, a viharfelhők elmultával még inkább fogjuk érezni, mi mindenre volt jó a háború. Hálásan fogunk az égre nézni és áldani fogjuk a kezet, mely megforgatta a háború szórólapátját és megtisztította a világ szérűjét. A búzát csűrbe gyűjtötte, a pelyvát pedig elégette olthatatlan tűzzel. (Má 3, 12.) Ismeretlen drágagyöngyöket hozott elő belölünk, uj formákat teremtett az uj érzéseknek, hajnalt nyitott a lelkünkben. Igy aztán a háborút felvirágzott katonavonathoz lehet hasonlítani, amely egy szebb világba visz minket. Dr. Gamauf István. Egy német szanitétszcsapat francia fogságban. Augusztus 26.-án érkezett a Markirchi pályaudvarra (Felső-Elsasz) a bajor hadsereg egyik pótdiviziója. Állott 51 szanitétszből, 6 orvosból, 2 lazarett felügyelőből és egy önkéntes tábori lelkészből. Innen Sz. Dideni magaslatokon át Franciaország belseje felé folytatták útjukat. 27.-én este Mandrayba megérkezve az iskola épületét és egy mellette fekvő parasztházat lazarettnek lefoglaltak s tüstént 27 összeszedett német sebesültet helyeztek belé. De alig készültek el a munkával, amikor megjelentek a franciák. A szanitészeket és betegeket hadi foglyoknak nyilvánítottak, fegyvereiket elszedték s betiltották további munkálkodásukat. Egyidőben egy elfogott bajor municiós csapatot is hoztak. E kis sereg élén egy öreg hadnagy állott, ki erélyesen követelt vizet szomjazó katonáinak, kik jóformán már nyelni sem tudtak — agyon lőtték. 28.-án bajor seregek támadták meg a várost. A franciák a szanitétszeket és a foglyokat elszállították, •— a gyámoltalan betegeket kivéve — Plainfang felé, ahol késeiket, villáikat és hasonló eszközeiket elvették és tiz postakocsin Gerard felé tovább transzporálták. Gerardba érkeztükkor az egész várost talpon találták. Bizton tudták, hogy foglyokat hoznak, ezeket akarták hát látni. Itt ideiglenesen lepihentek a földre. Estebédjük — noha az egész napon át nem ettek semmit — kenyérből és vizből állott. Másnap folytatták utukat beljebb az országba. Minden állomáson, amely mellett elhaladtak nagy embertömeg ácsorgott. Várták őket, hogy botjaikkal egyet-kettőt rájuk suhinthassanak a nyitott teherkocsik nyílásain. A fanatikus tömeg őrjöngése közepette, még a gyilkolástól sem riadt vissza. Istent, embert nem kímélő szavaikat még leírni is röstellem. Negyven órás kinteljes út után végre 31.-én reggel 6 órakor rendeltetési helyükre Mantbrisanba többiek, miközben szívélyesen magukhoz ölelték. Mindnyájan kikísérték őt s sokáig néztek utána, amig csak el nem veszett a sötétlő homályban. Nemsokára aztán ők is lefeküdtek. Az öregek tanácskoztak egy ideig, értékes holmijaikat és pénzüket eldugták, hogy valamikép el ne rabolják a betörő muszkák. Csend és hallgatás volt már a házban, amikor az egyik szoba ajtaja ki nyilt és egy téli kabátba bujt alak lépett ki rajta. Nem lehetett kivenni, hogy ki az. Prémes bundája egész a földig ért. A szögről leakasztott egy pisztolyt s szép csendesen elhagyta a házat. Mikor kijött, körülnézett. Majd Mányoky nyomain haladva megindult az erdő felé. Gyorsan lépett s a fagyos hó zsibegve-zsubogva ropogott a lába alatt. Olyan kietlen, olyan néma volt minden. Nem mozgott semmi, nem zajgott senki, minden aludni látszott a hó alatt és a hó felett. A bundás alak már az erdőig ért. Gyorsan lépett, látszott, hogy fontos dolga lehet. A suhogó fák egymásután maradoztak el, mint valami ősz fejű, megdermedt őrök. Hirtelen megállt. Lónyerítés ütötte meg a fülét. Valahonnan a mély felől jött, a hágó felől. — Ott emberek vannak — szólt s lassan tovább indult a fehérlő vágáson a süppedő hóban. A nyerítés ismét felhangzott, de egész közelről. Körülnézett, de a holt fákon kivül nem látott egyebet. De amikor tovább akart menni, az egyik fa mögül sötét fegyeres | alak ugrott elő. — Sztoj! — kiáltja harsány hangon s szuronyát a mellének szegezte. A kabátos alak szólni akart, de az előtörő könnyek nem engedték, nagyon megijedt. Az orosz lerántotta sapkáját s elámulva nézett a jövevényre, — ej, ej érkeztek. Jóllehet még kora reggel volt, a lakosság már is zajongva tolongott az utcában. A foglyokat részben egy régi templomba, részben üres iskolába vezették. De ezalatt a müveit és udvarias franciák ütlegekkel halmozták el a védteleneket. Ottenberger tábori lelkészt, a müncheni Sz. Péter templom kooperátorát a földre taszítva rugdosták. Egy 60 évesnek látszó öregasszony meg hisztérikus dühhel ugrott egy német katona mellé és szemét akarta kiszúrni, de az még idejekorán észrevette szándékát s igy csak a halántékán sérült meg. De leglázitóbb azonban az volt, hogy maguk a csendőrök sem tartották magukat távol a nép részéről elkövetett inzultusoktól, hanem maguk is közéjük álltak, mind a közlegények, mind pedig a tisztek. Ok szaggatták szét először sapkáikat és sisakjaikat. Mikor aztán nagysokára becsukták a kapukat, még órák hosszát zajongott kint a nép — a szabadság és egyenlőség nemes eszméjétől át ittasult isteni nép. Három teljes hétig kellett volna e fogságban maradniok. A táplálék, melyet ez idő alatt kaptak, mind qualitativ, mind pedig quantitativ szempontból elégtelen volt. Egyszer is oly penészes kenyeret kaptak, hogy nagy részük megbetegedett. A fekvő hely rothadt szalma volt, mely már jun. 28. óta szolgált nyugvó helyül az átutazó foglyoknak. Csak a lelkész, a tisztek és az orvosok kaptak szalmazsákot és egy pokrócot takaróul. Haza csak jót írhattak: pl. „egészséges vagyok és jól érzem magam." Ez előírás volt s pontosan be kellett tartani, különben nem írhattak. A szanitétszcsapat elfogása és a vele való bánásmód miatt, a törzsorvos erélyes felszólalása végre szept. 21.-én meghallgattatásra talált. A megszabadulás órája ütött. Örömrepeső szívvel szálltak fel a vonatra, mely Svájc felé vitte őket. Mikor vonatuk az első svájci állomáson megállt, egy másik már ott levő szanitétszcsapattal találkoztak, amely szintén francia fogságból ClermantTerrandból jött. Elbeszélésükből ítélve, még többet szenvedtek, mint az előbbiek, mert nyitott térségen kellett táborozniuk, ahol hó és jég volt a takarójuk, a nagy gyötrő éhség mellett. Szept. 22—23. közti éjjel Genfbe érkeztek, ahol szívélyes fogadtatásra találtak. Fehér leterített asztalok vártak rájuk, megrakva mindenféle jóval, úgy, hogy a mesék országába képzelték magukat. Másnap Freiburgon át szept. 24. Strassburgba érkeztek, ahol az édes otthonban kipihenték idegölő fáradalmaikat. Múltkori közleményünk főszereplőjének egy redemptorista atyának, a minap alkalma volt II. Vilmos német császárral beszélni és személyesen közölni szomorú élményeit. A lovagias keresztény fejedelem magából kikelve felkiáltott: „Ilyesmik csak oly országban történhetnek meg — hol az egyházat üldözik s a néptől elrabolják a vallást!" Z. ugyan mit akar ez most itt — gondolta magában és kérges tenyerével megsimította az arcát. — Kövess! — szólt oroszul s karját megragadva, maga mellett vezette beljebb az erdőbe. Nagy vastag szakálu orosz volt ez, amolyan alázatos képű muzsik. Vastag, prémes bundát viselt s fejét hatalmas kucsma takarta. Lassan mentek. Őrt álló katonák száma mindinkább növekedett, amint beljebb értek. Egy kis tisztáson tüzet pillantottak meg. Kozákok ültek körülötte s melegedtek a libegő lángokban. Mikor oda értek, összesúgtak, tanakodtak s erélyes gesztusokkal igyekeztek állításaiknak igazat adni. Innen még néhány percig botorkáltak a sötétben és kiértek az erdőből. Alul a völgyben sok apró tűz libegett a pihenő oroszok tábor tüzei. — Jöjj csak gyermek — szólt az őr, mikor látta, hogy az megremeg. Lent a kürtös fojtott trombitával jelezte az időt. A tompa hang sejtelmesen búgott a csendben mindenfelé. Beértek a táborba. A fehér sátorok mozdulatlanul terpeszkedtek széjjel, mikor elhaladtak előttük. Az egyiknél puskára támaszkodó, pipázó gyalogosok beszélgettek, arcukon a közönséges tárgy egykédvüségével, amely csak akkor változott meg, amikor a két jövevényt megpillantották. Az őr katonásan jelentett valamit s a kabátos alakot átadta az ügyeletes tisztnek s ő sarkon fordulva eltávozott. A tiszt rá nézett a beburkolt alakra, megrázta a fejét s mosolyogva húzta maga után a sátorba. Bent sokan ültek. Az asztalfőn egy fehér szakállú generális s körülötte táborkara. Valakit vallattak, egy attilás karcsú fiatalembert.