ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-09-20 / 38. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. szeptember 20. 38. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A háború és az állam feladata a tömegnyomor megakadályozására, Irta Historikus. Esztergom, 1914. szeptember 19. Hazánk a világháború forgatagában, a melyben a magyar nemzetnek újból alkalom nyilt a nehéz megpróbáltatások napjait hősi erényeinek gyakorlásával átélni: hogy honvédő misszióját a kultúra szolgálatára diadallal fejezte be, adja ragyogó tanulságát és tanúságát annak, hogy nemzeti életében az első ezredévet sok más ezredév követheti a halhatatlanságig. Ebben a büszke öntudattal vannak hadban fegyverforgató sarjai a honfoglaló és honmentő hősöknek, kiknek honmaradottjai bizalmukat helyezvén beléjük kérik a hadak legfelsőbb Urát, hogy áldása kisérje népét, amely nemzeti létének keretében a legalkotmányosabb és a keresztény eszme értelmében a legszabadelvübb nép a világon. Reményünk és bizalmunk van annál is inkább a hadviselés sikereiben, mert a nemzet nagy rétegei már rég a végleges leszámolás után vágytak, hogy végre nyugalom váltsa fel a folytonos harci készültséget. Az idő betelt és fegyverben a nemzet, amely hadi állapotban el kell készítenünk magunkat arra, hogy a háború borzalmaival járó megpróbáltatások, szenvedések és nélkülözések minél jobban csökkentessenek. Semmiképen sem szabad a meglepetéseknek kitenni magunkat, mivelhogy a világháború immár nem annyira megtorló hadjárat, mint inkább a nagyhatalmak élet-halál harca, amit az egymásután következő események torlódásai folytán több mint valószínű a téli hónapokra is ki fog terjedni. Mondanunk sem kell, hogy a téli hadjárat következményei sokkal súlyosabb helyzetet teremtenek, mint a nyáriak, amennyiben a háború nyomán keletkező nyomorhoz a hideg is hozzájárul. Ma még nyár van és az előzményekből vett tapasztalás szerint csak nyitányát éljük a hadjáratnak. Az idő pedig rohamosan halad kérlelhetlenül is még gondolkozásra ösztökélve bennünket, hogy a téli hadjárat által súlyosbított helyzetünk enyhítése tekintetéből idejekorán gondoskodjunk arról, hogy a nélkülözés, a szenvedés ne vehessen olyan arányokat, amelynek nyomán az élet és vagyonbiztonságot épenséggel nem tisztelő forradalmi nyugtalanság, mozgalom kitörés járjon. A falut nem féltjük, mert az többé-kevésbbé élelmi raktára is saját lakóinak. A falu népe egyébként is a nélkülözést jobban birja s reá néve a téli hadjárat kevésbbé veszélyes, mint a nagy tömegeket magába foglaló kivált ipari emporiumok, ahol a lakosság nagyobb kényelemszeretetben él és nevelkedett fel. A falu lakossága a téli hónapok alatt béke idején is rendszerint naponta csak kétszer étkezik : d. e. 9—10 és esti 5—7 óra között. A városi lakosság ellenben a reggeli, déli és estéli órákon kívül az ozsonna időkben is. Mindezek pedig nagyon is mérvadó körülmények a lakosság ellátásánál. Mihez hozzájárul a lakosságnak tűzi készlettel való szükséglet ellátásának követelménye is, amit kivált a nagyobb tömegek lakta falvakban és városokban elengedhetlenül fedezni kell, mert a tüzkészlet hiánya nagyon is számbavehető ok a mindent romboló és fékvesztett indulat és cselekvés kitörésére. Háború idejében a tömegeknek élelemmel és tüzelő anyaggal való ellátása fokozottabb mérvben szükséges, mint a béke idején, mert az otthonmaradottak többé-kevésbbé meg lévén fosztva a keresetforrásoktól a nélkülözést csak bizonyos mértékig tudják elviselni, másrészt és jogosan méltányosnak veendő ama várakozásuk, hogy gondoskodás történjék arra nézve, hogy a nélkülözés a szükséglet beszerzésével lehetőleg a beszerzési árban tűrhetőbbé tétessék. És e tekintetben az államhatalomra, az államkormányzatra a legnagyobb feladatok haramiának. Az állam ugyan a lakosság igényeinek ellátására nézve béke idején nem beszerző közeg, de azzá lesz, ha a szükség parancsolja. Igy háború, kivált pedig világháború esetén, amikor nemcsak, hogy gondosan őrködnie és intézkednie kell arra nézve, hogy a szükséglet az általa meghatározott árban legyen beszerezhető és egy bizonyos közvetítő díj ellenében is kiosztható, hanem végső esetben monopolizálni is hatalmában kell állnia. Ha e tekintetben akár a termelők akár a kereskedők részéről ellentállásra találna, akkor az államhatalomnak, az államkormányzatnak immár elsőrendű kötelességévé vált minden terményre az állami monopóliumot kimondani, azok beszerzését közegei által foganatosítani és kiosztani. Mert jól értelmezett szociális szempontból a háború, a hadi állapot semmi körülmények között sem lehet zsaroló nyereségi meggazdagulási alkalom azokkal szemben legkevésbbé, akik életüket, tehát legdrágább kincsüket feláldozva nem képesek otthonmaradottjaikról gondoskodni. A modern hadviseléssel párhuzammal járjon a modern szociális berendezkedés is, amelynek feladata lehetőleg pótolni mindazt, aminek hiánya nagyobbmérvü nélkülözésekre, szenvedésekre, tömegnyomorra és forradalmi állapotokra vezetne. Mert nem szabad felejtenünk, hogy a szociális gondolkozás ma már kétségtelenül oly fej-, lett, hogy egyszerűen elvárja azt, hogy a háböru borzalmai amennyire csak lehet ne csak a harctereken, hanem az otthon életében is kiküszöbölhető legyen; kiküszöböltessenek. E végből mi sem vált sürgősebbé, mint ideje korán már most, az összes termények, élelmi cikkek tüzelő anyagok árainak megállapításával AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A néni meséje. Irta: SmiFala Paula. Csöndes nyári délután van. Az iskola udvarán a nagy diófa árnyékában ül a tanítónő s körülötte kézimunkázik vagy tiz-tizenöt kis leány. Halvány, de nemes metszésű arca ma még sápadtabb, mint máskor. Nagy, fekete szeme valami különös, lázas tűzben ég. A keze, amint az ölében levő levélhez ér, meg-megremeg. A máskor oly vidám növendékek, mintha csak éreznék, hogy nagy vihar dúl szeretett tanítónénijük lelkében, csendesen öltögették apró kis kezükkel a keresztecskéket a habfehér vászonon. Csak olykor pillant fel egyik-másik, de aztán ismét tovább dolgozik. Fölveszi a levelet. Olvassa újra . . . először . . . másodszor. Isten tudja hányadszor már. Rövid, szenvedéllyel teli levél: Én mindenem! Nagy, nagyon nagy vétket követtem el ellened, midőn hitvány pénzért, anyagi érdekért megtagadtalak. Bocsáss meg! Hisz megvezekeltem, keservesen megvezekeltem érte. Három évi házasságom mártiromság volt. Most már szabad vagyok . . . Csak egy szavadba kerül és én megyek, nem, repülök hozzád, hogy örökre hű rabszolgád legyek. Te vagy a sorsom ! Nélküled az élet, — halál. Tedd boldoggá azzal az egy szóval mielőbb szerencsétlen . . . Zoltánodat. Elmereng. Felevenedik előtte a mult fájó és boldogító emlékeivel. Az elíeledett mult. A hegedni kezdő seb újra felfakad s a harc melyet már legyőzöttnek hitt, újra megkezdődik. Mit tegyen? Most midőn megtalálta a békét, a lelkiharmóniát, az élet célját, beletörődött sorsába, most hagyjon itt mindent, szerető édesanyját, népeit, kis növendékeit, akik annyi derűt varázsoltak köréje, — egy álomért, ábrándért, amely már egyszer megcsalta? — De hát: „

Omnia vincit amor!" a szeretet mindent legyőz megbocsát . . . Merengéséből egy üde gyermekhang zavarta fel: Tanitónéni meséljen! Mire a többi gyerek, mint valami ütemszóra megszólalt. Simogatták haját, ruháját s egyre ostromolták: Meséljen, meséljen! Jól van kis csibéim, mesélek. De jól ide figyeljetek ám, mert a mese végét nektek kell kitalálni ! És a sok ártatlan szempár rátapadt a be, szelő ajakra, még a lélekzetüket is visszafojtották, nehogy valamiképen megzavarják. És szólt a mese . . Volt, hol nemvolt, —• volt egyszer egy szegény anya. Annak a szegény anyának volt egy nagyon szép, aranyhajú kis leánykája, akit Margitkának hívtak. Az édesanyának egyetlen boldogsága volt ez a kis leányka s oly nagyon szerette, hogy a legdrágább kincsért sem adta volna. A kis Margitka is szerette édesanyját és nagyon boldogan éltek. Egyszer csak meglátta aranyhajú Margitkát egy kékszemű királyfi. Megszerette és hívta magával ragyogó tündér várába, mely messze egy nagy hegyen állott. És Margitka ment. Nem tartoztatták vissza sem anyjának kérő, figyelmeztető szavai, sem az ut fáradalmai, nehézségei, — nem törődött a tövisekkel sem, melyek minduntalan megtépték ruháját, megvérezték gyönge testét . . . csak ment előre dalolva, virágot szedve . . . Már majdnem az ut felére értek. Égy kiálló sziklán egy csúf, vigyorgó boszorkány ült,' előtte két zsák arany pénz, éppen számlálgatta azt. Amint megcsillant az arany a napfényben, a kékszemű királyfi megfeledkezett az aranyhajú Margitkáról, szaladt előre, hogy megkaparintsa azt. Mikor Margitka figyelmeztetni akarta a vigyorgó boszorkányra, — féltvén a kincset, — a mélybe