ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-09-13 / 37. szám

XIX. évfolyam Esztergom, 1914. szeptember 13. 37. szám. ESZTERGO POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes sxarn ara 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A diadalok élő tanúi. Esztergom, 1914. szeptember 12. Európa térképén a háború elején irónnal húzgálták meg a tudósok és a laikusok a jövő alakulás határvonalait, most, egy hónap eltelte után csaknem az egész földkerekség munka alá került: süvitő ágyúgolyók rajzolnak véres vonalakat és pecséteket a világ térképére, halottak tetemei torlaszolják el a folyóvizek medrét s mint az egyptomi csapások idején, véres áradat hömpölyög a folyamok szőke hullámainak helyén. Tele van a világ diadalhirekkel, de tele van alattomos hazugságokkal is, ugy hogy az igazmondók szavahihetősége is nagy veszélyben forog. Meg vagyunk róla győződve, hogy az ország vezetősége csak igazságokat tálal elénk és minden igazságot tudomásunkra hoz, bár az örvendetes hirek között néha szomorú valóságok is tűnnek fel. Tudjuk jól, hogy élet-halál harc folyik köztünk és ellenségeink között, akik mindent megkísérelnek a siker kivivására. Nem borzadnak az esküszegésektöl, az aljas hazugságoktól és kegyetlenkedésektől, rázuditják Európa népére a gyarmatok fekete ördögeit, Oroszország pedig abban kéjeleg, hogy embercsordái mellett a sárga népeket is nemsokára felvonultatja ellenünk a csatatereken. De mindezek ellenében biztat, bátorít és felemel bennünket az a tudat, hogy mellettünk áll az igazság, bizunk Isten segítségében, bizunk seregünk nagy számában, az ősi vitézségben és a katonák öntudatos lelkesedésében. Végül, ha nem is láthatjuk saját szemeinkkel seregeink bátor küzdelmét, dicső győzelmeit és értékes sikereit, tudnunk kell, hogy nagy dolgokat visznek véghez a harcok mezején, hiszen a vonatok napról-napra hozzák az elfogott orosz és szerb katonák ezreit, akik élő tanúi annak, hogy nagy győzelmeink vannak és hogy vitézeink a szerbek példájára nem a holtakat fosztogatják, hanem élő és erős katonák ezreinek kezéből csavarják ki a gyilkoló fegyvereket. A harapós muszka zsarnoknak egy-egy kiütött egészséges fogát jelképezik a lefegyverzett orosz katonák ezrei s a kiütött fogakat örömmel szemlélhetjük az esztergomi tábor jól őrzött kirakatában. Kirándulás a táborba. Automobil . . . gyorsvonatok kényelmes elsőosztálya . . . ruganyos ülésü hintók . . . ezek mind csakis a nagy protekcióval biró újságíróknak jutnak osztályrészül. Mi, az igazságnak és hazafiasságnak szürke kürtösei, a hírlapirodalomnak pártfogolatlan házőrzői mindezeket nélkülözzük, sőt a népes és poros országutat is önként eldobjuk magunktól, a kőszén illattól terhes vaspályát is messze elkerüljük s a napsütéses, de mégis hűses őszi reggelen a földek közé kerülünk s a füvek között bujkáló, kanyargó keskeny gyalogúton törtetünk a messziről integető cél felé. Fele uton járunk, amidőn a Strázsa-hegy oldalán számos egységből álló csapatot látunk felfelé törtetni. — Mégsem egészen megfelelő a mi hadseregünk ruhájának szine — szólal meg az egyik gyaloglótárs. — Csakugyan nagyon szembetűnő, hogy ily messziről is mind ki lehet venni — tódítja a másik. — Nézzék, nézzék ! Most raj vonalba fejlődnek. Közben a hegy oldalán haladó csapat élénk napsütésbe ér s tisztán kivehető, hogy a csapat minden egyede szarvakkal van ékesítve s hátul ostorszerü nyúlvánnyal hadonászik. A legelésző csorda tehát felcsufolta katonai szakértelmünket s ha egyszerű távgyaloglók helyett ellenséges ágyuütegek parancsnokai lettünk volna, a jámbor állatokat cafatokká lövettük volna csupa tévedésből. A lövölde felett azután valóságos katonai csapatokat is láttunk, amelyek szépen gyakorlatoztak, mégis bosszantott bennünket, hogy a reggeli napfény oly élesen villant meg a vezénylő tiszt kihúzott kardján és kardhüvelyén, mintha csak kémek adtak volna a távolból fényjeleket. A lövölde környékén kifogyott alólunk a gyep és a gyalogút s alig birtuk lábainkat kiemelni a puha homoktengerből, pedig sietésre nógatott bennünket az a körülmény, hogy a lövöldét környező bokrok közül gyanúsan pislogtak ránk a hosszú panganétú népfelkelő katonák. A hegyoldalról beláttunk a barakktábor tágas udvarába, hol a régebben hozott foglyok tarka összevisszaságban heverésztek, kenyereiket vették át és a legújabb építkezéseknél szorgoskodtak. A tábor kerítésénél egy vidéki asszonyka álldogált s a kosárban hozott eleségeket adogatta be kék bakaruháju, nagybajuszu férjének, miközben csendesen sírdogált és panaszkodott: — Még megeszik' kendet azok a csúnya szerbek. — Ne félj asszony, majd kirúgom a komiszok fogát — felelt az ember biztatólag. A tábor fölött egy szérűn három szalmakazalból szekereket raktak meg az orosz katonák. Serényen, vigan dolgoztak és fegyveres őr nem is volt mellettük, csak két fegyvertelen baka mutogatta nekik, hogy mit csináljanak. A tábort környező mezőnek Dorog felé eső részén szemünkbe tünt a nagy fogolyszállás. Az oroszok szürkészöld egyenruhája teljen beleolvadt a poros gyepből álló környezetbe. Ötven lépésről csak akkor lehetett őket észrevenni, ha fekvő helyzetükből megmozdultak. Reggel 9 órakor még a foglyok nagy része köpenyegébe burkolózva feküdt a gyepen. Idegenkedve közeledtünk, mert a szuronyos katonák szigorú arccal járták körül a dróttal bekerített szállást. Amint az oroszok megpillantottak bennünket, tüstént mozogni kezdtek s egyik-másik a kulacsát kínálta megvételre. Az ajánlatra azonban AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A szerémségi rácok között. Irta: Vértesi Károly. (Vége.) Az uj építésű gimnáziumot is csak futólagosan néztem meg, annál is inkább, mert itt is javítanak, tataroznak. A szünidői nyári tisztogatásnak nagy ideje van. Veszünk a város nevezetesebb épületeiről, utcáiról több látképes levelezőlapot s azok egy részét sebtében az ismerősöknek szétküldjük, a többit emlékül eltesszük. Valamennyinek Cirilbetüs felírása van. Semminemű magyart itt nem találunk. A nagy kőkút, a főutcái közkút, mely a fúrás vizét csobogtatja, négyszegletes nagy mivoltában fényképészeinknek nagyon megtetszik. Nem kerülte el éles szemüket, leveszik. Megebédelünk a „Kod trubacsa" vendéglőben, a „trombitás"" cim ezúttal nekünk is trombitálja fülünkbe az indulást. Ebédünk végeztével mézédes szőlőt tétettünk két papirzsákba s az időközben előállott két kocsira elosztjuk. Kocsit mondtam, de taliga az igazi neve annak. Az a kisebb szerkezetű jármű, melyet jól felszerszámozott egy ló szokott vonni a szerémi hegyek között. Az ülésünk jó, ruganyos, a kocsisokkal tudunk nyelvükön beszélni, tőlük egyetrnást kérdezni, ami tudomásuknak a körén belül van. Sokat tudnunk nem kell, nem vagyunk most historikusok, csak fotográfusok. Az én kocsisom kevesebbet tudott, mint a másik kocsis, mert ő csak olyan kölcsönvett kocsis volt, mert rendes polgári foglalkozása: tamburás. Mondtam neki, hogy a gyeplőfogás elnehezíti kezét és nem tudja majd a lágy hangokat kipengetni a hangszeréből. Azt mondta, hogy nem lesz baj, jó lesz majd, igy is, ugy is pengeni fog a tambura. Egy ötös szivar kinyitotta a száját s arról is beszélt, amihez nem értett. Mint cicerone valóságos harangöntö hajdú volt, de bérruha nélkül. Annál piszkosabb volt a keze, festő sem tudta volna ugy bemázolni, mint amilyen patinát vont az idő rá. Ehhez viszonylott az arca. Megyünk a keskeny, de jól gondozott zimonyi országúton, a Bansztol hegynek fölfelé. Van mit húzni, de erős a lovacskánk, belefekszik a hámba. Melegen süt a nap, bóbiskolunk. Magaslaton egy szélmalom uralja az egész vidéket. Észreveszi az egyik fotográfus, felriad a többi, leugrálnak a kocsikról és rögvest leveszik, elteszik. Megkezdvén a mesterségük űzését, megállítják a lovat, kocsit, kereke alá követ tétetnek, hogy hátra ne guruljon, a napot is hátuk mögé szorítván, vesznek fel és vesznek le. Pillanat alatt kocsi, kocsis s az egész társaság a vakitó fénytől a sötét kamarába kerül, nem menekülhet már attól senki sem. Nem úgy, mint ama jóképű, jellegzetes arcú, csupasz képű, hizott német gazdálkodó, aki észrevevén a bűvös szerszámnak felé való irányítását, úgy el inalt, hogy többé elő sem került, tehát lemezen sem lehetett előhívni. Képfelvétel helyett tehát adomáztunk, beszélgettünk az Északi-sark felfedezéséről, a kutyák mint vezettek nyomra! Fehér István a szóvivő, utána mosolyog a többi. Egy kedélyes társaságban üres időben előkerül sok mindenféle beszéd. De aki rossz viccet gyártott, vagy elkopottat mondott, küldtük a másik kupéba. Hogy is ne lett volna jó kedvű a társaságunk, mikor az idő kiderült teljesen, kelleténél több is volt már a napfény. Egyet felejtettek el mégis, derék vándorművészeink. Arcuk megnyúlását és széthuzódását kellett volna megörökiteniök, melyet a reggeli eső és a délutáni derű változtatott rajta. Aki őket reggel látta, most nem ismerne rájuk. Az esőt váró gazdánál ez az arc metamorfózis megfordított rendben jelentkezik. Virágos keblű völgyek helyett láttunk az út mindkét felén gyümölcsös völgyeket felváltva. Mérföldekre terjedő szőlőket és szilvásokat. A szilvafák már megvoltak könnyítve terhüktől, már csak itt-ott láttunk döcögni egy kocsit, melyen — két hordó volt tele, kéklő szilvával. Az egyik hordóban szilva közé volt szúrva egy tarkaszinű parasztesernyő. Talán ebből lesz majd a legjobb szilvórium. Fruskák vihogtak a terhes kocsik körül, fotográfusaink úgy elmélyedtek a nézésükbe, hogy elfelejtették őket lekapni. Csak akkor kaptak a gép után, mikor ezek már távolabban két kezüket orruknál egymás elé téve, ujjaikkal billegtettek a szabad levegőben. Mondtam nekik, látszik, hogy