ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914
1914-08-30 / 35. szám
kőfalakkal zárták el a latinok szeme elől a hajók keresztező pontján álló főoltárukat, mellyel egészen tönkretették az egész épület művészi harmóniáját. Ugyanígy elzárkóztak, templomot a templomban építettek maguknak a jeruzsálemi szent sir templomában is, mely mai alakjában nagyjából a keresztesek müve. De 1808-ban nagy tűzvész pusztította el a szentsir-kápolna felett emelkedő hatalmas kupolát. A napóleoni háborús zavarokkal elfoglalt nyugati katholikusok nemtörődömsége folytán az élelmes szakadárok kieszközölték a jogot a szultántól, hogy egyedül ők építhessék fel. A többi vallások hivei csak pénzzel járulhattak hozzá a munkálatokhoz. E munkálatok fejében aztán teljesen lefoglalták maguknak az óriási templom középhajóját, melyet óriási esetlen falakkal zártak el a „profán" tekintetek elől. Ezzel a különben szép beosztású templomot teljesen elrontották és a benne való járás-kelést is nemcsak bizonytalanná, de valósággal veszedelmessé tették az ő falaiktól teremtett nagy sötétséggel. A Szentsir-bazilika magában foglalja a Kálváriát is. Ennek azon helyét, ahol a hagyomány szerint az Ur Jézus keresztje állott, teljesen kisajátították maguknak az orosz-görög szakadárok. S ne adj Isten, hogy a felette emelt oltáron megengednék latin papnak a misézést. Örülhetünk, ha még megcsókolhatjuk Jézus keresztjének helyét. Ha túlságosan érdeklődni próbálunk a kereszténységnek e legszentebb helye iránt, mindjárt baltaszemeket vet reánk a folytonosan ott ólálkodó szakadár barát. Ugyanezen baltaszemekkel találkozunk a napnak bármely órájában magában a Szentsirkápolnájában is, mely közös tulajdon ugyan, de a latinoknak csak éjféltől 5—6 óráig szabad kismiséket s 7 órakor egy nagy misét mondaniok s nagyon kell vigyázniok, hogy a számukra kiszabott időt tul ne lépjék. Mert akkor mindjárt kész a csetepaté a féltékeny szakadárok részéről. E csetepaték megakadályozása végett ugyan egész nap török katonák őrködnek a templomajtóban a keresztény szeretet és egyetértés nagyobb dicsőségére. Azonban a szakadároktól provokált véres jeleneteket még a török fegyverek sem tudják teljesen megakadályozni. Az utolsó véres jelenet 1907. nov. 4.-én játszódott le, midőn a szakadár szerzetesek váratlanul megtámadták a franciskánusokat s 15-öt megsebesitettek, egyeseket súlyosan. Pár év előtt is félig megfojtottak egy szegény franciskánust az ijesztően vad formájú, kontybakötött hosszú hajjal, a templomban is folyton feltett orosz cilinderrel járó orosz-görög barátok. Ezek után nem meglepő, ha látjuk, hogy a mi jó barátjaink is, a kik a Szentsir-templomhoz ragasztott kis kolostorban laknak, mind tagbaszakadt, tenyeres-talpas férfiak, akik e kellemetlen eshetőségekre ugy látszik szándékosan vannak összeválogatva. Az orosz-görög erőszakos térhódítás okozta, hogy a hatalmas templomnak minden egyes oltára, kápolnája, fülkéje, oszlopa, sőt úgyszólván minden egyes köve birtokjogilag Krisztus ruházatának sorsára jutott. Szétosztották, valósággal szétszaggatták maguk között az egyes vallások. Legtöbb jutott természetesen a szemes (értsd: fosztóképzővel) orosz-görög szakadároknak, akik Ízléstelen csecsebecséikkel, vagyonokat érő arany-ezüst lim-lommal díszítik fel birtokaikat a művészet nevében. Vagyoni túlsúlyuktól hivalkodó művészi emlékeikről azonban a valóságban egy alacsony kultúrájú népnek barbár Ízléstelensége, fejletlen műérzéke rí, trombitál, ordit le a szemlélőre. Ez a szellemtelen vagyoni superioritas hivalkodik felénk az Olajfák hegyén emelt orosz toronyról és intézetekről, a Gethszemáni kertben épített s pazarul aranyozott hagymatornyú orosztemplomról és a szinte külön városrészt kitevő egész orosz kolóniáról, a dologtalanul egész nap csapatostul ide-oda csatangoló, vagy kolostoraik kapuiban pamlagon heverésző, vagy a Szentsir-templom elötornácában parlamentirozó orosz-görög barátokról is. Olyan lenéző gőggel járnak-kelnek ezek a bő lebernyegbe bujtatott előőrsei az orosz despotizmusnak, hogy azt vélnéd a „minden oroszok cárja" öltött testet mindegyikükben. Pénteken délelőtt, amikor az egész templom felöntésével szokták a templomot megszabadítani a szegény muzsikok által odahordott élősdiektől, egyik paptársunk be akart menni a templomon át a franciskánusok sekrestyéjébe, hogy néhány emléktárgyat megáldasson a jó atyákkal. A templomot felöntözö orosz barát azonban útját állotta és semmiféle magyarázgatásra és kérlelésre sem volt hajlandó a vizes templomon átengedni. S mikor egy arra haladó franciskánus közbevetésére mégis sikerült bejutnia, nagyot köpött utána. Lehet-e ilyen gyűlölködő és hatalmi gögben tobzódó lelkület mellett igazi kegyelet ezekben az emberekben a kereszténység legszentebb helyei iránt ? Az a szemfényvesztő pompa, mely szenthelyeiket díszíti, az a káprázatos fény, mely istentiszteleteiket jellemzi, lehet-e igazi krisztusi szellemnek a szimbóluma?! Nem akarom lefesteni a minket, latinokat megbotránkoztató, mert áhítatunkban zavaró, örökös locsogásukat-fecsegésüket, kedélyes tréfálkozásukat, mely a legszentebb helyeken is napirendjüknek, úgy látszik, ép oly lényeges részét teszik ki, mint az araboknak a baksis-kérés, vagy nargile-szivás. Az oroszok s egyéb szakadárok áhítatos kegyeletének jellemzésére most csak egy igazán jellemző tényt akarok felemlíteni. „1810 óta a szent sir u. n. Angyal kápolnájának falán két ovális szelelő nyílás van. Ezeket arra használja fel a görög-orosz és örmény szakadár papság, hogy a hires szent tüzet itt csúsztatja ki a népnek. Elhitették ugyanis a néppel, hogy nagyszombat napján tűz száll le az égből és pedig angyal hozza a szentsirhoz a tüzet. Az orosz-görög püspök eleve bezárkózik az Angyal-kápolnába. Midőn hosszú várakozás után az ablakon kibocsátja az állítólagos csodás tüzet, oroszok, görögök, örmények, koptok, abessziniaiak ezrei vallási mámorukban vad kiáltásokkal, leírhatatlan zűrzavarban rohannak az ablakok felé, hogy minél hamarább meggyújtsák gyertyáikat, vagy fáklyáikat a szent tűznél. A török katonáknak kellene rendet tartaniok e rajongó hordák közt, de többnyire tehetetlenek velük szemben s ritkaság, hogy valami baleset ne tegye emlékezetessé e gyűlöletes szaturnaliákat, melyeket hitvány csalással idéznek elő. 1834-ben több mint 400 holttest hevert a bazilika kövezetén eme „vallásos ünnep" után." (L. Meistermann: Uj Útmutató a Szentföldre. 126.) Bizony-bizony mondom, hogy az orosz medve kíméletlenül letiporja a kegyelet és áhítat virágait is. Vajha a világháború fergetege kiszorítaná az orosz Szentföldről is ezt a brutális, barbár népet. Dr. Tóth Kálmán. „Egy uj Sedan felé! 64 Ezzel a cimmel jelent meg már egy év előtt egy francia könyv. Briant nacionalista képviselő és francia őrnagy, a híres Boulangers veje irta. Igy ir: „Ha élesszemű franciák 1870 előtt mindenfelé azt hirdették volna: „feneketlen mélységbe taszítanak titeket, a kik titeket Németország ellen izgatnak, mert a hadsereg nincs fölkészülve, a várak üresek, a németek tízszer erösebbek és többen vannak mint ti", mily hálával fogadták volna a hazafias intelmeket! Manap ugyanezek az állapotok. De mit mondok, még sokkal rosszabbak! Igaz, vannak váraink, van eleség, lőszer, több mint 1870-ben; némileg jobban vagyunk fölszerelve, mint szomszédjaink, de hiányzik a szellem. A régi szervezettség, vezetés, fegyelem elveszett. l\y körülmények közt harcba menni .majdnem őrület. De Franciaországban vannak emberek, sőt vezető férfiak, kik az országot angol érdekekért a legrettenetesebb kockázatokba akarják vinni. Erősen meg vagyok róla győződve, hogy ez a legközelebb megtörténik. Angolország már tovább nem hátrálhat Németország elől, mert ez már minden kereskedelmi téren túlszárnyalja. Az angol államférfiak tudják, hogy Németország a legfélelmetesebb tengeri hatalommá növekszik, és hogy az angol kilátások tekintélyesen veszítenek. Továbbá azt is látják, hogy ha tovább várnak, a francia hadsereg, amely mindinkább sülyed, már nem lesz képes szövetséges kötelmeinek eleget tenni a Vogézekben. Az angol érdek kívánja, hogy sietni kell. Az angol önzés uralja ma a világot. Egy Angolország által megszabott napon fog a küzdelem megkezdődni. Különben azonban az angolnak egészen mindegy lesz, ha a francia csontig-velöig találva összerogy. Ha ma minket egy Németország elleni háborúba visznek, az szerencsétlen háború lesz. Minket megvernek, mint 1870-ben. Sőt még nagyobb lesz a bukás, mert ma az eszeveszett félelem és gyávaság oly példáit fogjuk látni, mint a minőket apáink nem ismertek. Akkor rossz vezetőik voltak, de legalább tudtak meghalni, és a nagy csatákban megmentették a becsületet. De manap ezer meg ezer francia meg van róla győződve, hogy a hazáért nem érdemes azt az áldozatot hozni, amit annyi sok nemzedék hozott érte. Ezernyi ezer még a szemét sem hunyorította, amikor egy gazember azt hirdette nekik, hogy a zászló az csak egy rongy, éppen jó arra, hogy a sárba dobják. Nagyon jól tudom, már banális dolog azt mondani, egy fegyelem nélküli hadsereg veszett hadsereg. Mindazonáltal ismétlem azt a banális dolgot, mert a francia hadseregben kihal a fegyelem, anélkül, hogy a legkevésbbé is nyugtalanítaná a felsőbb köröket, mert a hadsereg tönkre megy anélkül, hogy ez izgatná a nemzetet. És sajnos ez az igazság és a nagy baj : a francia hadseregnek nincs már vezére. Odaát ez máskép van. Ott tudnak parancsolni; mindenki ismeri a germán Caesart, több mint 20 év óta tanit, lelkesít és szüntelen arra utal, mi szükséges. Több mint 20 éve szól népének a csaták Istenéről, a katonák kötelességeiről, a nagy német birodalom jólétéről. Az ő szelleme lelkesíti az egész hadsereget, a generálistól az utolsó közkatonáig. És erősen meg vagyok róla győződve, hogy ő a veszedelem órájában az egész világot magával fogja ragadni és azt fölvillanyozni, és hogy a hol nagy eredményt kell elérni, ott az Ő jelenléte egy egész hadtestet fog helyettesíteni. Az ő szuverén akarata uralkodik az egész harcmezőn, az hajtja a tömegeket. 0 a hadvezér, a ki parancsol, neki engedelmeskednek. Mögötte ott áll az egész Németország mind egy ember, készek minden áldozatra, ha- ő követeli. A szociáldemokraták is ott fekszenek a sorokban, ujjuk a ravaszon, ők sem gondolnak mást, mint a haza üdve. „Isten mivelünk" ! És ez nemcsak a császári jelszó, ez az egész népé. Isten valóban velük van. Ennek igaznak kell lennie. Mi pedig megtűrjük, hogy egy marék fanatikus a régi Istent kiűzte hazánkból." Igy szól e jellemző francia jövendölés. És már látjuk szemeinkkel beteljesedését! —F. Hogy megy végbe ma egy háború. ii. A rajvonalak puskatűzben. Világos, hogy az elővéd gyalogsága fogja leghamarabb elérni ezt a helyet, s itt a legelöl levő rajvonalak hasravetik magukat, s megkezdik a tüzelést ; egy jó részük néhány száz lépésre visszamarad közöttük mint tartalék, egyrészt az idővel beálló veszteségek pótlására, másrészt a puskatűz erősbitése végett, végül pedig a rajvonalak továbbra való elővitele céljából. Mert egy ilyen tüzelő rajvonalat nem könnyű ám helyéből kimozdítani, ha egyszer az öldöklő tüzet megkezdte és a rajvonal környékén az ellenség puskagolyói egyre sűrűbben csapódnak le. Akkor már csakis hátulról előre szaladó uj osztagok lesznek képesek a tüzelő rajvonalat felugrásra és gyors előrefutásra késztetni, mert most már csakis rövid előrefutásokkal lehet elől tért nyerni. Az ellenséget pedig mindinkább meg kell közelíteni, mert csak igy leszünk képesek puskánknak találó képességét fokozni és az ellenség sorait mindinkább megtizedelni. Ez a hatásos puskatüzelési távolság 600 lépésre terjedhető. Elgondolhatjuk, hogy mikor a gyalogság az ellenségtől körülbelül 1500—1200 lépésre megkezdi a tüzelést, mennyi időbe és mennyi emberéletbe kerül az, mig magát a hatásos tűztávolságra apró előrefutásokkal nem teheti az egész raj vonal egyszerre, hanem hosszú rajvonalból egyes kisebb részek felugranak, előre futnak s ott újból megkezdve a tüzelést, lehetővé teszik, hogy a raj vonal egy másik része ugyanazt tehesse. Közben a rajvonalban mutatkozó térközökön át a tartalékokból ujabb csoportokat vezetnek előre futólépésben s a rajvonalon tul pár száz lépéssel előbbre jutva gyorsan megkezdik a tüzelést, hogy a hátul fekvő részek fokozatosan előrefuthassanak. A főcsapat az elővédnek harchoz való ilyetén fejlődésekor az útról letér, s lehetőleg fedve oldalt indul olyan területre, ahonnan a támadást megkezdheti. Főbben lehetőleg iparkodni kell az ellenséget túlszárnyalni, mert az oldalról jövő támadások az ellenséget legjobban veszélyeztetik. Fontos szerepet játszanak ilyen támadásnál a magaslatok, mert egyrészt onnét messzire lőhetünk, de másrészt nehéz egy magaslaton levő csapatot alulról felfelé harcolva megtámadni, mig a magaslat tetején elhelyezett rajvonalunk mögött tartalékainkat fedve tarthatjuk anélkül, hogy az ellenség láthatná őket, s kárt tehetne bennük. Mihelyt a főcsapatot is olyan területre hoztuk, ahonnan támadásra indulhat, akkor ez hasonlóképen elől egy ritka rajvonalban, mögötte több száz lépésekre pedig tartalékokkal megindul, hogy puskatüzeléssel előre dolgozza magát arra a távolságra, ahonnan a leghathatósabb tüzet intézheti az ellenségre.