ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-08-23 / 34. szám

nésű püspök arcáról kétségtelenül leolvashattuk az ijedelmet. Első szavai ezek voltak: „Hogy tudtak ide jönni?" De most másról volt szó: „Hogyan menjünk el innen?" Iparkodott megnyugtatni. „Végezzék el — úgymond — ájtatosságukat, s holnap, ha lehetséges, utazzanak azonnal. Én mindent elkövetek, hogy elutazásukat lehetővé tegyem." Áldását adta ránk s mi kissé összeszedettebben végeztük el gyónásunkat s másnap reggel áldozásunkat. Az áldozás után az első leverő hir az volt, hogy 5—6 napig nem mehetünk, mert a vonatok a hadsereg számára vannak lefoglalva. Teljesen megnyugodtunk. Még örültünk is, hogy Lourdesban több napot tölthetünk. A hollandusok lélekemelő ájtatosságai, a 125 betegnek buzgó imája, reménylő hite, a délutáni körmenetek fönsége, a buzgó könyörgés: „Notre-Dame de Lourdes, segne uns Vaterland" — mely könyörgést a saját hazánkra gondolva ismételgettünk, — továbbá a három csodás gyógyulás, melynek tanúi voltunk : csordultig töltötték szivüket hittel, reménnyel, kegyelemmel. Szép napok voltak ezek. Közben eltelt a 6 nap, s láttuk, hogy a Gave túlsó partján közlekedő vonat civil utasokat is szállít. Ismét mozgolódni kezdtünk. A püspök és kanonok-titkára ismét akcióba lépett. Felkeresték a rendörprefektust, a maire-t, majd a kerületi prefektust is Arlesban, hogy menekülésünk útját egyengessék. A válasz minden oldalról igy hangzott : „Legyenek egészen nyugodtak, Lourdesban semmi baj sem érheti önöket. Örüljenek, hogy itt vannak. Parisban kiszámíthatatlan veszedelemnek lennének kitéve. Csak türelem. Várjanak csendesebb időkre." Ez és ilyenfélék voltak a hatóságok részéről a megnyugtató szavak, amelyek azonban épen ellenkező hatást váltottak ki bennünk. Most már éreztük, hogy aligha akarnak bennünket haza engedni. Sürgönyileg fordultunk párisi nagykövetünkhöz. Hiába; már elhagyta Parist. A belügyminiszterhez intézett táviratunkra válasz nem érkezett. A nyugtalanság nőttön-nött. Zarándoklatunk egyik nőtagja az izgalmakba beleőrült. Kalandos terveket kezdtünk szőni: „A Pirenéken kellene átmenekülnünk Spanyországba. Irun nincs messze, összevissza 100 kilométer, automobilon 2—3 óra alatt elérhetjük a határt." Nosza megindult a hajsza automobil után. Óriási összeget kértek érte: egy autóért 600 frankot. Lehűltünk. Más tervet kezdtünk szőni. Talán nyugat felé elengednek Bayonne-ig, Biarritz-ig, onnan át a spanyol határia. A san-sebestiano-i konzulnak táviratoztunk. Harmadnapra megjött a válasz: Ha átjutunk a határon, továbbutazásunkról gondoskodik. De hát eljuthatunk-e a határig? Hiszen útlevelünk nincsen, s enélkül mozdulni sem lehet Lourdesból, mert az első katona feltartóztat bennünket. Nosza a prefekturára útlevélért. Nem kaptunk. Nevetséges mentséggel hozakodtak elő: elfogyott a blankettájuk, várjuk meg, mig Tarbesből kapnak. Mi gyermeked, ha itt hagyja a Mindenható közöttünk a földi bűnök, szennyek szörnyű forgatagában ? ! — Vigyáztam, őrködtem volna reá, hogy semmiféle bűn reá ne ragadhasson. — Oh, te hitvány, gyarló féreg, te! Mi a te gyenge karod, figyelmed, az Ö védelméhez képest. Te akarsz más lelkén őrködni, mikor a magadéra sem tudsz, azt is az örökös kárhozat lejtőjére hagyod jutni! — Hiába nekem minden beszéd: én nem hiszek, nem tudok többé hinni. Én kerestem az Istent, de nem találtam, nem mutatta magát nekem. Tehát ne is fáradjon értem, tisztelendő ur. Minek ? Nem nyer vele semmit ! . . . A galambősz lelkész belátta, hogy hasztalan hinti itt, a hitetlenség posványában, az Isten szent igéjének magvait, még nagyobb szívfájdalommal botorkált vissza a lakására, mint ahogy eltávozott hazulról. Szegény, öreg tisztelendő ur! testi fájdalmánál nagyobb volt a lelki fájdalma. Hogyan fog a Mindenhatónak pásztorkodásáról beszámolni! Nagy karosszékében ülve imádkozott s kérte a mennyei örök pásztort, hogy tekintse az ő gyengeségét, tehetetlenségét, amiért nem tudja azt az elvetemedettet a nyájba visszaterelni... Amint igy küzködött, imádkozott az öreg lelkipásztor, mintegy mérhetetlen távolból hangzó kiáltó szó visszhangzott lelkében: — Ne félj, hív szolgám, te utánad jövök én! III. Imrike az udvaron jár-kél. A ház végénél egy kis faágra lel s megörül neki. Jó lesz paripának. Hopp! egy-kettőre felpattan reá s végig vágtatja rajta az udvart. A kis cicának is tetszik azonban mindenre készebbek voltunk, csak várakozásra nem. Vezetőségünk a derék püspöki titkárral azonnal Tarbesbe autózott. Most végre megtudtuk, hogy foglyok vagyunk. A tarbesi prefektus, aki különben mint jó katholikus velünk érzett, kijelentette, hogy nincs joga elbocsátani bennünket, s útlevelet sem adhat. Elutazhatásunkhoz a hadügyminiszter engedélyére van szükség. A felterjesztést egyébként hajlandó eszközölni. Közösen megszerkesztették a hadügyminiszterhez intézendő távirat szövegét. Kimutatták, hogy mi jámbor zarándokok vagyunk, több az asszony, leány köztünk, mint a férfi, a férfiak közt 28 pap van, akik Magyarországon a fegyverfogás alól fel vannak mentve, a többi túlnyomó részben öreg, a fiatalabbakat már Rómából behívták fegyver alá stb. Szóval a távirat lényege az volt, hogy mi igen ártatlan idegenek vagyunk s ezen az alapon kérjük elbocsáttatásunkat. A távirat elment s ettől kezdve éjjel-nappal nyugtalanul vártuk a választ. Reményünk nem sok volt. íme a hollandusoknak 2 külön vonatjuk van s még sem mehetnek ; pedig országuk semleges, mig a mi országunk fegyverben áll Franciaország ellen; a lapokban olvastuk, hogy az idegeneket Pnu-be és más erődítményekbe internálták. Velünk sem tesznek kivételt — mondogatták a reménytelenek. A fiatalabbak mosoly alá rejtett aggodalommal viccelődtek, hogy a karácsonyfa alá talán haza kerülünk .. . Végre 10-én este megjött a várva-várt válasz : „Mehetnek." Másnap egész délelőttön az útleveleket irta a titkár, délben elvitte a tarbesi prefektushoz aláírásra s végre 12-én reggeli 3 órakor a pályaudvaron vártuk vonatunk indítását. Még most se igen bíztunk. Nem csoda. A hollandokat kétszer küldték vissza a pályaudvarról. De hát ez egyszer felesleges volt az aggódás. Vonatunk előállt s mi boldogan helyezkedtünk el benne. Azt hittük, minden veszélyen túl vagyunk, pedig mennyi bántalmazás, keserűség, izgalom, rémület és fáradtság várt még ránk. Nincs időm, hogy részletekbe bocsátkozzam. Csak utazásunk lefolyását adom röviden. Minden állomás értesítve volt jövetelünkről. Amint a végtelen lassúsággal mozgó vonatunk egy-egy pályaudvarra beérkezett, azonnal kordont vont körénk a katonaság, hogy a fegyver alá óriási számban bevonuló rezervisták és búcsúzó hozzátartozóik dühétől mentve legyünk. Mozdulnunk is alig volt szabad. Ételünk és italunk kevés volt, némelyiknek épen semmi. Azt gondoltuk, majd szerzünk az állomásokon. Nem lehetett. Senkit sem engedtek közelünkbe s mi sem hagyhattuk el a kordont. Többen sírva mondogatták: „soha sem éheztem életemben s most nagyon éhes vagyok." De tűrnünk kellett. Nagyobb baj fenyegetett Marseilleben. A csendőrség és katonaság is tüntetőleg viselkedett velünk szemben. Kupéinkra ráírták : „Berlin", hogy németeknek tartson a szájtátó tömeg, majd ismét: „Éljen Franciaország, le a játék, Imrike után iramodik s meg-megfogja Imrike paripája farkát, azt a kis ágvéget. Végre elfárad a paripa, még jobban a rajta ülő. Bebotorkál a szobába, keresi édesanyját, hogy vegye fel az ölébe. Anyácskát nem találja sem a szobában, sem máshol. Messze költözött, a menyországba, kicsi angyalkákat gondozni. Mariska, a nénikéje, hazaérkezik az iskolából. Szoknyácskájába fogódzik a csöppség s esdekelve mondja neki: — Mariska, vedd fel Imrikét! Mariska leteszi ott bent könyveit s palatábláját s aztán kijön a szobából, a pitvar küszöbére kuporodik, ugy veszi ölébe a kis elfáradt öcsikét. Ámde nem sokáig nyughatik a kis árva, Fáni asszony a kert felől jön, kapával a vállán s már messziről rájuk kiált: — Hohó, gyermekek, igy nem lopjuk a napot! Mariska, kimégy azonnal a kertek alá: gyomlálni fogod a veteményeket. Teljesen haszontalanul nem tarthatlak téged is. Az a kis mihaszna maga is tud üldögélni, ha akar. Imrike tehát ismét lekerül az ölből, botorkál tovább az udvaron. Mert hát a kis gyermekek legtöbbje nem tud máskép egy magában ülve megmaradni, ha csak szerető karok ölben nem tartják. Az udvarról kikerül a nyitott utcaajtón az utcára s a játszó gyermekek közé, vegyül. Mig nem egy vásott, rossz fiu ugy megtaszítja, hogy felbukik szegény. Sírva baktat aztán tovább öntudatlanul a falu vége felé. Az árokparton temérdek gyermekláncfű nyílik, szakit egy nyiló virágszálat s mint aféle gyermek, szájához viszi, beleharap, mire megrázkódva hajítja el magától. Majd egy csillogó szárnyú tarka lepkét pillant meg, amint virágról-virágra száll. Nosza, Németországgal." Csak Toulonban tudtuk meg, hogy bombát akartak vonatunkra dobni. A jó Isten és a Boldogságos Szűz oltalma azonban velünk volt: a hitvány merénylet meghiúsult. Nizzában uj igazoláson kellett átesnünk; három elzászit kerestek köztünk. Persze hiába. Végre teljes kétnapi rettegés és szenvedés után elérkeztünk az olasz határra. Megkönnyebbülés sóhaja szakadt föl szivünkből. Végre semleges területen voltunk. Minden törekvésünk odairányult, hogy minél hamarabb otthon legyünk. A felső-olaszországi csendes mozgósítás és az osztrák mozgósítás miatt azonban lassan juthattunk előre. Minduntalan leszállítottak a vonatról s 8—10 órát kellett eltöltenünk várakozásban, mig uj vonat érkezik. Nyolc teljes napon át ágyat nem láttunk, a vonat ülőkéin, a pályaudvar folyosóin és a várótermek padlóján töltöttük az éjjeleket. Aludtunk, ahogy lehetett. A fáradtság meghozta az álmot s ha az egyik oldalunk belefájdult, átfordultunk a másikra s keservesen mondogattuk, hogy a padokat, asztalokat és padlókat a legkeményebb fából készítették. De hát, aminek eleje van, végének is kell lennie. Nyolc napi izgalmas, kinos-keserves utazás után testben-lélekben összetörve 19-én reggel megérkeztünk Budapestre. 9 órakor már az esztergomi vicinálison ültem, azaz, hogy feküdtem. Jó időbe kerül, mig az izgalmakat és fáradtságot kipihenem. Most csak ennyit a mi „francia fogságunk" történetéből. Természetesen sok-sok apró, de érdekes és jellemző epizódja volt francia fogságunknak és hosszú utunknak, amelyeket az idő rövidsége miatt most nem közölhetek. Azt hiszem azonban, hogy pihentebb aggyal később majd közölni fogom. HIREK. Tarkaság. A franciák. Lássa, lássa, kedves jó francia tanár ur! Mennyire megváltozott a világ! Az egykori francia rajongók szeméről lehullott a hályog s most már röstelkedve vallják be, milyen primitiv véleménnyel voltak eltelve a franciák iránt. Hitte volna valamikor kedves tanár ur, hogy az a fenségesnek magasztalt, a kultúra napfényes sugaraitól glóriás francia nemzet, amelyről egykoron tanár ur az iskola tintapecsétes padjai között annyi ragyogó szépet, nagyszerűt mesélt el, az a glóriás nép voltaképen közönséges önérdek hajhászó, elvtelen, mának élő és kéjenc banda ? Hogy abból a felkapott népből minden idealizmus, finomság, emberi gondolkodás hiányzik ? Ugye hogy nem hitte? Pedig lássa kedves tanár ur, egészen igy volt és van. utána iramodik s levett kalappal űzi, hajtja a faluvégi réten át, mig nem véget ér a virágos pázsit szőnyeg. Süppedő, meleg homokban merül el kicsi mezítelen lába s előtte a Rába folyó széles medre. A tarka lepke már a napfénytől ragyogó folyó vize felett lebeg s majd rászáll egy zöld galyas ágra (valahol a fenti füzeseknél szakíthatta le a víz árja), mely csendesen úszik lefelé a vizén, azzal viteti magát. Csodás bámulattal nézi Imrike a nagy fénylő vizet (nem látta még eddig a Rábát a kicsike) s a zöld ágon csónakázó tarka lepkét. A fodrozó ezüstös habok a part felé hajtják az uszó ágat s Imrike lelkendezve felkiált: — Megfoglak most! Mire gyors szökelléssel iramodik a lepke után . .. s a lágyan susogó habok viszik őt is — Jézus ölébe .. . IV. — Merre vagy, te gyermek ? — kiabál Fáni asszony a pitvarból. Miután nem kap feleletet, bosszús lesz s még hangosabban kiáltoz: — No várj, te haszontalan, mindjárt elveszem kedvedet a bujkálástól! Csak még a tüzet igazítom meg előbb a tűzhelyen s aztán majd megkereslek, de azt már nem köszönöd meg. Keresésére indul aztán, bejárja az udvarnak, kertnek minden zegét-zugát s rekedtté kiabálja magát. Természetesen nem a szive hajtja e nagy gondoskodásra, hanem azon félelme, hogyha netán valami halálos veszedelem érné a gyermeket, börtönbezárnák őt a gondatlanságáért. Az udvarról kitekint az utcára is s végig sikítja az utcát: — Imrike, hol vagy ?! Gyere haza, kalácsot kapsz!