ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-08-23 / 34. szám

mináriumokban rendeleteket ad ki az ifjú leviták neveléséről, az egyházjog törvényeit gyűjteti össze, de nem parancsol semmit, melyben ö maga nem lenne példakép. Tudománya a kereszt tudománya. Ha tudósok szokták hangoztatni azt, hogy bármily mélyre hatoltak is az emberi tudományokban, igazi tudást, boldogító tételeket, igazságokat mégis csak a kereszt lábánál találtak, nem csodálhatjuk, hogy neki, a szentnek sincsen más nézete. A kereszthez folyamodik tudásért s az isteni igazság forrásait kutatja. Elrendeli a Szentírás tanulmányozását, kritikai vizsgálatát, s vele a puritán lelkéhez legközelebb álló szintén puritán szellemű Szent Benedek Rendet bízza meg. Nem korlátozza a profán tudományt, nem tiltja el hiveit a profán igazságok kutatásától, de igaz meggyőződéssel rámutat a filozófia perennisre, s figyelmeztet, hogy igazságai nélkül tévutakra juthatunk. Talán e szent élettel nem tudja mindenki összeegyeztetni azt, hogy uralkodása idején az ünnepek egyrészét megszüntette. Pedig ez is csak a jó pásztor szava volt. Látta híveinek nehéz helyzetét, nehéz megélhetését s megengedte, hogy több napon dolgozhassanak a földi kenyérért, de emellett nem szűnt meg hangoztatni, hogy mindennap egyék a mennyei kenyeret. A jó pásztor szava volt ajkán, a jó pásztor tekintete volt szemében, s aki látta öt, bizalom kelt szivében iránta, megszerette öt, amint megszereti az igaz bűnbánó lélek Krisztus szavait elmondó lelkiatyát. A lelkek jópásztora volt ö s azért nem értette meg sokban öt a világ. De tisztelte, mert látta benne az erkölcsi hatalom nagyságát. Midőn most, 11 évi jőpásztorkodása után — ez jobb szó, mint az uralkodás — — látjuk tetteit, érezzük és értjük, hogy beváltotta szavát: mindent megujitott Krisztusban. Megujitott az Egyházban, melyet terjesztett is a világon: 144 uj helyen szólaltatta meg az egyházfejedelmek jópásztori hivó szózatát. Most már az égben van. — Augusztus hónapban uj csillagok futnak le az égről, a jó Istenre s gondold meg, hogy számot kell adnod majdan a tetteidről. — Kinek kell számot adnom ?! — szól sötéten az öregebb testvér. — Annak, aki nincs, akivel csak bolonditják az embert! — Irgalmazz oh Istenem ! — kulcsolja össze kezét az ágyban a sir szélén álló. — Mi van veled, Fáni?! Micsoda gonosz lélek beszél belőled! — Hallgass, Ágnes, csak hallgass! Ugye volt még öt évvel ezelőtt nekem is jó uram? — Volt, persze, hogy volt. — Olyan jó ember volt, szegény, hogy nem hordoz még egyet olyant a föld. Tisztelt, becsült mindenkit. Segítette a szegényt. Hűségesen eljárt a templomba. Szívvel, lélekkel imádkozott. Hát engemet, a hites feleségét, hogy szeretett, dédelgetett. Tenyerén hordozott volna mindig, ha tehette volna . . . S azután mi történt vele ?! Bele lépett egy hitvány, rozsdás szegbe s ép ugy hiába való volt az orvos, a patika, mint a mindnyájunk kétségbeesett ajakkal mondott imádsága. Pedig mennyire szeretett volna az a szegény ember élni; s mennyire szerettük volna, ha még megmaradhatott volna köztünk! . . . Hát hol volt akkor az a jóságos Isten, ha volt, ha van ?! . . . Felelj erre nekem! — Ne — ne beszélj igy, nem szabad így beszélned, néném, mert rögtön megszakad a szivem ! — szól fuldokolva az ágyban fekvő, — s nem is képes egyebet mondani. — Ugye erre nem tudsz felelni! . . . Hát az én szép, gyönyörű elsorvadt egyetlen leányom, akit még a szellőtől is óvtam ; akiért mindennapon imádkoztam és ő is mily esdve imádkozott, mily kétségbeesetten könyörgött, tán minden órában, de teremnek helyette az égben ujak: fényesebbek, szebbek. Ö egyike ezeknek. II Santo. A szent! N

^ M V A mi francia fogságunk. Irta: Nádler István. A magyar napilapokban megjelent riasztó hirek hatása alatt a társadalom legszélesebb rétegeiben érthető érdeklődés nyilatkozott meg a Lourdesi II. Magyar Nemzeti zarándoklat sorsa iránt. S midőn a zarándoklat minden remény ellenére szerdán Budapestre érkezett, az érdeklődök ezrei fogtak körül bennünket, hogy ajkunkról hallják a leghitelesebb értesítéseket „francia fogságunkéról. Minden csontom sajog még a 8 napi fáradságtól és álmatlanságtól, jobbkarom remeg a sok koffer-cipeléstöl, midőn az „Esztergom" t. szerkesztősége sürgős értesítést kér „fogságban" töltött élményeinkről. Érdemes volna megemlékeznem római utunkról is. Fájó emlékezés fog el a gondolatra, hogy a szentatya, ki július 27-én délelőtt l

U 12 órakor annyi szeretettel fogadott minket és áldotta meg hazánkat, ősz királyunkat, püspöki karunkat, a papságot és a magyar híveket, többé nincs az élők között. Angyali jóságú arca, nyájas tekintete előttem lebeg, érzéstől áthatott hangja fülemben cseng ... A könnyek, melyek látására ellepték arcomat, újra felfakadnak. Nem hittem volna akkor, hogy én vagyok az utolsó esztergomi, ki látta és hallotta őt. Áldott legyen emléke az örökre feledhetetlennek ! Mielőtt francia fogságunk történetére áttérnék, röviden meg kell emlékeznem néhány, a háborús hírekre vonatkozó intézkedésünkről, mert már többektől hallottam: hogyan tudtunk oly könnyelműen Franciaországba utazni, mikor a levegő már puskaporszaggal volt tele. Római tartózkodásunknak utolsóelőtti napján, július 28-án zarándoklatunk hadköteles tagjait távirati úton haza szólították fegyver alá. Mindnyájan megdöbbentünk. A büntető hadjárat tehát hamarább megindul, mint vártuk. Nem volna-e helyes mindnyájunknak haza térni? Vezetőségünk és többen is a súlyosabban érdekelt népfelkelők közül gyorsan felkeresték római követségünket, információkat kértek az otthoni állapotokról s egyúttal kérdezték:. tanácsos-e tovább folytatni utunkat. A követség hirül adta, hogy a mozgósítás a szerb határra megkezdődött ugyan, mi azonban nyugodtan tovább utazhatunk. Számban megfogyva szálltunk a vonatra Génua felé. Az aggodalmaskodók itt is elmentek a konzulhoz, aki mosolyogva nyugtatta meg őket. Ez a mosoly, ez a nyugodt, előkelő hang minden nyugtalanságot eloszlatott s még ugyanaz nap, vagyis július 30-án folytattuk utunkat Ventimiglia, hogy élhessen még! Ha volna, nemcsak az Isten, de még az ördög szivének is meg kellett volna rajta esni . . . Hát akkor hol, merre rejtőzött el az a jóságos Istentek? Miért nem felelsz erre nekem ? ! . . . Aztán eleget imádkozol te is, egész napon át, miért nem segít te rajtad is, ha van ?! — Jaj, jaj, megszakad a szivem . . . mindjárt végem lesz! — hördül fel az ágyban fekvő. — Menjetek azonnal a tisztelendő úrért! . . . Az istentagadó nem mozdul, sötét gyűlölettel néz maga elé. Oly halkan mormogja, hogy a haldokló meg sem hallja. — Épen az a csaló kell ide nekem! Az ajtón kivül azonban gyorsan távozó lábdobogás hallatszik. Az öreg Mihókné állott azelőtt kint a küszöbön, a beteget akarta meglátogatni, de önkénytelenül is kihallotta' az előbbi szörnyű istenkáromló beszédet s végül a haldokló szavait. Be sem nyitott, rohant egyenest a lelkész lakására. II. Háromszor küldte már Mákfay tisztelendő ur Ábrist, a templomszolgát Fáni asszonyért, de hasztalan volt Ábris minden fáradozása, nem tudta Fáni asszonyt oda citálni. Sőt inkább harmadszorra azt nyerte el, hogy a haragos, durva öreg menyecske összeszidta a papjával együtt. Az öreg lelkész erre, dacára hogy gyengélkedett (erős szivdobogásai voltak) maga ment el Fáni asszony házához. — Micsoda borzasztó, elvetemedett, gonosz lélek szállt beléd te asszony ?! Hogy merészelsz olyan szörnyűséges gondolatot kimondani! — támadt reá méltó felháborodással az Isten szolgája. — Az igazság beszél belőlem, semmi más, az országhatár felé. 6 óra 20 perckor érkeztünk meg. A vámvizsgálaton gyorsan átesvén, az éttermekbe siettünk, hogy némi ételt vegyünk magunkhoz. Olasz, francia, német, magyar utasok hemzsegtek a pályaudvaron és az éttermekben. Sehol egy szó, sehol egy hang, mely a közeli veszedelmet sejtette volna. Fiatalos jókedv mindenfelé. Hogyne, hiszen egy órával mindnyájan fiatalabbak lettünk. Az étterem olasz oldalán 3

A6-ot, a francia oldalán 3

A5 öt mutatott az óra. Tréfálkozva nyomultunk a francia oldalra és huncutkodva tessékeltük oda a hölgyeket is, hogy fiatalodjanak. Két órai pihenés után vonatunkba szálltunk s most már francia földön száguldottunk Nizza felé, hol már várt bennünket a jóízű vacsora és a puha ágy. Vacsora után néhányadmagammal elhagytuk a szállót, hogy hamarosan megtekintsük a virágokvárosát. Alighogy kitettük a lábunkat, lelkes üdvrivalgás hangjai hoztak izgalomba. Mi ez? Önkénytelenül sodortattuk magunkat abban az irányban, hová a rohanó nép árja vitt bennünket. Az algíri és tuniszi katonák érkeztek haza. Tömött, zárt soraiknak szinte nem volt vége. A katonazenekar a „

Marseilles"-t játszotta, a nép ezrei vele zúgták a fenséges, vértkorbácsoló francia himnuszt. Az emeletekről virágesö hullott a fáradtságot feledő, délcegen lépkedő poros katonákra. Félve iparkodtunk menekülni a népáradatból, siettünk szállásunkra, hogy már úgyis meglopott nyugalmunkat teljesen el ne vesztegessük. A velünk levő 124 zarándok közül vájjon álmodta-e egy is. hogy ez a katonaság már mozgósított haderő s hogy az a mámoros lelkesedés a háború hangulata volt? A gyermek nyugalmával aludtunk és álmodtunk akkor, mikor a közelgő vihar szele már megcsapta arcunkat. Oh, ha tudtuk volna, mit jelentenek e jelenségek, hogy futottunk, menekültünk volna az első vonattal vissza, vissza édes hazánk felé ! ... És mi reggel beljebb utaztunk Franciaországba, vágyaink helyére, Lourdesba. Augusztus 1-én reggel 5 órakor helyben voltunk. Az uti kormot és álmatlanságot lemosván gyűrt arcunkról, siettünk a kegytemplomba. 28 magyar pap mutatta be a hálaáldozatot Istennek szerencsés megérkezésünkért. Azután szétoszoltunk a három templomban és a grottánál s bizonyára itt imádkoztunk életünkben a legájtatosabban. 11 óra felé azonban ájtatosságunkból gonosz hirek vertek fel. A holland papok, kik 700 zarándokkal időztek Lourdesben, tömegbe verődve olvastak egy nagy hirdetést. Mi is oda csoportosultunk s bár francia tudásunk fogyatékos, ijesztő mértékben fogtuk fel az öklömnyi betűk jelentőségét: Mobilisation generale, — általános mozgósítás. A megdöbbenés kövülete minden arcon. A döbbenet multával általános zűrzavar. „Menni és menni innen" hangzik jobbról-balról. A rémület és félelem zajgó hullámaira csendesítő olajként ömlenek Oaibl prelátus úr szavai: „Menjünk a püspök úrhoz, ő majd tanácsot ad." És mentünk a tarbesi püspök lourdesi kastélya elé. A fiatalos megjele— szólt kárhozatos ajakkal az asszony. Kereken kimondom, hogy nincs Isten! Én kerestem Öt sokáig, hosszú ideig; órákhosszat imádkozva, de hasztalan, süket, vak volt akkor. Persze, aki nincs, az sem nem hallhat, sem nem láthat. — Hallgass, őrült! Nem tudod, mit beszélsz ! — kiált az ősz pap, fülét befogva, hogy ne hallhassa a borzalmas szavakat. — Oh, én igenis tudom, hogy mit beszélek. Sokat, nagyon sokat tűnődtem én már ezen. Ugye emlékszik tisztelendő úr az én szép, gyönyörű leánykámra ? — Emlékszem, emlékszem. Testben és lélekben olyan volt itt a földön is, mint egy mennyei angyal. — Ugye, hogy olyan volt, mint egy mennyei angyal?! S mégis hasztalan volt minden imája, könyörgése, hogy hadd élhessen, mikor olyan szép a fiatalnak az élet. És ép úgy hasztalan, füst és pára volt az én számtalan imáim, hogy hagyja meg az Isten nekem, ne vegye el tőlem egyetlen szemem fényét s vele együtt minden reménységemet, boldogságomat! . . . — Hallgass kis hitű — semmi hitű asszony, hallgass! Nem tudod te, mit beszélsz! . . . Ha neked kedves volt, a Mindenhatónak még kedvesebb ; ha te szeretted, szivedhez, lelkedhez hozzá nőtt, az Ö Szentlelke még nagyobb szeretettel öleli magához, hisz

1 abból szakította ki, mielőtt a szennyes földre küldte volna. Hála telt szívvel, lélekkel kellene imáiddal a Mindenhatóhoz fordulnod, hogy gyermekedet tisztán minden földi szennytől, bűntől magához emelte. Mit tudsz te, mit tudunk mi mindannyian, hogy micsoda nagy bűnbe, örök kárhozatba jutott volna az az angyali