ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-08-23 / 34. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. augusztus 23. 34. szám. ESZTERGO POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO-BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1914. augusztus 22. II Santo. A szent. Nem regényről van szó, hanem életről. A regény ellen kifogások voltak, indexre került, de szerzője meghajolt e határozat előtt. S aki a kifogást emelte, saját életével mutatta meg, mi az: A szent. S ez élet szentsége ellen nem lehetett kifogásokat emelni. A XX. században feltámadt az első századok szelleme, s ö maga, a pápa mutatta meg, mint lehet szent életet élni. Egész uralkodását ez jellemzi. Öt nemcsak hivták szentséges Atyának, ö valóban szent volt. Ö nemcsak névleg völt a nyáj pásztora, hanem valósággal jó pásztor volt, jó pásztor egész életen át, nem is tudott volna más lenni. És csak a modern „demokrata" kor „mágnásai" hányhatták szemére, hogy mint pápa nem volt más, mint mikor plébános volt — jó pásztor. Nem tudott diplomata lenni, de nem is akart diplomata lenni. Lelke mélyén meg volt győződve, hogy az ö jópásztora, az Ur Jézus az ö apostolait nem diplomatáknak, hanem apostoloknak, jópásztoroknak küldte e világra. A jó pásztornak csak egy vágya, egy kivánsága van: lelkeket megmenteni. Nem keresett uj utakat a lelkek megmentésére, mivel tudta, s mélyen meg volt győződve belsejében, hogy jobb utat nem lehet választani az evangélium utjánái. Midőn hallotta Jézus ajkáról: Az én országom nem e világból való, ö sem hirdetett mást és nem is földi országok, hanem lelkek meghódítására gondolt. Akartak vele alkudozni, de ö nem ismert alkut, midőn Isten igéjéről volt szó. Mint ember alázatos volt, mint pápa bátor, bátor szinte a vakmerőségig s nem mérlegelte a következményeket emberi ésszel, hanem isteni ihlettséggel haladt Krisztus utján, nem törődött vele, mi lehet hajthatatlanságának következménye, mert fülében csengtek Krisztus szavai: Mit féltek, kicsinyhitűek ?! Én veletek vagyok a világ végezetéig. Franciaországban, Portugáliában megtörtént az egyházüldözés, az állam és egyház kettéválása, de öt — bár mint egyént ez végtelenül bántotta —, mint pápát vigasztalta az a tudat: a mártírok véréből csak az egyház győzedelmes fejlődése sarjadhat ki. S ugy lön. A szentek serege díszíti mai korunkat, s nem kell a régi középkorba mennünk, hogy találhassunk hitvallókat, nem kell a római cirkuszok porondjaira lépnünk, hogy hallhassuk a vértanúk imáját s énekét azoknak, akik örömmel mennék Krisztusért a halálba. S e harcokban X. Pius ismét csak a lélekre, s nem a külsőre gondol. Elrendeli a gyakori, a mindennapi szent áldozást. Ugy legyen, mint volt a katakombák egyházában. Rendelete ellen nem ismert kifogást, magában a rendeletben eltilt minden szót, minden irást, mely a gyakori szent áldozást helytelenítené. Tudta, hogy a modern kor gyermekei vagyunk s tudta azt is, hogy sokat a kor szelleme olyan útra ragadhat, amely már nem Krisztus útja. Azért terelget vissza bennünket, azért mutat az igazi forrásra, honnan igazi szellemet meríthetünk: az Eukarisztiára. Az Eukarisztia szelleme tölti el neki is egész lelkét. E szellemből fakadnak rendeletei. Az Eukarisztia szeplőtelenné teszi lelkét s azt akarja, Ijogy mindenkinek lelke ily szeplőtelen, tiszta legyen. A legkisebb foltot és az oda nem illő porszemet is észreveszi a lelken s iparkodik azt eltávolítani. Igy keletkeznek a Borromei enciklika, a Ne temere s a modernisták kárhoztatása. A világ persze nem az Eukarisztiából meriti szellemét s igy nem érti meg a pápa intézkedéseit. De azok, akik már követték a jó pásztor szavát és már ittak az Üdvözítő forrásaiból, akik már az Eukarisztiából élnek, azok értik az aggódó lélek szavát, értik a mai kor raffináltságához nem szokott egyenes lélek tekintetét, s meghajolnak a határozatok előtt. De maga a pápa türelmes. Ha látja, hogy valahol jó szándékát még nem értik meg, vár s intézkedésében, ahol lehet, halasztást enged, de a lelkek kifejlődésének korában majd mindenki belátja: neki volt igaza, neki a puritán, a szent léleknek. De ha a világgal szemben türelmes is, Krisztus papjaitól megkívánja, hogy igazi Krisztusi életet éljenek. „Sancti estote!" kiáltja nekik a szentírás szavaival. Szerzeteket helyez vissza eredeti szigorúságukba, a szeAZ „ESZTERGOM"JARGAJA. Ä nagy hirek idején . .. Fegyverzörej van az egész világon, Ágyúk dörgése . . . halálhördülés. A végitélet ujjanyomát látom; Midőn a béke a földről kivész. Amerre nap jár, a kelet, nyugat Vérszönyeget terít a nap elébe S ez elsötétül . . . nézve az utat, Amelyre máskor rózsát szórt a béke ! Vért szomjazik most sok kiélt határ, Az Istenvárás nagy idője ez. A béke, mint egy elzavart madár Nyugalmas otthont hasztalan keres. Lehunyta gyorsan már az is szemét, Kinek a keblén otthont lelhetett. . . A hét halom most tördeli kezét Az égó' éú'z-nek hamuja felett. Nagy hírek nagy idői jönnek el Miránk, kik itthon élünk rettegőn. Mindennap uj hír: életet lehel, Vagy megdöbbent nagy veszélyt sejtetőn. Ma győzelem, (de ezrek holta árán,) Holnap kudarc, uj akadály megint. Ha örvendez, — az öröm elmúlásán Aggódik újra, ki tovább tekint. A nagy hirek nagy idején a lélek Próbája az, ha bízik rendületlen, Sok apró harc közt, miket nyújt az élet, A nagy, komoly veszélyektől se retten. A hit mibennünk így lesz kőkemény, Hullámcsapástól nem ingatható 1 Szivünk mélyén így serked sok erény S jajra, panaszra nem hangzik a szó ! Ha nem tudunk most sírni, felzokogni Elhunyt vezérünk, jő Atyánk felett, Kinek szive nem szűnt értünk dobogni S ki minket tán ott fenn is emleget . . . Ne bántsa az most lelkünk húrjait, Tekintsünk csak bátran az égre fel: Bízni ily nagy, ily bús csapás tanit, Bár nem csordult még a nehéz kehely ! Ki tudja, mit hoz még a ködbevont, Sejtelmes, titkos, rettegett Jövő? Ki kétségek közt már ma könnyet ont, Mit tesz, ha az Űr látogatni jő? Csak Tőle féljünk, óh ti emberek! Minden egyéb mellette semmiség: A népek, cárok, gyilkos fegyverek . . . S Ö majd megmondja, hogy mikor elég! Homor Imre. Hová ment Imrike?! Irta: Csite Károly. I. Anyácska, végy föl! Anyácska végy föl! — könyörög a csöpp Imrike a súlyos beteg édesanyja ágyánál. Elfáradt szegény az ide-oda való tipegésben. Nincs senki, aki ölbe venné. Mariska, a nénikéje az iskolába ment s mikor haza kerül onnét, akkor sem veheti ölbe az Öcsikét, mert a goromba, kérges szívű Fáni nénijük azonnal ad neki valami dolgot. — Oh, kicsikém, nem bírlak fölvenni! Nincs már semmi erőm! — szól méla fájdalommal a csontvázzá sorvadt édesanya s viaszsárga aszott jobb kezét lelógatja az ágyról, abba ragaszkodik a csöppség. Ép' akkor lép be a szobába az öreg Fáni néni s rákiált a kis fiúra: — Jer onnét, gyermek! Ne bántsd szegény édesanyádat! — Légy szives, tedd fel inkább ide mellém az ágyra! — szól könyörögve, alig hallható gyenge hangon a beteg édesanya. • — Dehogy is teszem! — szól örökké haragos, pattogó hangon Fáni asszony. — Miért is tenném? Hogy rajtad nyűgösködjék az ágyban! Csak magaddal birj, szegény tehetetlen te! — Elfáradt, szegény gyermekem, azért kívánkozik fel hozzám. — Ha elfáradt, üljön le. Elég nagy a föld, elfér rajta. — Fáni, Fáni! he légy oly szívtelen. Tekints