ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-08-15 / 33. szám

vésett „liberté, égalité, fraternité" megkopott és az apacsok privilégiuma lett. Az egész mai francia műveltség a laikus moral-ban gyökerezik. Nem bírálni akarom a laikus moral-t, csak a gyümölcseiből akarom ismertetni. A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt; de a rossz fa sem jót. A most megért gyümölcs pedig rossz. — Még szembeszökőbb a francia műveltség neveletlensége, ha párhuzamba állítjuk a mienkkel. Mi nem láttunk, de senki sem látott megvert, leköpött menekülő franciát sem Budapesten, sem Berlinben. Miért? Talán azért, mert mi nem isismerjük — csak hirből — a laikus moral-t. A hadi vereség pedig még a jövőé ugyan, de gyökerei biztosak. Demoralizált és csak a boszszutól lihegő, alapjában félő hadseregtől várni nem lehet tartós munkát és győzelmet. Az etikett csak akkor méltó az emberhez, ha ethika a gyökere. Egy francia tábornok július közepetájt kiirtotta családját és magát is szivén lőtte — rendezetlen ügyei miatt; az eset után fél órával érkezett meg számára a „becsület légiójának" jelvénye! Ilyesvalamit fejez ki a „festett koporsó" is. A francia hadsereg nem egységes. Különböző meggyőződésű polgárokból hatalmas, egységes hadsereget lehet alkotni — fegyelemmel. A különböző meggyőződések megvannak, de a fegyelem hiányzik. Sokkal több a royalista katona, semmint gondolnók. Ezek nem is igen keresik a rejtett helye-, ket gyülekezéseik céljára. Magam hallottam a francia katonáktól, hogy sokan vannak a királypártiak szerte az országban s csak az orléans-i herceg felhivását várják. Aki július 14-én látta a vidéket, annak feltűnhetett, hogy a nemzeti ünnepnek nincs meg az az őrjöngése, amivel Paris magát csalja. Parison kivül a Bastille lerombolá- i sának ünnepe vézna; csak a katonaság ünnepel. A templomokon zászló nincs, a hivek nem ünnepelnek : csak az orléansi Szűz ünnepén. Ez lesz nem sokára az igazi nemzeti ünnep. És ennek a legénységben is megvan a nyoma . . . Ami a meggyőződés különbözőségét legyőzné, a fegyelem hiányzik. A francia közkatona nem szalutál a tisztjének azért, mert szokás, hanem az „égalité" jelszavával. A tisztek csak a hivatalos órákban katonák, különben civilben járnak. — Az ütközetben a lelkére valamit is adó katona fél a haláltól, mert nincs ki részesítené a vallás vigasztalásában és bátorításában. Ilyen hadsereggel győzni nem lehet. Az ilyen hadsereg tüzet okádhat mérgében, de fél és remeg a némettől, aki — Vilmos császár szerint — csak az Istentől fél. íme ilyen a hadsereg műveltsége. A fegyelem illusztrálására elég felhozni a már közmondásos példát: A faköpönyegben posztoló katonát borotválkozni látta a kapitány s a katonának semmi baja sem lett. Mindebből lehet okulni. Azt ma már senki pacsirták lettek volna a torkában. Haja hátra volt simítva, piros ruháján a kis fehér köténye meg oly módosan simult, mint egy babán. — Béni, egy szót sem — súgta oda az öreg s nevetést erőszakolt az arcára. — Jaj Istenkém, tisztelt uraimék, de soká voltak oda, alig győztem már várni. Persze, persze, ránk szegény fehérnépre senki sem gondol. Előbbre való a nyúl és őz, ugye Béni — úrfi? Beszélt és közéjük ugrott. Atyját jobbról, Bénit meg balról fogta meg s igy tánclépésben húzta be őket a kertbe. Béni csak lépett-lépett, de úgy érezte, hogy fatuskók vannak a régi lábai helyén. Az atya meg olyan boldognak látszott, hogy szinte sirt. A vacsoránál a második fogás után Szederkényi felkelt. Megigazította a zubbonyát s oda lépett a nemzetes asszony elé. Az arca piros volt mint a pipacs. — Nagyasszonyom, jó uram és kedves Piroskám. Nehezemre esik s azt gondolom, hogy önöknek is fájni fog búcsúzásom. De minden múlik, semmi sem állandó ezen a földön. Igy eljött az a perc is, amelyben nekem egy utolsó „Isten hozzádot" kell önöknek mondanom. Az Űr Jézus áldja meg önöket jó uraimék hosszú boldog élettel s önt is jó Piroskám, ki ápolt oly odaadó jósággal s szinte visszakónyörögte lelkemet szép szemével a sötét haláltól. Mindenki sirt. Piroska oda hajolt édes anyja vállára, a nemzetes asszony meg az asztalra. Réthey meg eltakarta a szemét. Az ajtóban állt az öreg Bence bácsi és a kis konyha-lány s a többiek, akik meghallották, hogy az úrfi búcsúzik. S mindnyájan sírtak. — Rám még sokan várnak — folytatta kis szünet után — még vérzik hazánk s annak a sem hiszi el, hogy az úgynevezett „ártatlan" uj eszmék nemfhatnak a nagy tömegnek, a nemzetnek köznapi életére. Minden forradalmat megelőz a szellemek, a lelkek forradalma. A laikus morálnak, a vallástalan iskolának.gyümölcsei most rothadnak Franciaországban. Gáspár Pál fögimn. tanár. Szent István ösi székesegyháza az esztergomi várhegyen. ii. Annyira fontos és exponált vár, mint Esztergom, átszenvedte az összes nemzeti csapásokat. A mohácsi vész után Esztergom is megérezte a nagy nemzeti csapást. 1529-ben, midőn Szolimán Bécs ellen indult, még csak megmenekült, a szultán csupán Várdai Pál érseket citálta magához, ki azonban mégis megmenekült tőle és Ferdinánd király hűségén maradt. 1532-ben a Zápolya-párti kalandorolasz Gritti ostromolta sikertelenül a várat. Ezen harcos időkben a templomnak semmi baja sem történt, de szomorú sorsát, hogy a pusztuló hazával együtt enyészetnek induljon, ki nem kerülhette. 1543-ban Szolimán Buda után az ország máspdik főhelyének, Esztergomnak is birtokába akart jutni s ezért száraz földön és vizén ostrom alá vette. A vár elbizakodott parancsnokai az idegen nemzetbeli katonaság élén, Liscanus és Salamanca rövid védelem után az ellenségnek megadták a várost és a várat. Az átadás szomorú aktusánál jelen volt Augustinus Sbardellatus prépost és három kanonokja, kiket azonban a győző szabadon bocsátott. (Mem. Basil. Strig.) Szolimán a templom egy részét lehordatta s belőle bástyát emelt. A templomot nagyrészt meghagyták fegyvertárnak és török templomnak rendes papi személyzettel. Érdekes, hogy a templom szobrait, a Bakács-kápolna gyönyörű Mária-képét nem bántotta a török, ami feltűnő, ha a Korán kép- és szobor-tilalmát meggondoljuk. A templom jól-rosszul békében állt 1545. évig, mikor a keresztény seregek Mátyás főherceg vezérsége alatt a várat visszahódították. A kereszténység ez örömében a régi székesegyház gyászolt csak, mivel az ostrom alatt teteje leégett. Ezzel a pusztulás meg is kezdődött a százados falakon, mivel tető hiján szél, vihar, eső járta. Természetes, hogy falai omladozásnak indultak, melyekből a török bástyákat emelt. Belsejében még visszafoglalásakor nem is a török, hanem a keresztény katonaság protestáns része tett érzékeny kárt, vandal módon neki esett ugyanis a szobroknak s azokat megcsonkította; bizonyára a Bakács-kápolnabeli szűz Mária kép is, melyen jelentékeny rombolás nyomait látjuk, kapott néhány ütést a dühös protestánsoktól. védésére is kardot kell emelnem. Jó uraimék ne sírjanak, hisz igy csak nehezebbé tesszük a válás óráját. Találkozunk mi még, ha nem itt a földön, a mennyekben biztosan. Magának jó Piroskám itt hagyom emlékemet, őrizze meg azt és ápolja, mert emlék nélkül az ember nem más, mint zengő húrjaitól megfosztott hárfa. A vacsorát folytatni nem tudták. Béni szobájába tért és egész éjfélig imádkozott. Azután összeszedegette holmiját s kissé ledült. Feje zúgott, mintha csak démonok tanyáztak volna benne. Reggel még alig pitymallott, mikor felkelt. Kis csomagját a kezébe vette s lassan elhagyta a szobát. Végig ment a folyósón, egészen a Piroska szobájáig. Hallgatódzott. Csend volt. Nem kopogott, hanem kilépett az udvarra, onnan a fasorba s ment, ment. Az apró kavicsok meg zörögve ugrottak széjjel, amikor közéjük lépett. Már a fasor végén volt, mikor megállt. Ugy hallotta, hogy a szellő pihegő, gyönge sírást hoz feléje. * Osz felé járt az idő, amikor egy magas, karcsú tiszt lépett a szemináriumba. Az öreg Miska portás nagyot köszönt s alázatosan kérdezte, hogy mit parancsol. A tiszt mosolygott és igy szólt: — Ugyan kedves portás úr, nem tudná megmondani, hogy itthon van-e a spirituális úr? Beszélni szeretnék vele. — Tessék csak felfáradni, instálom alásan, 'hon van. És a tiszt ruganyos léptekkel lépegetett föl az emeletre. A portás utána nézett. — Ejnye, ejnye, ez a tiszt akkurát úgy néz ki, mintha Szederkényi Béni volna. A Bakács-kápolna falain, akárki megfigyelheti, láthatók ez időből különféle nevek bekarcolva a visszafoglalás évével, 1545-tel. A párkányi csata után a győzelmes császári seregek Esztergomot is vívni kezdték. Másfélszázados rabság után felszabadult Esztergom vára, de ekkor már a győzök nem találtak egyházat, hol hálát adjanak, csupán a kis Bakács-kápolna állott még, hol azután a keresztény vezérek a nagy esemény felett való örömükben ünnepies Tedeumot mondattak. A templom romjai sokáig feküdtek ott a várhegyen. Természetes, hogy Magyarország prímásai száműzetésük alatt is mindig tudták, hogy Esztergom a természetes székhelyük: hisz Kutassy érsek már akkor, midőn legelőször (1545.) foglalták vissza Esztergomot, meglátogatta, érseki székét is felütötte volna benne, ha az ellenség tiz év múlva vissza nem foglalja ismét. Pázmány is, talán mint valami utópiára, gondolt arra, hogy jöhet még idő, bár az ozmán birodalom roppant félelmes hatalomnak látszott még, midőn a prímások Esztergomba tehetik széküket. Első gondjuk volt tehát a prímásoknak, hogy a leomlott egyházat helyreállítsák s igy székhelyükhöz méltó templomot emeljenek. Már Szelepcsényi érsek 490 ezer forintot, melyet a császári seregek költségeire adott kölcsön, hagyott a templom építésére, de ez összeg soha vissza nem fizetődött. Az épitésrői gondoskodott Eszterházy Imre primás, midőn az 1723. évi országgyűlés 55. cikkelye elrendelte, hogy az érseki szék eredeti székhelyén visszaállittassék ; de a tervet későbbre halasztva az meg is halt egy időre, különösen II. József kormánya s az azt követő európai háborúk alatt, mig Rudnay Sándor bibornok a régi óhajnak engedve Esztergomba jött s 1822. évben a mostani Bazilika építéséhez fogott. Szent István ősi temploma helyét már romok is alig mutatják, felette az uj katholikus Magyarországot jelképező impozáns bazilika hirdeti, hogy ennyi rombolás után büszkén tekint végig a modern, uj erőkkel harcba induló katholicizmus sz. István hazájában. Ackermann Kálmán. A németek. A németek óriás erejét szépen fejezi ki a német nemzet szimbóluma: a királyi tölgy. Okos megfontolásukat pedig legkedvesebb közmondásuk : — Eile mit Weile! Módjával siess! Ezért ki is csúfolta őket a heveskedő XII. Károly, aki gúnyolódva jegyzé meg róluk: — Vigyázzatok, a németek most azon tanakodnak, mit kellett volna tegnap tenniök! Hanem a németek nem adtak erre a gúnyolódásra semmit, ők csak haladtak tovább a maguk útján. Valaki megjegyzi a németekről, hogy ők Európa legerkölcsösebb népei, azért a németek átlag a leghosszabb életűek. Nagyon szeretik az anyanyelvüket, mégjobban a hazájukat; mert a nyelv és a szív egymáshoz közel állnak. Mikor bizonyos áramlat indult meg a német irodalomban, hogy a gót betűket jó volna fölcserélni a praktikusabb latin betűkkel, Bismarck erélyesen tiltakozott a németek ezen privilégiumának elsikkasztása ellen, azzal érvelvén, hogy aki meríteni akar a német forrásokból, az tanuljon meg németül irni és olvasni. A franciák sohasem szenvedhették a német szomszédot (mint ahogy a báli cipő ki nem állhatja a keményszárú csizmát), s rajtuk különösen bevált a régi mondás, hogy az államok szótárában a „szomszéd" és „ellenség" szinonimák. Mikor Káéi asszony megírta „De 1' Allemagne" cimü munkáját a németekről s bemutatta benne a német karaktert, Napoleon haragjában felkiáltott: — De livre n' est pas francais! Ez a könyv nem francia mű! Ami más szóval annyit jelent, hogy a jó francia hazafi vagy honleány jót nem mondhat a németekről. Viszont persze a német sem szereti a franciát, könnyüvérüsége miatt; de az oroszt sem. Az oroszban utálja a szláv csúszás-mászást, mig hatalomra nem jut, s a despotizmusra való hajlandóságot, ha már hatalomra jutott. Utálja továbbá az orosznak lustaságát, háztájékának, ruházatának piszkosságát, gyűlöli szava nem tartását és módfölötti érzékiségét. Mert a német szorgalmas, tisztelettudó és kötelességteljesítő. Szereti a tisztaságot s adott szavát, mint drága kincset őrzi és megtartja. Egy német utazó a mult századból, csodál-