ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-07-12 / 28. szám

zára őrzi. Noha ugyancsak megérdemelnék azt a kis semmiséget, mit a patina örökzöldje szimbolizál. Megérdemelnék pedig azért, mert amint a józan — s a legpuritánabb módon katholikus — erkölcsi közfelfogás mindig különbséget tesz a magában álló bűn és az embernek másmilyen értékes mondjuk zsenialitásának megnyilvánulása, fölényes értelmiségének munkája között, s a bűnt üldözi az emberben és nem magát az embert, épugy a legpogányabb kulturnézet is tud, ismer válaszfalakat egy-egy iró magánélete és azon irodalmi, politikai munkakörben kivirágzott lángelméjüség pozitív értéke között, mely bárkit érdemesnek ítél s ajánl arra, hogy kőbe faragják, vagy bronzba öntsék. Más a bűn, más az ember. Más a magánélet, más a társadalmi szereplés. Más a pillanatnyi eltévelyedés, más évek hasznos, kemény munkája, ez világos. Ezt tudjuk, valljuk annál nagyobb hangsúllyal, mert ennek tudása nem a megbocsátó jóakarat dolga, hanem erkölcsi kötelesség. S hogy e fontos és az elbírálás munkájára döntő megjegyzés konkrét nevekre támaszkodjék, nem riadunk vissza olyan kulturszemélyek említésétől, akiket a modern közélet s több modern esztéta egyaránt megbélyegzett. Igenis akár Heine, akár a jóval jelentéktelenebb Wilde 0., csupán mint művészek, érdemelnének szobrot. Sőt van is már nekik; méretben, konceptióban silányak ugyan, de mégis van nekik. Menjünk most át egy lépéssel a megengedhetöség határain túl is s minden nagyképüsködés nélkül botránkozhatunk olyan emberek monumentumain, akiket sem erkölcsi magatartásuk, sem értelmi, vagy más szellemi kiváltságok nem ajánlanak; mégis Parisban akárhány szobruk áll. Még Voltairenek is! De Bartha Miklósnál a rostát bátran eldobhatjuk. Megjegyzésünk csak az elért végletek határait kívánta érinteni, hogy annál jobban megvilágosodjanak a helyes értékelés körvonalai. Bartha Miklós távolról sem hozható egy kalap alá az emiitett erkölcsi számüzöttekkel. Durva kegyeletsértés s igazságtalanság izzasztana minden betűt, mely e legvégső mentségekbe tántorodnék. Nem is emel ellene túlzottan vak kifogásokat a sajtó sem. Csak kicsinyes méltatlankodások sarában toporzékol. Bartha Miklósnak politikai, újságírói függetlensége, férfias nyíltsága, szókimondó igazságszeretete, székely vérrel itatott akaratereje, vasenergiája mellett némán halad el. Működését fél közelebbről vázolni, csak ugy homályos általánosságban, hólyagos, eres szemmel bandzsalit rá. Mi azonban vagyunk bátrak megkérdezni, miért fullasztja a liberális köztudatot a Bartha Miklós szobra felállításának puszta hire is? Honnan ez antikrisztiánus kapálódzás, rejtett félelem, honnan a gonosz lidércnyomás súlya? Még ha pap lett volna, vagy legalább katolikus! Értenök. De nem az volt. Egyszerű protestáns úriember — Egyért utálom az összest! Érted ? És most kotródj, ne papolj! Kinek nem tetszik itt, alá is út, fel is út! — Jó, megyek, de a te javadért adja Isten, hogy megismerj egy olyant, mint amilyent én i ismerek. Akkor el kell jönnöd hozzám, hogy azt mondjad: van. — Ezt megígérem. Nem látsz te engem a portádon, fiú. A kisebbik Asbót elment. Kocsijának a zörgése úgy hallatszott az országútról, mintha egyik zsákból a másikba diót töltögetnének. A többiek éljenezték a gazdát és tust vertek az ezüst tálcákon. Ezt már nem birta a fejem. Zúgott mint egy katlan. Nyugalmat kerestem. A ház mögötti szérűskertben egy bodzafa lapos, ernyős lombja alatt rozoga padot fedeztem fel. Az a csönd! ... Az a szin!. . . Dél felé lehetett. Nagy, olvasztó hévséggel tűzött le a nap. A kazalok úszni látszottak egy saját szinü, fénylő sárga tóban. A földet vastagon szalma takarta. Csak a kerítés mellett zöldéit igy-úgy a papsajt, meg a menta-virág. Minden egyes halványsárga szálon végigsimult a nap fénye, mintha valami drága nyers-selyem foszladék tömegén hízelegne. Sehol egy nyugtalanító, szemzavaró pont. És az a szin beszélt. Valami halk, rövid örömhangokat adott. Láthatatlan apró bogárkák tanyáztak a szálak között. Itt... ott... tömérdek. S a vékonyka örömcirpelés skálába szedett melódiává olvadt össze dallamosan. Zümmögése elrejtett hegedűsök milliónyi karának. A kazlak mindenike egy-egy titkot rejtő zengő coloss. No de egyszer csak vége van. mindennek Jött a kis Asbót gyerek egy sereg paraszt fiúval a szalmába hancúrozni. A hosszúinges, mezítlábas csapat összetúrta, bolygatta volt. Minden izében protestáns, s ezt egy katolikus lap hasábjain ki kell emelnünk. Hogy a vak is lássa, hogy az igazságot védjük és nem a „minden szentnek maga felé áll a keze" elvében keresünk egérutat. Az egyik sajtó orgánum Bartha Miklóst provinciálisnak találja. Hogy mit is keresne egy vidéki, egyoldalú, személyeskedő embernek ragyogó szobra Budapesten? A másik mikroszkopikusan aprónak találja. Csak épen hogy ki nem mondja, hogy hozzáképest egy mai újságíró ázalag is — dinotherium. A harmadik Jókait, Kemény Zsigmond bárót bolygatja haló poraikban. De nemcsak ezeket, még másokat is, kiknek a nevét csak azért nem lehet kiírni, mert hátha még élnek? Másrészt pedig nem is lehetne leadni a névjegyeiket, mert olyan számosak, hogy egy háromszázoldalas ünnepi számba talán még petittel szedve sem férnének el a rövidített neveik sem. A félreismerés zápora hazánkban nem a sáros földgolyóbist paskolja, hanem fölfelé az égre zúdul s tündöklő napokat olt ki. Szép. Bizonyára sajnálatraméltó jelenség ez a sok vád. Nem azért, mintha igazak is volnának, hanem azért sajnálatos a dolog, mert némely újságírónak ugy látszik, attól megy el a haja, hogy állandóan a feje tetején jár s ráadásul még mindent fordítva lát, esőt, természeti tüneményt, lelki jelenséget egyaránt. Látnivaló, hogy ezek a kifogások üres, színtelen tintabuborékok. A mérgező maszlagnak nem itt van a csirája. Hogy a sajtó némely sakálja miért köhécsel, mindjárt kiderül. Mert a türelmetlen sorocskáknak, mik hűségesen görnyednek a Bartha Miklósra szórt vádak nemtelen terhétől, van két jellemző tulajdonságuk. Mephisto Faustnak egy helyütt ezt mondja: Nem adhatok mást, csak mi lényegem. E súlyos értékű szavakba nagy problémák igazságos megoldásának a gyökérszálai kapaszkodnak. A megjelent sorocskákból következtessünk vissza, mi az a szellem, és mi a lényege, mely szülte azokat? Mint amikor az orvos megállapít. Tüdővészes betegnek a kiköhögött váladéka végzetesen s elkerülhetetlenül baktériumos. Csak az organizmus beteg termékét kell a nagyító üveg alá tenni, a megállapítás már csak gyerekjáték. Állapítsuk meg hát, miért köhécsel a sajtó némely sakála ? Mert a beteg terméke baktériumos. A baktérium első jellemvonása az, hogy a hamis vádak, a talmi álmélkodás következetesen bár, de elég gyéren látnak napvilágot. Egyszer itt, másszor ott, napilapban, folyóiratban, lehetőleg olcsó szellemességgel. Bartha Miklós szobrának felállítása elé komoly akadály nem gördülhet, ezt át kell látnia a rosszakaratnak is, mert a nagy vezércikkezö és stilmüvész érdemei mellett a személykedés hibái ugy festenek, mint az életerős buzaszáron a gyéren előforduló rágódó rozsda. az én ragyogó sárgaselyem hangverseny termemet. A vezér lesült lábaszára csak olyan fekete volt, mint a többié, csak rózsaszín talpacskái kalimpáltak gyorsabban a levegőben. A gyermekI ész találékony. Egy része fel a boglyára, mint egy csóka sereg. Azután vezényszóra le a többi nyakába együtt hemperegni. „Indulj dinnye, lódulj zsák!" — hallottam vagy százszor. Egyszer a gyermekzsivaj egy pillanatra megállt. Még a szalma zizegés se hallatszott. Azután össze bámultak s sunyi, rémült arccal elinaltak hirtelen a boglyák között ki a faluba a kerités aljába vájt lyukakon. Egy kis test maradt ott a szalmán mozdulatlanul. És ami most történt, szeretném elmondani nagy ékesszólással mindazoknak, kik a mindent rendező égi kéznek létezését nem hiszik. Ott termett Ádám. Mi hozta oda abban a pillanatban? Miért nem előbb, vagy később? Engem keresett ? Oda kellett neki jönni. Felvettük a gyermeket. Mire felemelkedett, az arca olyan volt mint egy agyag álarc. Szét nézett. Emberi arcon a gondolatnak ilyen végignyargalását sohasem láttam. Átpillantott az alacsony kerítésen, melynek túlsó felén az öreg doktor violái nyíltak. Aztán karján a fiával, berúgott iszonyú erővel egy darabot a deszkatákolmányból. Gázolva, törve, zúzva, de hihetetlen rövid idő alatt a gyermek fonnyadt, sápadt feje a kis doktor leány párnáján feküdt . . . — Doktor leány? Az öreg doktor leánya? Tanár úr, hallja, maga megcsal! Novellát mesél, amilyen van millió, a végét már is tudom. De a nagy pillanat ... A kiindulási pont, az olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. — Talán nem. De hagyjuk hát a kis doktor leányt, ha az eset már olyan ismerős. Előttem Idővel a rozsda elenyész, a kalász pedig életet terem. A Barta Miklós szobrára pöttyentett tintafoltok nem is akarnak jelezni mást, mint a fertőzött levegővel teli fekete milieut, melyben annak az intézményes, rendszeres, tervszerű támadásnak a mérgezett nyilai surrannak el, mely főkép a nyolcvanas évek óta minden keresztény, eszményi törekvést csülökkel tipor, zúz, tör, vérez, mely minálunk egy élelmes faj sokágú érdekei és hihetetlenül gyors térfoglalása elé gátakat és sáncokat épit. Ez a támadás nem nyílt, tehát veszedelmelmesebb. Birtokában a tönkrement áldozatok vagyonának, személyének, még a nyolcadik nagyhatalom, a sajtó szellemi fegyvereivel is hódit s győz. Nagy szerencse a szerencsétlenségben, hogy amikor tettrekész, bátor, az értelem buzogányaival sújtó hőssel gyűlik meg a baja, akkor mégis a konkolyhintésével alábbhagy. De amióta Bartha Miklós olyan csodálatosan hirtelen meghalt, ilyen buzogányos férfiak nem igen akarnak születni. Olyanok, akik a bűnt veszik üldözőbe s nem az embert, a fajt. Olyanok, akiknek öröme telnék az értelem pariagainak a társadalom hasznát célzó kiművelésében s a felburjánzó gaz kiirtásában. Akik tudnák önmagukat föláldozni s felebarátaikat szeretnék legalább is úgy, mint önmagukat. Holott ez csak Krisztusi parancs, nem is külön érdem. De nincsenek sehol. A csóvány, a konkoly, a kigyóhagyma szívja tovább a hazai talaj kimerült nedveit. A keresztény koponyákon kopog a nyíl, a vessző és a jégeső. A keresztény beköti sebeit és lefekszik. Behunyja szemét s nem kíváncsi látni, hogy némely keleti embereknek a Bartha Miklós szép magyar, nevére is már hogyan konyul le a feje, csuklik a térde s fürkésző nézése hogyan válik fáradttá, szomorúvá, mint egy bélpoklosé. A jégeső kopog. Azt kopogja, hogy Bartha provinciális volt. Igaz-e ez? Bizonyos, hogy a szobor létesítésének ügye körül több része volt Bartha élő barátai utánjárásának, szeretetének s áldozatkészségének, mint a szorosan vett nemzeti közügy buzgólkodásának s hozzájárulásának, de az elismerés és hódolat szignuma Bartha Miklóst nem mint kolozsvári szerkesztőt akarja világgá kiáltani, hanem mint a székesfővárosnak s egyben Magyarországnak a mai napig egyik legnagyobb publicista óriását, mert hiszen róla még a legádázabb ellenfelei is kénytelenek elismerni, hogy éveken keresztül az ö forró tolla fűtötte az ország függetlenségi hangulatát s szabott biztos utat vajúdó társadalmi áramlatoknak. Az a kifogás még csak megállná a helyét, hogy lelkesülésében s szertelen Kossuth Lajos — imádásával hellyel-közzel kissé egyoldalúan forrott ki merész egyénisége. De nagy fának mindig nagy az árnyéka s ez a hires árnyék Bartha Miklósnak is nem egy izben keservesen lehűtötte írói tüzét. Hogy azonban a kaméleon színeibe öltözködött volna, — este kormánypárti revolvereket, újság volt s megvallom, hogy a szérüs kerten keresztül egy uj gyalogút kitaposásában magam is közreműködtem; gyönyörűséget találtam abban, hogy két gyermeknyi kis kéz hogyan tói vissza a napfényes oldalára egy megfordult nagy világot. Tehát hagyjuk. Egy nap szólított Ádám : „Cimbora, gyere velem tanúnak. Az öcsémhez megyünk." Mentünk. Furcsa! Ezeknek a fiúknak az arca a gondolatoknak képekké vált tárlata. Látszott, egy pillanat alatt tisztában van, hogy miért jöttünk. Az én barátom odaállt eléje. — Öcsém, azért jöttem . . . — Ha úgy tetszik, most már Jeruzsálemben vagyunk. Azért jöttem ... és összevillámlott az a két pár egyforma szem és fakóvá torzult az a két egyforma arc. Éreztem, hogy ez nagy pillanat. Ha belerohan höslelküen és azt mondja: eljöttem, mert van valaki, aki szentségesen jó, önfeláldozó és tiszta. Eljöttem, mert már ösmerek olyant, amilyent te. Magamnak veszem, de sejtem, hogy tőled veszem el. Bocsáss meg. Nekem nagyobb szükségem van reá, mint neked. Talán a villám után könnyre fakad az a két pár szem s az a két ember, akik testvérek: összeborulnak, hogy megcsókolják egymást . . . Vagy a villám marad száraz villámnak s az a két ember, akik testvérek, összeborulnak, hogy vérét lássák egymásnak. Akár igy, akár úgy: fenséges, vagy borzalmas, de beláthatatlan. És Ádám ? Biz ő visszarettent s odadobott egy marok szemetet. Mintha lerántotta volna azt a megdöbbent álarcot, könnyedén odaszólt: — Eljöttem, mert azt hallottam, eladod a két vasderes csikót. Amit más ad értük ütöm száz forinttal . . . Persze, hisz nem jöhettünk hiába. Jancsó Ilona.