ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-07-12 / 28. szám

reggel pedig negyvennyolcas ágyúkat sütögetvén el, — ezt róla csak Kis J. mondhatja, aki, ha jól emlékszem, költő és a poétika licentia törvényeit töviről-hegyire ismeri. Nyugodt lelkiismerettel meg­állapíthatjuk, hogy nem ez a koholt rágalom az oka a mai ellenzéki — s kormányférfiak osztatlan elismerésének s hódolatának, hanem az, hogy Bartha teljes férfi volt, ember a talpán, nyilt, meg nem alkuvó jellem, aki élére állított politikai párt­állása mellett is — itt nem részletezhető munkás­sága révén, — több hasznára vált ennek a ki­szipolyozott nemzetnek, mint az a faj, melynek visszaélései ellen élete végső sóhajáig küzdött. Épen ezért hamvainak békességgel kell tűrnie azt, hogy törpének degradálják. Van azonban felelet erre is, sokkal könnyebb és lesújtóbb, mint azt első tekintetre hinnők. Mert igaz, gyerekes hülye mese az, hogy bizonyos optikus pénz hiján ebédre üveglencse főzeléket evett. Változatosság kedvéért homorút is, domborút is, már amint a raktárból kézrekerült. Sajnos azonban, az már nem mese, hogy az élet, ez a vén szemfényvesztő komédiás, mulattatásai közben mindenkinek a szomjas, éhes Ítélőképes­ségébe egy-egy homorú s domború üveglencsét csempész. A domborúval, ami nagyit, bámulja az áldozat a saját kis érdemeit s a mások hibáit, de a homorúval szemléli a maga eséseit s a mások erényeit, mert az kissebbit. Ez a nyitja a Bartha Miklós ellen szórt vádak s második helyen emiitett lesipuskás kóclövegeknek. Hogy szóra sem méltat­ható kulturtörekvések feszitették volna akaraterejét ? Gyöngeszemü ember lencséje nincsen beállítva a végtelenségbe, Bartha Miklós pedig a végtelen gondolatok gyönyörű hegyoromzatán ütött tanyát. Mindig is különös bűvölettel vonzották azok a havas, fehér, magas hegygerincek, ahol legvésze­sebben ordít a farkas. Szerette ezeket a magas­latokat nemcsak kirándulásaiban, de szerette az életveszélyes meredekeket a viták s a szellem fen­sikjain is. Homo homini lupior, — ha valaki, ő elmondhatta ezt. De ne bölcselkedjünk. A néhai tasmán ember­evők minden jel szerint faképnél hagyták cölöpverő hazájukat s ugyanazon a völgyúton át, melyen hajdan a hét vezér népe, most ők jönnek be Magyarországnak tejjel és mézzel folyó földjére. Bizonyos, hogy az atavistikus, átöröklött tulajdon­ságok nehezen tehetők le és ezt a lethargikus turáni faj kímélettel veszi tudomásul. Azt meg­fejteni pedig, hogy a rágcsáló állatkák új tipusa miért esik neki a nehezen emészthető kő — és ércszobroknak is, a természettudósok feladata. Mindenesetre kinos baj, hogy absolut iro­dalmi értékkel fémjelzett iróművészeink, elsősorban Kemény Zsigmond báró sehogy sem bírnak hozzá­jutni nevűkhez méltó emlékműhöz, de ebben nem Bartha Miklós a hibás, hanem ezer s egy égbe­kiáltóan hiányzó vagyoni s kulturális erőtényező. Ezen a hiányon nem sopánkodás lendít, hanem a félretett garasok s a legalább tűrhetően fel­szökött szellemi nívó. Tegyenek róla az illetékes faktorok. A baktérium második tulajdonsága az, hogy kivétel nélkül csupa sémita tüdőből, leheletből táplálkozik. Mért nem ruccan ki Bartha Miklós szobrának koraisága ellen a különben kormány­pártot dédelgető Budapesti Hírlap? Hisz Bartha a függetlenségi eszme szélső baloldalán állott? Az Újságról nem is szólok. Azt mondhatnók, hogy az nemcsak Tisza lapja, de egyben protestáns is. Itt kandikál ki a lóláb. Nem az eddig fel­hozott kifogások fejik a zsidó öntudat erejét, hanem az a látszólag semmis történeti tény, hogy Bartha Miklós az Úrnak 1901. esztendejében Kolozsvárt kiadott egy pokolian veszedelmes könyvecskét. Tulajdonképen pár heti kirándulásainak a benyo­másait közli benne. A fejezetek tartalma hideg, tárgyilagos, didergőén jeges. Akár a déli sark. S egyúttal forró, mint Vezúv perzselő lávája. A könyv cime ez volt: Kazár földön. Tartalma ismeretes. A ruténoknak a világ­történelemben eddig páratlanul álló kizsákmányo­lása ellen emelt szót benne. Azon célból tette ezt, hogy a nyomorúságos nép veszett ügyét pompásan emelő Egán Edének humanisztikus gazdasági mun­kálatai ellen akkor is kikelt zsidó sajtónak torkára forrassza csúf hazudozásait s elsősorban kímé­letlen Egán-vádjait. Az egész nagy népmentési probléma Darányi miniszterhez méltó megoldást nyer vala, ha Egán is, meg nemsokára rá Bartha Miklós is gyanús hirtelenséggel meg nem hal. A tintafoltok fekete légköre fertőzött, mérgezett. Ami meghallotta a szegény nép jaj kiáltásait, a fülbe forró ólom öntetett, a nyelv elszáradt, megsárgult, a tollforgató kéz megmerevült s a ruténok fölé a gyászos bánat képe ült. Csak ízelítőül idézem a könyvből, hogy pl. egy rutén parasztnak „két ökre veszett belé két forint tartozásába." Egy másik martir „tizenöt év alatt öt forint kölcsönösszeg után Jäger Hersch tőkepénzesnek hatszáz forintot fizetett." Ezek persze meglehetősen enyhe esetek és a bírálat s a szerény hozzászólás megszűnnék tárgyilagos lenni, ha a kis cikk kirívó színekkel festetnék alá. Föl lehetne hozni esetleg az 1040 százalékos uzsoraüzleteket is, de nem érdemes. Aki többet s mindent akar tudni, olvassa el a könyvet, azonban csak ebéd előtt. „Búzatermő Magyarországnak, — sir Bartha Miklós, — van egy vidéke, ahol a nép évről-évre százezerszámra éhezik. Nem ismeri a jóllakás álla­potát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jóllakhassék. íme az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes. A birka bőg, a ló nyerit. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóccá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűr évtizedek óta." Az uzsorásoknak égnek állt a hajuk, mikor neszét vették, hogy ezt a kikoplalt, elsenyvedi, nyomorúságos, igazán derék népet, a magyar állam talpra akarja állítani. Hivatalnok, korcsmáros, sajtó, handlé, pénzolygarcha, magas miniszteri tisztviselő, minden megmozdult s felröffent s a komoly ügy arcába csapták, az antiszemitizmus kábitó vádját. Méltóztatnak érteni? Nem a néposztályok emelésé­nek koholt lassúságát, nem is a nemzetgazdaság fejlesztésért célzó, állítólag hiábavaló pénzkidobá­lást, vagy — absit! — az uzsorát, a titkos pálinka­barlangok üzelmeit, hanem az önzetlen, angol higgadságú, (és angol származású) a leroskadásig fáradozó Egán Ede alkalmatlanságát és az anti­szemitizmust. Mindaddig, mig Egán is, Bartha is el nem pusztult, mig a hangszálak rekedtté nem ordították ki magukat s az áskálódásban a fényes acéltollak körömig el nem koptak. Holottan Bartha Miklós heves vérmérsékleté­nek soha akkora áldozatot nem hozott, protestáns ridegségét soha annyira meg nem tagadta, mint amikor ezt a két (valóságban egy) fogalmat ketté­szelte : kereskedő és uzsorás. A kb. 15 év előtt kapott erős ökölcsapást mai napig is sinyli még. Innen a szétfröcskölt tintapiszok Bartha Miklós szobrán. Ha még egy pár évtizedet vártak volna, amikor elfelejtették volna az ütött sebet, még hagyjam! De most! Mikor még be sem hegedt! Ez sok. Nemcsak keresztény, hanem katolikus és nemzeti érdek egyaránt síkra szállni Bartha Miklós műveért, szobráért, nem azért, mintha ő különös örömet talált volna az uzsorások dolgainak szellőz­tetésében, hanem azért, mert kiművelt, férfias kulturlelke végeredményben örök értékű munká­latok, jogok, intézmények, igazságok megtámadott szervezetébe, idegrendszerébe, vérébe szivárgott át. Pedig lám, tisztán protestáns ember szemé­lyében, az örök igazság védelmének jegyében jutott levegőhöz, e maroknyi belű, tehát nem katolikus türelmetlenség, nem is a lázítás ördöge látta el azokat vérrel. Csupán maga a higgadt tényállás hűvös igazsága! Kérem az öntudatos katolikus elemet, hogy e szinigazságot legyen kegyes a diadalmas élet­princípium magaslatára emelni. Mert amíg a ka­tolikus sajtó és Öntudat téli álmát alussza és a pünkösdi spiritus veritatist, az igazság átérzésének és tántoríthatatlan védelmének lelkületét nem veszi, mig a szemetet megemésztő pünkösdi lángnyel­veket fejéből, szivéből ki nem lövelli, addig nem­csak a Bartha Miklós szobrára, hanem ami lel­künkre szórt tintafoltok, a vád s igaztalanság az irodalomban épúgy, mint a közéletben, a mi saját gyávaságunk és felületes, sziesztázó, nemtörődő patópáloskodásunk rezervált bűne lesz. HÍREK. Tarkaság. Fecskefészkek. Hiába no! Könnyű volt a néhai valósi palóckirálynak, Mikszáth Kálmánnak az ő zseniális írói tollával a magyar nép osztatlan szeretetét magához kapa­ritani. Olyan napsütéses vidéken született és élt, ahol az arra fogékony és lehellet finomságú lel­keket költővé formálja a csodás táj minden mese szövése, pajzán humora, a termékeny agy képze­lődése. A girbe-görbe meseország ezerféle varázsa fantasztikus álomképet pingál a szemlélő elé. Hamarjában nem tudja az ember melyiket csodálja rajongó érzésééi. Az egymáshoz simuló fehérre meszelt fecskefészek nagyságú, bagolyszemű há­zacskákat? Vagy a vidéket lágyan, édes szeretettel körülölelő vadregényes, rigódallos hepehupás bor­dájú közel s távolban kéklő hegyeket? Tarka-barka szinü pillangós réteket ? Hullámzó vetéseket ? Vagy magát a népet? Mindegyik lüktetőén érdekes. Mindegyikben van valami rendkivüliség, amely lenyűgözi a lel­ket és szívet. Legérdekesebb bizonyára maga a nép. Az a barnaképű, egyenes gondolkodású palócnép, a melyiknek legrajongóbb mestere, maga a költő­fejedelem volt. Szép magyar eredeti tipusú, szúrós szemű férfiai fehér arcú, huncutkás mosolygásu lányai, tarka ruhájú menyecskéi, bizonyára érdeklődés tár­gyává teszik. Csodálatos valami, hogy amilyen újongó kedélyű, mosolygós szemű a fiatal nő, ép olyan búsongó nézésű, mosolytalan az idősebb férfi. Valódi ellentét. A palócember nagyon ritkán mosolyog. Vala­hányszor ilyet látok eszembe jut a hunok dicső fejedelmének, Attilának szomorkás természete. Szakasztott mása. Ha mindjárt tréfás a beszéde is, a palócember arcán nem lehet felfedezni, valami lopva odasurrant mosolyt. No hanem a lányok, — folyton dalolnak. Város­ból kirekedt nótáktól hangos az egész falu. Közbe­közbe jóizüeket kacag a legkisebb mókaságon is. Talán azért is olyan rendkívüli jókedvűek ezek a palóclányok, mert tudják, hogy az ő kacagásuk nótás kedvük tiszavirág életű. Hamar vége. Tizenöt-tizen­hét éves korában már férjhez megy. Akkor aztán már az aranyos bohém természetüket szürke fátyol­lal borítják 'be, hogy a napsütéses jókedvük örökre eltemetödjék. A palóclány, ha már tizenhét-husz éves, öreg lány nevet vesz fel. És bizonyára a természetük ragyogó temperamentumos jókedvük ezért tobzódik annyira. Különös szokásaik más kategóriába tartoznak. Legszebb szokása, ami a városi kultur em­bert szégyenbe ejti, hogy csendesen, szerényen, minden fenhéjázás nélkül köszönt mindenkit. Vájjon melyikben buzog több a kulturális érzésből? A fenhéjázó, üres lelketlen, irigy és kapzsi városi emberben-e? Vagy a szerényen, minden frivolság nélkül tisztességtudóan köszöntő palócnépben-e ? Itt aligha ismerik az urhatnámság iránti szen­vedelmet. Felesleges és jobb is. Másik gyönyörű szokása, hogy nem vágyik más tájakra. Megelégszik az ő kacskaringós falu­jával. Igaz hogy lenézi az idegenből ide vándo­roltat. Azt mondja rá hogy gyüttment és nehezen barátkozik meg vele. Nem mintha talán gyűlölködő természetű volna. Inkább az öröklött, apáról-fiura szálló szülőföld iránti mélységes vonzódás. Az élelemre keveset ad. Bármi ócska étellel beéri, annál nagyobb igényűek a ruházkodás terén. Valósággal pazarlók. Különösen a nők, a lányok. Vasárnapi misére a palóclány legszebbik gúnyáját veszi magára. Habfehér selyemből, patyolatból készült viganója aranyos virágokkal, szines pillan­gókkal van kivarrva. Karját finom, átlátszó fátyollal födi. A térdkalácsig érő száz ráncu szoknya kissé drasztikus. Mikor templomba indul, piros helyrevaló csizmáját karjára ölti és s csak a temp­lom előtt huzza fel meztelen, duzzadt lábára. A legények és idősebb emberek egyszerűen, de tetszetősen öltözködnek. Az öregasszonyok gyászosan. Ami eléggé jellemző a nép kedély­hangulatára nézve. Fidibusz. Krónika. — A harmadik Kisdunahídról. — A Kisdunán uj hídnak kell Emelkedni, Amelyen a fótballmeccsre Lehet menni. Kényelmes, szép, uj hidacska, Nem lesz párja! Pláne, mert még (ami fő !) pénz Is van rája! Nem készül ez semmiféle Adósságra, — Készpénz van rá benn a város Kasszájába' És úgylátszik, hogy ez olyan Ritka eset, Hogy a város egészen két­ségbe esett! Szalad ide, szalad oda Megnyúlt képpel, Hogy a hidat hogyan s hová Helyezzék el?

Next

/
Oldalképek
Tartalom