ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-06-14 / 24. szám

nek, amely a politikában csak osztálytudatos alapon való szervezkedéstől remélhet sikert. Minden olyan törekvés, amely a vallási és politikai szempontokat összekeveri amúgy akkor, amikor a gazdasági alapjairól vagy politikai hatalmáról van szó, a vallásos érzés veszélyeztetéséről beszél: reakciós, mert az egyházpolitika célját szolgálja." „Ezeknek a meggondolásoknak a világánál vissza kell utasitani azt a fölfogást, amely a szekularizáció kérdését, vagy azt, hogy legyen-e vallás-oktatás az iskolában: vallási kérdésnek akarja föltüntetni. Ezek politikai és szociális kérdések s el lehet jól képzelni vallásos embert, aki hive a szekularizációinak és ellensége az iskolai vallásoktatásnak s viszont könnyen akadhat vallástalan is, aki ezekben a dolgokban az egyháznak kedvező álláspontot foglal el." Mindezt pedig Lassalle nyomán mondja el, aki szerint: „Egyetlen polgár sem kifogásolja azt, hogy a nemes ember otthonában nagyra van őseivel és birtokával. Ha azonban ezeket az Őseit és azt a földbirtokát az állami érvényesülés eszköze gyanánt akarja fölhasználni, ha ezek segélyével az akarat urává akar lenni: akkor haragra lobban a polgár a nemes ellen . . .* „Ha a nagypolgár otthonában nagyra van azokkal a kellemességekkel és előnyökkel, amelyeket a nagy vagyon tulajdonosának nyújt, az egyszerű és jogos dolog ... Ha azonban a nagypolgár nem éri be a nagytulajdon tényleges kellemességeivel, hanem a polgári tulajdont, a tőkét az államhatalomban való részesedésnek, az állami akarat és az állam célja megszabásában való közreműködés föltételeivé is akarja tenni: akkor a nagypolgár burzsoává lesz, akkor a tulajdon tényét a politikai hatalom jogi alapjává teszi, akkor uj kiváltságos rend gyanánt lép föl, amely most az ő kiváltságának bélyegét akarja reáütni minden társadalmi intézményre, éppen úgy, mint ahogy a középkorban a nemesség a földbirtokát tette a politikai hatalom alapjává." És miért mondja el mindezeket oly tetszetős óvatossággal? Azért, mivel „A szekularizáció a földbirtok-politikának egyik fontos kérdése. Az úgynevezett egyházi javak állami birtokok, amelyeket bizonyos politikai és szociális tevékenységek elvégzéséért kaptak az egyháziak az államtól. A földbirtok fejében a papság köteles volt iskolákat állítani, az egyházmegye területén élő szegényeket eltartani, a király parancsára katonai csapatokat szerelni föl és bocsátani rendelkezésére. Ezeknek a politikai és szociális föladatoknak elvégzésére és anyagi lehetővé tételére kapták az — Kati, Kati hol vagy? — Itt, itt édes apám, — hallatszik a padlásról, •— mindjárt jövök. Itt a Gyuszi is? — Ez is várta ám magát, mint a zsidók a Messiást — morogta az öreg. — Már jövök! •— És abban a pillanatban egy szép takaros leányzó jelent meg előttünk. — Isten hozta minálunk, fiatal úr, tessék csak beljebb fáradni. Ugye, elfáradt lelkem, mig ki jött ide, messze is van ám az, híjába no. — Tessék csak helyet foglalni, — mondja mosolyogva, mikor a szobába léptünk — mindjárt hozok valami harapni valót. Szépen leterítette az asztalt és egy-két perc múlva már az evésnek hódoltunk. Az öreg a saját élcein egészen felvidult, úgy nevetett, mint a kis gyermek, még a leányát is magával ragadta s most mind a ketten nevettek: mulattatni akartak a jó lelkek. Mulattunk is egész estig. Mikor aztán a jókedv aláhanyatlott s a lámpa az asztalra került, fáradtan hajtottam le fejem Bence ölébe. Tizenkét óra lehetett mikor magamhoz tértem a magas, puha ágyban. A hold keskeny sarlója szelíden világított le a szobámba s fénye az ajtóra esett. Lágy suhogás keletkezett s a faágak csendesen verődtek az ablakokhoz. Félni kezdtem igy egyedül, eszembe jutottak azok a rémes mesék a szellemekről, szinte láttam őket, amint hajlongva egyháziak a régi királyoktól ezeket a birtokokat. A modern államfejlődés mindezeknek a föladatoknak elvégzése alól mentesítette a papságot, vagyis megszűntek azok a föladatok, amelyeknek elvégezhetésére kapta a papság óriási földbirtokait. Ma az egyház nemcsak, hogy nem látja el az egész oktatást, hanem ellenkezőleg az állam gondoskodik az egyházi iskolák eltartásáról is. Az egyház csak a hatalmat élvezi az iskolákban, ellenben a föntartás anyagi gondjait átengedi az államnak. Még kevésbbé teljesíti az egyház a honvédelemnek, a katonáskodásnak kötelességét; tanítani még tanit valahogy, ellenben valamennyi foglalkozási ág közül épen csak a papság van a katonáskodás kötelezettsége alól fölmentve. A szegények eltartásának szociális kötelezettsége is már régen megszűnt egyházi föladat lenni, amelyet különben sem tudott az egjmáz ellátni. Nem méltányos és természetes követelés-e tehát az, hogy miután az egyháznak mindazokat a tevékenységeit, melyekért a földbirtokot kapta, az állam végzi el: ez a földbirtok a kötelezettségekkel együtt visszakerüljön az állam kezébe. Semmiképen sem lehet belátni, minő sérelme volna bármelyik vallási dogmának az, ha valamelyik püspökség kezében levő földeken nem a püspökség, hanem néhány ezer parasztgazda művelné a földet. Ez a kérdés nem vallási, hanem gazdasági és szociálpolitikai kérdés és világos fejű, demokratikus gondolkozású ember sohasem ismerheti el azt, hogy a papi nagybirtok megszüntetése bárminő kapcsolatban is lehetne a vallásos érzés tisztaságával és a vallásos érzés teljes szabadságával. Csak azok hirdetik a szekularizációt vallás elleni merényletnek, akik tudják, hogy másfajta érvekkel a papságnak ezt a bitorlását sem védeni sem igazolni nem lehet." „Ugyanilyen elbírálás alá esik az iskolai vallás-oktatás kérdése, noha mi ennek a kérdésnek sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítunk általában, mint akár a klerikálisok, akik Jerikó falainak összeomlásától félnek, ha a gyermekekkel nem magoltatnak olyan dolgokat, amelyeket azok amúgy sem értenek meg, sem nem tartjuk olyan fontosnak, mint a szabadgondolkodók, akik viszont ettől az emberi léleknek babonáktól való teljes fölszabadulását remélik ... Vallástanra oktatva a gyermekeket elvonja az időt és szellemi erőt hasznosabb és szükségesebb ismeretek megszerzésétől s ezzel elősegíti annak a lelkiállapotnak a kialakulását, amely egyaránt kedvező az egyház politikai és hatalmi vágyának és azoknak a népellenes erőknek, amelyeknek szolgálatában áll már világszerte az egyház. A pap az osztályuralomnak felém közelednek. A fény kis időre eltűnt, valami felhő eltakarhatta, ezalatt az ajtó csendesen kinyílt s a hold fényének növekedésével egy magas fehér alak lépett be, menése lassú volt és vontatott, sárga, szobormerev arcáról valami vágy, epedés tükröződött le. Végigfutott rajtam a hideg. — Istenem Uram el ne hagyj! Szépen megkerülte az asztalt és ágyam mellett elvonult. Fakó kezeit mereven tartva maga előtt. Az ablakhoz ért, feltérdelt a párkányzatra és erősen megragadta a rostélyokat, arcát két vas léc közé szorította s mozdulatlan maradt. Rajtam már folyt a veríték. Megmozdulni nem mertem, féltem, hogy észre vesz. Aztán hirtelen leszállt s amint jött úgy elhagyta a szobát. Többé elaludni nem tudtam, szinte égett alattam az ágy. Felugrottam, néhány ruhadarabot magamra kapva, kirohantam. A szellemek kergetni kezdtek, minden bokor megelevenedett s szórta magából a rémesnél rémesebb alakokat, a rusnya boszorkányok egész hadát. Lihegve és remegve döngettem meg az ajtót, apám jött ki egy furkós bottal. — Ki az? — Mondja álmos hangon. — Én . . . é . . . én, apa én! — Az Istenért mi az fiam? De többet nem birtam szólni, ájulva estem karjai közé. Néhány nap múlva, mikor jobban lettem, csak annyit hallottam, hogy a Bence leánya holdkóros. Szegény Öreg erre sokáig nem mert hozzánk épen olyan szolgája, mint a katona, a biró, a törvényhozó vagy hivatalnok, az egyház a néphez való viszonyát tekintve ugyan olyan elbírálás alá esik mint a kaszárnya, a börtön, a parlament. Az osztályuralommal ezek ellen, az intézményei ellen pedig a nép fölszabadításáért küzdő erőknek kíméletlen harcot kell folytatni akár vallásos, akár hazafias, akár erkölcsi álarc alatt folytatják népellenes munkájukat/ Mindezekből a polgári és a proletár szociáldemokratáknak elvi közös köteléke tisztán kivehető. Közli: Bertalan Vince. — Ar. kath. tanitök sérelmei Nyitravármegyében s különösen PÖstyénben. Az 1913. XXXVII. t.-c. végrehajtásának előkészítése tárgyában kiadott 33301/914. Vl/a. sz. Vallás- és Közoktatásügyi ministeri rendelet 6. pontja értelmében kellőszámu iskolafelügyelö kiküldése céljából a kir. tanfelügyelőknek alkalmas tanférfiakat kellett javaslatba hozni a ministeriumnál. A minister a fent idézett 6. pontban, amikor elsorolja, kik lehetnek iskolafelügyelök, nem tesz különbséget állami, községi, r. kath. vagy más felekezeti tanitó között. Ép ezért más, pl. Esztergomvármegyében egészen méltányosan, nemcsak állami, hanem r. kath. s egyéb felekezeti jellegű iskolák tanítóit is hozták javaslatba, akiket azután a miniszter ki is küldött iskolafelügyelőkül. Nyitravármegyében azonban csak állami tanerők lettek iskolafelügyelők. A r. kath. és más más felekezeti tanítóknak ilyen mellőzése nagy sérelem mindazon tanítókra, akik nem állami iskolában működnek. Sérelem továbbá azokra is, akik ezen nagyszámú iskolát fentartani kötelesek. Ép ezért foglalkozott eme kérdéssel Pőstyénben a „Vágujhely Vidéki r. kath. Népnevelők Egyesületéinek közgyűlése, ahol egyhangúlag határozták, hogy az egyesület a nyitravármegyei nem állami tanítók eme sérelmére felhívja a Vallásés Közoktatásügyi miniszter figyelmét. Szóba jött továbbá a m. kir. Vallás- és Közoktatásügyi ministernek a m. kir. Belügymininisterrel egyetértőleg kiadott 1184/1914. ein. sz. rendelete, amely rendelet II. 9. §-ában intézkedik az irni és olvasni tudásnak igazolására a járási székhelyeken szervezendő állandó bizottság összetételéről. Ezen rendelkezés szószerinti szövege a következő : „A bizottsági tagok egyik felerészének tényleges, vagy nyugdíjas közigazgatási tisztviselőnek, másik felerészének tényleges, vagy nyugdíjas tanerőknek (néptanító, polg. iskolai tanitó, felsőkereskedelmi iskolai, középiskolai tanár, stb.) kell lennie." Pőstyénben a nyitrai Közigazgatási Bizottság a vizsgáló bizottság második felére úgy intézkedett, hogy bizottsági tagokul kijelölt tanítókat az állami iskolából, úgyszintén az izraelita iskolából, a kath. iskola tanítóit azonban teljesen mellőzte. jönni. Félt, hogy neheztelni fogunk rá. A hűséges lélek csak a kertek alatt kullogott, mint valami rossz gyermek. Húzta a szive. Egy nap aztán beállított. Teljesen meg volt törve. Haja csapzottan borította homlokát, szeme piros, arca behorpadt volt. Atyámnak szólt, beszélt vele rövid ideig. Az meg megszorította kezét részvéttel, melegen. — Ne búsuljon kedves öregem, az Ur szerette öt s jó helyet készített számára. Bencének meg nehéz könycseppek gördültek alá ráncos képén. Ezután nálunk maradt. Vérző sebe, melyet leánya halála okozott, lassan behegedett. Egyedüli örömét bennem lelte. Nekem mesélt hosszú téli délutánokon. S azokat a meséket a szivéből szedte. Ábrándképeit mondotta el. A vége mindig egy volt. A tündérleány meghalt s egy gémeskút alá temették, messze, kint egy tanya mellett, zöld lombok között. Mintha most is látnám, úgy rémlik nekem, amint a kályha mellett ül s szemével a végtelenbe néz, ahol megjelenik neki az a magas, karcsú tündérleány, aki mosolygó ajkaival hívogatja őt. Akkor még nem ment, még nem tudott határozni, mert itt a földön is szeretettedé most, hogy nincs már senkije, akinek elmondja álmait, elkívánkozott ő is. Együtt élnek most már ott fent, örökké a tündérek birodalmában.