ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-05-03 / 18. szám

jut Károlyi Mihály grófnak is. A vezetésük alatt álló pártok jámbor rezignációval ülnek a csendes szemlélődés kényelmes karosszékében és csak olykor-olykor produkálnak gyenge viszhangot, ha a közbizalmat élvező vezérek nagyobbat kiáltanak, mint a tapasztalat alapján tőlük várni lehetett volna. R. — Germania docet. Mult évi „Esztergom" 34. számában megjent egy jeles cikk ezen eim alatt „Germania docet." Ezen cikk a magyarországi katholikusokra nagyon tanulságos. Mint már közel 57 éves pap a lutheránusok között voltam, ismerem a természetüket, igen jól vannak szervezve, nagyon összetartanak, számban szaporodnak, vagyonban nagyon gyarapodnak, ki kell mondani tehát, hogy Magyarországban a lutheranismus igen erős. Ez országban utolsó helyen állanak a katholikusok. Ilyen állapot fölött, minden jó katholikus sziv elszomorkodhatik! Szent István első magyar király, sz. Adalbert püspökkel buzgón munkálkodtak egy katholikus alapon, amelyen Magyarország felépíttessék. Ezen kath. alapot a szerencsétlen reformáció ingatta meg. Az 1848-iki szellemről tudom, hogy a magyar felső körök oda törekedtek, hogy az uralkodó háztól és Rómától elszakadjanak és olyan anglikán-féle nemzeti vallást alkossanak. Azóta Magyarországban a kath. vallás egy időre nagyon meggyöngült. Komoly elmélkedés és nagy munka szükséges Magyarországban, hogy a katholikusok utolsó helyükről felemelkedjenek. Ha Germania docet, a magyarországi katholikusok tőle tanuljanak. Magyarországban azt tartják, hogy a vallással foglalkozni, azt védeni csak a papság dolga, mert az kenyere. Egészen másképen állanak a dolgok Németországban. A hires és hatalmas kath. centrum pártnak alkotója volt a világi Windhorst. Metzben (Elzász-Lotharingia) mult évben augusztus végén tartatott kath. nagygyűlés, amelyen a cikk irója is jelen volt. Ezen nagygyűlésen elnökölt Löwenstein herceg, akiről mondják, hogy gazdagabb a német császárnál. Németországban a világiak theologiai kérdésekben nagy szakavatottsággal birnak. Ott mindenféle egyesületek virágzanak, a katholikusok vallásuk iránt lelkesednek. A cikkíró mind ezeket tapasztalván megírta, és szinte szégyenkezik, mert érzi, hogy idáig mi talán sohasem jutunk. Nem szabad megijedni, hanem a munkához kell fogni! Steglik Károly, nyug. felsőzellei plébános. dőlni a boldogságot. Azért bizonyos áhítattal állt meg mindig annak misztikus sötétsége előtt. Ha aztán az aratás elmúlt, akkor megint hosszú időn át csak a forrásig jutott. Csak a cella magaslatából szeretett erdejével elbeszélgetni. És az jó volt, hü volt hozzá! — Athanasius, én a te erdőd vagyok! •—• susogta csendesen az ezernyi lombtenger. És a remete boldogan hajtotta fejét a száraz fűre. Álmában a szürke fák felett sétált. Egyik forró nyári napon fojtogató érzést vélt keblében. Olyan, mint valami betegségnek vagy csapásnak homályos előérzete. Kitekintett a fenyők ormára és azok mosolyogva integettek neki: — Athanasius, mi ugy örülünk! Most először történt életében, hogy nyugtalan volt. Szerette volna, ha fái is azok lettek volna. Fájt neki a mosolyuk, a susogásuk. Fogta nagy zarándokbotját és elindult a legmélyebb, a legsötétebb sűrűségbe. Hátha ott megnyugszik a lelke. A remete a mai napon különös tapasztalatokra jutott. A tölgyerdöben egy lovaglótársasággal találkozott. Egy fiatal leány ment legelöl, üdén, pajkosan. Lovagja alig tudott a nyomában maradni. — Grófnő, mondotta a férfi, ma sohasem tapasztalt jókedvben van. — Valahányszor idekünn bolyongok a legvadabb erdőben, mindig boldognak érzem magamat, mert az erdő szeret engem ! — felelte hamis mosollyal a komtesz. A remete visszaindult a cellája felé. Mintha valami keserű titkot hordott volna szivében. SérA szószék modern vetélytársai. Csaknem kétezer évig a papság az egyedüli, vagy legelső tudományos kaszt volt a keresztény társadalomban, a templomi szószék pedig a nép — legalább a köznép — számára a szellemi táplálék egyedüli forrása, ép azért a szellemi élet kizárólagos gócpontja, privilegizált nagyhatalma. E „boldog" kor immár letűnt. A XIV. században úgyszólván egy csapásra a szellemi életnek uj és hatalmas kathedrái. támadtak, melyek a kultúrát és bizonyos fokú ismeretet közkincscsé tettek. A sajtó (lapok és folyóiratok), az iskolák (az egyetemtől a népiskoláig), a nyilvános előadások (színháztól kezdve a népakadémiákig), alkotmányos közélet (parlamenttől kezdve a népgyűlésig) mind a szellemi ismeretek uj forrásai és a szellemi élet uj gócpontjaivá váltak, melyek az eddig privilegizált felsőbb osztályok mellett a nagy tömeget is belevitték a kultúrába és a közéletbe. A templomi szószék nem igényelte magának soha az egyeduralmat, Isten igéjének úgyszintén nem kell félni a művelődéstől, coelum et terra transibunt, verba autem mea non transibunt; mindazonáltal az emiitett modern tanszékek tényleg konkurrenciát csinálnak a templomi szószéknek, a) mert lefoglalják a hallgatóságnak eddig osztatlan figyelmét. Pláne a szemléltetés modern eszközeivel rendelkezvén, előnyben is vannak az egyház sublimis elvont prédikációjával szemben; b) mert kizárólag a földiekre irányítják az emberek figyelmét és egész érdeklődését, ugy hogy annak érzéke eltompul minden természetfeletti és földöntúl iránt. Szórakoztatják a művészet és technika modern eszközeivel — ugy hogy ezzel szemben a régi időben érdekes klasszikus beszéd is nehezen képes lebilincselni az elkényeztetett publikumot; c) De sőt direkte elidegenítik hitellenes és erkölcstelen irányzatukkal a tömegeket az egyházi beszédtől. A modern egyházi szónok feladata tehát sokkal nehezebb, mint a régi koroké. A régi szószék a priori adott tekintélye már nem födi be a szónok fogyatékosságait, ez ki van téve a kíméletlen kritikának. A fejlett műveltség nagyobb tudást, a fejlett ízlés nagyobb művészetet követel a szónoktól, a hallgatóság elfoglaltsága és elkényeztetett volta a készültség és individuális kiválóság teljes latbavetését. Az egyházi szószék nevezetesebb modern konkurrensei a következők: 1. Az iskola, a) A kötelező népoktatás révén az elemi ismeretek s a további művelődés kulcsa a nagy tömegek birtokába ment. Az egyháznak ugyan nem kell félni a nép igazi felvilágosításától — hisz 2000 éven át ő volt a népoktatás egyedüli tényezője — de ha ellenséges kezekbe kerül a népiskola, már ott is szinte katedrát állítanak a katedra, az egyházi szószék ellen, b) tette őt, hogy mások is szeretik az ő erdejét. Aznap este nem is beszélt a fáival, hisz olyanokat látott, amikről sohasem szólt az erdő. Sajgó szívvel roskadt le homályos barlangjában. Szemét kerülte az álom és a mély esti csendben távoli zörejt hallott. Mi az? Alig hallhatóan szólt: kip-kop. Tízszer, százszor is megismétlődött. És a kopogás nyomában fájdalmas moraj kel föl a szél szárnyán. Az erdő zokogása... Haj Athanasius! kopácsolnak az ácsok. Amint a hajnal végigkúszott a sziklafokán, a remete útnak indult. Látni akarta, kik irtják az erdőt. Arrafelé ment, amerről a kopácsolást hallotta. Utja sietős volt és nem maradt ideje, hogy félrehajtsa a nedves ágakat. Ezek lassankint teleszórták őt harmatcseppekkel. És amikor egy-egy merész napsugár érte, ugy tünt fel, mintha fehér gyöngysor szegné darócköntösét. Már egész közel volt valami virágzó tisztáshoz, amikor beszédet hallott. Megállt, hogy figyeljen. Egy ifjú pár ment végig a pázsiton. — Valahogy megnyugszik a lelkem, amikor ezt a sok virágot látom, — mondotta a leány. — Látod, ezek nem szólnak meg, ezek nem üldöznek minket, mint azok odalenn, — felelte az ifjú és a város felé mutatott. — Igazán szereted az erdőt? — kérdezte hirtelen a leány. — Szeretem ! — volt a válasz. Összeölelkeztek oly hévvel, oly sok szeretettel, amint csak erdőben virágok között lehet. Athanasius szive nagyot dobbant, feje szédült. Elfordult, futott, menekült. Egész napon át Még jobban leköti az intelligens pályákra özönlő ifjúság figyelmét a középiskola, melynek nagyszámú és különböző ágú intézeteiben a reális és szemléltető tudományok szinte elszoktatják az embereket a metafizikai és természetfeletti gondolkodásmódtól, melyben eddig a szentbeszéd mozgott. Legyen még hozzá az intézet szabadszellemű, akkor a félműveltség keretében, melyet közöl, beoltja egyúttal az egyházi oktatás elleni ellenszenvet és előítéleteket, c) De főkép a mindinkább szaporodó szabad egyetemeken állítanak mindenütt valóságos „cathedra pestilentiae"-ket, melyeken a pozitív tudomány helyett direkt hivatásuknak tekintik a destruktiv iránynak terjesztését, nemcsak a kinyilatkoztatott vallás, de a természetes vallás-erkölcs legprimitívebb elveinek felforgatását. Ekként a tudományt mesterségesen szembeálllitják a hittel, az iskolát az egyházzal s az egyházi szónoknak elég dolgot ad az innaturális ellenáramlat ellensúlyozása. 2. A templomi szószéknek hatalmas ellenlábasa továbbá a sajtó (az újságok). A modern ember úgyszólván egész szellemi vagy legalább főtáplálékát az újságból meriti. Már pedig a napi sajtó túlnyomó részben egyházellenes kezekben van. a) A műveletlen vagy félművelt ember amúgy is esküszik a nyomtatott betű tekintélyére b) s a napi újdonságok izgató, változó tarka-barkasága után nem egykönnyen bilincseli le az örök igazságok változatlan, komoly egyszerűsége, c) Ehhez járul még azután az örökös gyikosságok — öngyilkosságok s szenzációs botrányok olvasásától eltompuló erkölcsi érzék és a lapok révén beszívott egyházellenes szellem. Ez mind megnehezíti az egyházi szónok feladatát a modern hallgatósággal szemben. 3. Színházak és a modern belletrisztika is tervszerűen elvonják a publikumot és romboló hatást gyakorolnak Ízlésére, erkölcsi érzékére. Régente, még a pogány darabokban is a bűn in obliquo szerepelt csak, mint emberi elem és megbélyegezve; most in recto szerepel minden néven nevezendő bűn, főszerephez jut, dicsőíttetik a színpadon, a regényekben, novellákban s a modern lyrában. A modern dráma és szépirodalom nemcsak függetlenítette magát a keresztény theologia és filozófiától, hanem mindenütt frivol módon szembehelyezkedik a kereszténységgel, azt kigúnyolja, gyalázza stb., úgy állítja oda az egyházat, mint a kultúra akadályát, a genie bilincseit. 4. Ujabb konkurrensei az egyházi szószéknek a mindinkább szaporodó népkönyvtárak és népakadémiák (népies műveltségi kurzusok). Még a jobbak is gondolják magukban: „amit a prédikációban hallanánk, azt kényelmesen elolvashatjuk könyvekből." Helyesen felfogva, ez mint a művelődés egyéb modern faktorai is inkább csak „pedagogi in Christum" volnának, ha az emberek az „unum necessarium"-ot és a „quaerite primum"-ot járt hegyen-völgyön, szakadékokban, n éteken. Maga sem tudta, miért? Hát ezért oly csendes az erdő, ezért oly sürü a lombja? Óh! az ő erdeje egészen más volt! Kimerülve került cellájába. Ma nem is nézett szét a lombok csúcsa felett, hogy az erdő szivét hallgassa. Kezdett félni annak titokzatos dobbanásától. Ma egészen más érzelmei voltak. Barlangja nyilasán a rózsaszinü felhőt nézegette, amely onnan alulról indult az égnek, ahol az emberek laktak, akik gyűlölték az erdőt. — Athanasius! Nem hallod a rezgést ? A remete felugrott, kitekintett az erdő felé és most egészen tisztán hallotta. Fejszecsapások voltak, fűrészek nyikorogtak. Aztán meg-megmozdult egy óriási lomb és eltűnt a mélységben. Utána káromkodó, lármázó, ujjongó emberhangokat hallott. — Athanasius! Irtják az erdőt! Most nem volt többé nyugalma. Elhatározta, hogy otthagyja celláját. Beljebb megy. Oda a bércek és vadsziklák közé, ahová még nem jutott el az ember. Hosszu-hosszu utat tett meg. Még mindig bizott erdejében. Éppen egy szorosba került, amelyben alig lehetett tovajutni. Évszázados fák kapaszkodtak a hegyoldalba és a sürü bozót bizonyította, hogy errefelé nem igen jár élőlény. Azt hitte, hogy érintetlen, hogy szűzi erdőre talált. Fáradtan ült le egy óriási cserfa alá, mikor a háta megett megrezzent az ág. Odafordult, de borzasztó volt, amit látott. Egy akasztott ember függött az ágon. A szél ide-oda himbálta és forgatta és csak néha-néha fordult a remete felé a