ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-04-19 / 16. szám

Ki döntheti el ezen orkánszerü párviadalt? A küzdöfelek sohasem! A közvéleményt képviselő újságok vállalkoznak reá, bár belerekednek a pártszenvedély vagy épen az anyagi érdek kátyújába. A küzdelem eldöntésére még egy harmadik forumot is sorompóba szólit az igazáért küzködö pártharc s a nemzet belügyét jó tollú politikusok kiviszik a nagyvilág piacára, midőn idegen nyelven más országok újságaiban vesszőzik meg az ellenséget és kivetkőztetik a becsületnek köntöséből. Mindnyájan érezzük, tudjuk, hogy a sok békebiró nem segithet rajtunk és nem is akar segiteni. Kellenek a világnak botrányok, hogy mulathasson rajtuk és mig az idegen botrányon mulat, a saját hibáit, bűneit elfeledhesse. A végső tanulság itt abban rejlene, ha a harag és panaszkodás helyett belátnánk, hogy jobb volna, ha mi mulatnánk másokon és nem mi volnánk a nagyvilág bohócai. R. Húsvét Esztergomban. Irta: Szepessy László. Rajnamenti tájkép tündérszépségeit túlragyogja az a bűbájos természeti panoráma, melyet a vonaton ülőnek mutogat a dunaparti ut. Virághimes rétek arany palástjára kötött óriási kék szalag a Duna, melynek ezüstlő esipkézetével az ifjú tavasz fűszeres lehellete játszadoz. A zöldelö erdők koszorújába búvó fehér falvacskák galamboknak látszanak, melyek elrebbennek szemünk elől, pedig dehogy: mi futunk, minket röpit a vonat, a gyorsvonat. S ha máskor tán a személyvonat is gyorsnak tűnnék fel ily csodaszép tájék sugárcsókos arcának szemléleténél, most a gyors is szinte teherszámba megy. Ugyan miért? Honnan az égető repülő vágy ? Mi az a roppant vonzóerő? Mi? Az a hatalmas bazilika, mely a Dunára könyökölve, öröknyugodt szemmel nézi a habok szeszélyes játékát, a hullámok és szelek apró torzsalkodásait: szimbólumait az emberi szenvedélyek tarka mozijának. Az Istennek ez a fenséges hajléka dobbantja meg most Magyarország szivét, ez ragad engem e gyönyörű dunaparti uton, mert ott abban a templomban ma nagy nap lesz, a napok napja: ünnep, az ünnepek ünnepe: húsvét. A háromnapos katholikus nagygyűlések előestéjének csendjébe ver csak bele ily döbbenetes szent érzéssel az ország összes harangjának félórás koncertje, mint a szivünkbe ez a szó: húsvét a magyar Rómában! Istenem, hiszen a legutolsó tál . . . az Ilonka telt, kicsi, fehér, puha kacsóját az én kezembe tetted, mikor áldóan emelted fel közénk anyai szent jobbodat... akkor, óh akkor... mikor én is hittem még leányesküben, leányhűségben és áldozatot hozni tudó női szerelemben ... Mikor ez a fehérlelkű, szőkefürtü csupa nőiesség, angyalképű leány . . . hiszen tudod . . . mint egy kifacsart citromot félredobott az utca porába... amikor kikacagott . . . mert a kivattázott, fűzős, aranysujtásos huszárattila jobban tudott udvarolni, mint egy szürke veréb, egy hétköznapi, szerény fizetésű, kis beamter . . . Mikor egy oltárkép összeomlott bennem; mikor a késlekedő isteni sújtó kéznek igazságosságába vetett hitem megrendülni akart . . . mikor a jótékony halált kereste megalázott, összezúzott férfiszivem ... akkor ... akkor magadhoz vontál... könytelenül, némán, fájdalmamban osztozván, és (mintha csak ma történt volna!) felmutattál ujaddal az ágyam fölött függő fájdalmas Jézus képre, mely a Megváltót a zsidóktól kigúnyolva, összekötött kezekkel, telve sebekkel, vérrel aláfutva, a római helytartó előtt, mint a „fájdalmak emberét" ábrázolta . . . s csak annyit mondtál nekem: „Fiam, tanulj meg lemondani — Jézusért ..." Óh, mártirasszony, lelkem, jó anyám! S most, most itt állok egyedül, árván, elhagyottan . . . nincsen többé anyám . . . nincsen többé otthonom . . . ugy állok e nagy világban, mint a leveleitől, mint a koronájától megfosztott fa ... úgy mint a kivert, gazdátlan, vén kutya ... úgy mint az útszéli hajléktalan koldus . . . akinek hazája az országút . . . kinek otthona az utca . . . Nincsen többé édesanyám . . . Kihűlt az a szent sziv, kinek hű lángja istenhátamögötti falucska filiális káplánjának szárnypróbálgató, félénk hangja is csodákat müvei e napon, ily nagy ünnepen, hát még a világ egyik legszebb építészeti remekében, az esztergomi bazilikában a hercegprimási funkció! Csak a hivő lélek tudja igazán megérteni ennek igazságát, s mily határtalan öröm az, amikor a vonat ablakába hirtelen belenéz a dombháton ülő bazilika rengeteg kupolája s elgondolja az ember, hogy ott ma az ország főpásztora tartja az istentiszteletet! Nem csoda, hogy valóságos népvándorlás tolong a hegy felé is szent áhítattal, nagyotváró törtetéssel. S a szivárványszínű ruhacsoportozatok alatt — ki tudja — hány idegen rejlik, mint jó magam, kit már ez az első, külső kép is meghat. Hát még mikor a templomba lépünk! Csupa káprázat minden. Megdördül az orgona méltóságos hangja; megharsan a katonazenekar sárgáló rézkürterdeje; megzendül a hatalmas énekkar női sopránja, férfi basszus s mindebbe belezugnak künn a harangok, benn a fel-felbugó nagydobok s az egész összeolvadva a szivek lüktető verésével: adja együtt azt a magasztos harmóniát, hogy a kórusról az ének szárnyán, lenn pedig a valóságban egyszerre lépdel a szentély felé: „Ecce, Sacerdos magnus!" Száznyolcvan fehér karinges kispap liliomos sorfala közt vonul a diadalmas kereszt élén a főhajón át az oltár felé a bíborban pompázó főpap, ki előtt a hermelinprémes kanonokok képezik a szűkebb udvart; hátul pedig a szertartásmester viszi a több méter hosszú uszályt. . . . Ime, ez Magyarország hercegprímása. Ecce, Sacerdos magnus! — zeng a kórus riadozó örömmel, bezsongva az Ur házának minden csöpp zugát, mialatt a díszmenet a mellékoltár előtt térdel: hódol a legnagyobb pap az előtt, kinek ö is csak alázatos szolgája; erőt esd a misézéshez és a prédikációhoz. Mert nemcsak a lélek szárnya, a hit ihlete kell ide, ám fizikai erő is, hisz maga az istentisztelet álló egy óráig tart s nem kevesebb, mint huszonnégy szerpap sürögforog aranyos ruhákban a drágakövektől ragyogó primási infula körül . . . Ecce, Sacerdos magnus. Latin mise. Latin az oltár beszéde és a kórusé. De ahogy a ritus elosztja a szerpapok és a celebráns szavát, ahogy a kórus pianózik és fortisszimózik: megértően simul mindez annak a lelkéhez is, kinek holt szó a latin, ki a magyart se igen tudná követni ily szférikus szárnyaltában... Hatalmas impressziók titkos jelbeszéde ez, mely egyként értelmes a palota és viskó lakójának. S ha mégis akadt volna, akinek lelkével nem teljesen rokon a latin szertartás idegen idiómája: annak ott van az édes honi szó, a mise után való prédikáció, a hercegprimási prédikáció. Már kiosztotta a bucsuengedő, apostoli áldást a főpap; már ott reszket a nép ajkán a: „Jöjj el Szentlélek Úristen!"; már előrenyomul a tömeg, ameddig csak a főlépcsőzet közepe alatt posztoló mellett felmelegedtem, mikor a körülöttem uraló hidegség megdermesztett. Kihűlt az az ajk, mely még halófélben is arra intett: „Fiam, Jézushoz mindig hü maradj.. .* Az a kéz, mely naponként áldólag emelkedett fejemre, mely annyiszor magához ölelt golgotaóráimban : mozdulatlanul, mereven szorítja azt a feszületet, melyet utolsó földi üdvözletként, a közeli, a nagyon közeli boldogító viszontlátás vigasztaló reményében tett jobbodba egyetlen gyermeked . . . Éltednek delén — ki sohasem ismerted a betegséget — az élet Ura ágynak döntött, amelyből nem keltél fel többé . . . Oh, mily irónia! Ki annyiszor virrasztottál ágyam fölött éjjelenkint, mikor a gyilkos láz tűzrózsákat festett fiad orcáira; most Te fekszel lelkem, jó anyám ... s én virrasztok fölötted . . . Lesem mozdulataidat, láztól égő, megtört szemeidet, tikkadt ajkadat . . . S Te, Te mártirasszony, Te szentasszony, még akkor is mosolyogsz rám . . . még akkor is becéző szóval hozzám szólasz . . . most már csak meg-megtörö hangon . . . Mikor ismerőseid meg-meglátogatnak, azzal a vigasztaló hazugsággal ajkukon: hogy néhány nap múlva úgyis felgyógyulsz majd — Te oly szivettépő, lemondó, megnyugvó hangon feleléd: „óh igen, igen, én megfogok gyógyulni — a sirban!" Óh, lelkem, édes jó anyám ... ha tudtad, ha érezted volna, mily tőrszúrást ejtettél akkor akaratlanul egyetlen, előtted összezúzott, sajgó szivvel álló fiadon e szavaiddal ... Te mártirasszony, lelkem, jó anyám . . . Mikor szent Egyházunk felkent szolgája elegy enruhás szigorú tambúrbotja engedte ; már meg van fosztva arany felsőruháitól, sugárhintő infulájától a „főtisztelendő érsek"; már biborpiros még a fejdiszitő birétuma is annak, ki megy a szószékfelé, hogy a kalendárium pirosbetüs kettősünnepének első napjához méltó biborló igékkel gyújtsa lángra, piros lángra az alvó sziveket, a csüggeteg, a hideg- lelkeket . . . Szentirásfelolvasás után csendes, szelíd, halk, méltóságteljes tempóban kezd hangzani az ige a hercegprímás ajkán . . . Magyarázgatja az ünnep jelentőségét, fontosságát, nagyságát, szépségét. Találó színekkel, átfogó kontúrokkal, nagy vonalakkal ecseteli a természet ébredését, párhuzamba állítván Krisztus diadalmas ébredésével, feltámadásával. Majd Krisztus e diadalát az Egyház első diadalának mondja érdekesen. Népszellemi nívóhoz leszálló könnyed természetességgel csomóz, old, fejt meg minden problémát, még a legnehezebbet is. Sohasem búvárkodik le a filozófia tengerébe magáért a filozófiáért; sohasem repül a retorika zenitjére magukért a szóvirágokért: ellenben készentartja s megmutogatja a már felhalászott gondolatgyöngyöket s a költői képeknek csak akkor ad helyet, ha ezt már egyáltalán ki nem kerülheti, vagy ha egy ily odavetett poétikus figura sok szó megtakarításával jár s mégis tartalmasabb, kifejezőbb, plasztikusabb. Tanitó célzat ömlik el különben az egész beszéden. A meggyőző argumentumok frappáns idézetei bámulatos forgatagban szinte kergetik egymást s sűrűn ütögeti fülünket szent Ágoston, szent Pál s a négy evangélista neve. Nem holmi profán szerzőkre hivatkozik hivalkodóan, talál bőven a Szentírásban is és az apostolok cselekedeteiben, irataiban, amivel megtámogassa, megoszlopozza fejtegetéseit. Pázmány Péter márványszobra vele szembon mintha csak utalna rá: trónjának örököse, egyszersmind szellemének örököse is, a népet táplálja az üdvösség igéivel. Ezt a nagy tanulságot hagyta ránk az a zseniális szoborfő, e tanulság zeng itt ma eleven szavakban, a halott mult éppen nem erőtlen visszfényében. Mikor Krisztus eltemetéséhez kanyarodik a beszéd, a gyászos tónusból vörös lángként csap ki a tiltakozás, hogy lám, Krisztus példája mutatja, milyen legyen a hivő katholikus temetése: egész érintetlen test várja a feltámadást s nem hamvasztással csak a hamvveder pora! Halotthamvasztás ellen való dörgedelmes tiltakozása a kapcsolat a mostani ünnepi prédikációja és a többi feltünéskeltő enunciációja közt, mely a párbajellenes liga pártolásában, a cselédkérdés humánus megoldásában, a katholikus irodalom vezérelveinek kitűzésében, a keresztényszociális mozgalom kiépítésének tizenkettedikórás, feltétlen szükségességében s más ezerannyi új meg új, csupa eleven eszme felvetésében kulminál s szórja biborfényét e társadalmi alakulások egyhozta számodra a Vigasztalót, a Beteggyógyitót utolsószor, a Te Jézusodat, a jövendő életnek zálogát. . . Óh, Istenem! lehet-e észtvesztöbb, lehet-e megrázóbb, de egyszersmind lehet-e fönségesebb, drámaibb pillanat a porszülte, halandó emberi életben, mint mikor a halódó, hűséges, jó édesanya fölött felhangzik az utolsószor az az ünnepélyes, komoly hang: „Ergo —• te absolvo!" Lehet-e szívszaggatóbb jelenet: mint amikor az utolsó óráit élő anya az életnek Urát magához veszi és előtte, a halál áldozati oltára előtt lesújtott fia térdel, némán . . . zokszó nélkül . . . de őrjitő, sorvasztó fájdalommal . . . összegyötörve szivében, melyet csak az tud megérteni, ki valamikor szintén átesett hasonlókon . . . És azután . . . azután jött az — „éj . . .* Jézus szentséges neve elnémuló ajkadon. . . a kezedben levő haldokló-gyertya megtörő fénye mellett . . . fiad karjai között . . . csendesen . . . jött az — éj . . . Egy utolsó tekintet. . . A túlvilágba lépő anya utolsó tekintete egyetlen gyermekéhez: ugyan ki tudná ezen vesékig ható tekintetet, mely még a legkeményebb férfit is térdre készteti — ecsetelni . . . Óh, én Uram! én Istenem! . . . Egy rövid . . . egy hosszabb, még egy hoszszabb sóhaj és a leggyöngédebb, a legnemesebb, a legtisztább, a legönzetlenebb sziv, amelyet csak egy földi anya valaha is csak birt: megszűnt dobogni! .. . Jöttek . . . Jöttek az alvégi, a felvégi szomszédok . . . Kondoleáltak . . . sajnálkoztak ... sőt krokodiluskönnyeket is ontottak — fiad előtt, de imádkozni érted . . . csak két öreg néni imádkozott,