ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-04-19 / 16. szám

szerű, szürke munkásaira, mint a világítótorony a tenger evickélő hajócskáira. A figyelmet azért nem terheli el, nem fárasztja ki percenetnyit sem. — Olyan világos hasonlatokba tudja burkolni mondanivalóját, hogy a puszta neveltje, a tisztafejü pásztorember, is i'ennakadástalan eligazodik rajta. — Mert lehet-e, aki nem érti azt, hogy Krisztus éjjel született : a sötétségbe hozott világosságot; este halt meg, jelezvén : vele elhunyt a föld világossága ; hajnal előtt támadt fel, megmutatván: ö a föld igazi hajnala, napja, mindene. Igy kisérhetnénk végesvégig a beszédet mondatról-mondatra, melyek végén azon vettük észre magunkat, hogy kellemesen becsapódtunk: eloszlott az a szent rettegés, mi a hercegprimási szó magasába félve sanditott; megértettünk mindent a mai modern világban egy hercegprímás ajkáról, holott a legpiszkosabb gallérú, borzashajú urficska már arra büszke, hogy ő már divatos, értelmetlenül dadogó verseket, vagy novellákat tud fabrikálni ; összemelegedett a szivünk egy nagy szívvel; összeolvadt a lelkünk egy eszméktől izzó lélekkel. Nem a hercegprímás beszél már ott a szószéken, nem is a főpap, nem is a pap, hanem csak az ember: az emberiség búját, baját ismerő, gyógyítgató; bűnét irtogató, erényét bimbósitgató, igaz, jó ember; a falusi ezermester, a mindenre ember ... majd meg úgy látszott a kupola tejüvegtábláin átszűrődő sugárpásztákon át, hogy éppen nem ember az a szónok, nem is pap, nem is főpap, nem is csak hercegprímás, mert a lángoló szavak eltüntették az arcot is s maradt csak a bibor-ruha, bíbor biretum, bíbor uszály: egy óriási lángnyelv, ahogy a Szentlélek szállt le az apostolok fejére, hisz e köré is már szövi dicskoszoruját, glóriáját az áttört napsugár . . . Vizionárius lélekkel, nagy tettek vágyára gyújtott szívvel hagyjuk el a fönség, az alaki és eszmei fönség e nagyszerű csarnokát, melyen már ki is vonult a díszmenet, sőt már minket is suhint a vonat csipetke városkáinkba, falvainkba, pusztáinkba . . . Mert most is megcsodáljuk ugyan a természet millió szépségét, mi bekacsint a vonat ablakán, de egy érzés, egy tudat fölóriásul, elhatalmaskodik valamennyi felett: Esztergomhoz képest csipetke minden magyar város, még Budapest is; Esztergom az első városunk, az ország szive, — ezzé avatja az a monumentális bazilika s az érvmagvas, eszmedús, biblikus-mélységű, himnikusröptű hercegprimási nimbusz. Betegségünk... Irta: Benedek Rezső. Testvérlaptársaink egyike minapi hírei között olvassuk, hogy az „U. K." szövetkezet a tagoknak az alapszabályszerü számban való meg nem jelenésük miatt „határozatképtelen" lévén, a közgyűlést más („jobbik") időre kellett elhalasztania. A kérdéses közgyűlés nagyon fontos volt, az intézmény maga pedig nagyjelentőségű, nagyon szép jövőjű. Mit jelent e két szó, hogy „határozatképtelen szám"? Azok az önzetlen népvezetök, a kik a távoli eldugott, „kilométerekre a kultúrától" való falvakban nemcsak minden szabad percüket, de még éjjelüket is nappallá teszik a mi magyar népünk testi-lelki javán dolgozva, azok nagyon jól tudják, hej! de mi minden, hány keserű óra, mily kellemetlenség, mennyi bosszúság, mennyi fölösleges időtrabló munka meg hasonló jók fűződnek e szinte már megszokott jelzéshez, hogy „határozatképtelen szám". E két szó nem jelent mást, minthogy — mig számtalan erkölcsi kötelességeinek teljes tudatában levő katolikus magyar férfi és nő küzd, viv, harcol és áldozatot hoz — a közjóért, a közboldogulásért, addig egy jókora töredék, amolyan se hideg, sem meleg, se fehér, se fekete, félig ember, félig hal-féle typusok — a kályha mellett nyugodtan csibukoznak, vagy az asszony szoknyája mögé bújnak, azzal a kárhozatos, kellőleg meg nem bélyegezhető érveléssel, hogy „semmi közöm a — „köz"-höz"; „csináljanak én végettem a mit akarnak". És ha mégis, ha végre sikerül is egy pár jó tüdőnek kibeszélésével egy ilyen „pasas"-t valamely mozgalomnak, valamely fontos ügynek megnyerni, akkor meg folytonos óbégatásaival, jaj gátasaival, hárijánoskodásával, holdkórosságával inkább kerékkötője — mint hasznos eleme I Ez a typus pedig, sajna, nem csekély számú. Nincsen város, nincsen falu, nincsen egyesület, nincsen társulat, nincsen mozgalom : a melynek nem lennének meg a maga indifferentizmusban szenvedő — katolikus tagjai! Nincsen az az ágyúdörej, az a mennydörgés, az a hatalom: a mely képes lenne őket felrázni ezen apatikus állapotukból. Sőt — ha az ellen sistergő villáma lecsapna előttük: azt hinnék, hogy harmat esett! Ezek az egyének a magyar katolicizmusnak beteg tagjai. Lethargikus tagjai. Ezeknek a gyásztagoknak köszönhetjük — hogy a magyar föld lassan-lassanként idegenek kezére jut. Ellen-kézre. Ezeknek a gyásztagoknak köszönhetjük — hogy saját pénzéért kikacagják ellenei: a kiket táplál; hogy mindenünnen kiszorítják az idegen hódítók — a kik csak türt vendégei; hogy lassan, biztosan, számtani pontossággal elkerülhetetlenül a — tönk szélére jut . . . Katolikus Testvéreink! Ez nem mehet igy tovább egy percig sem! Tanuljunk a mások kárán! Az indifferentizmus mindent magával ragadó fojtó számuma tette erkölcsi hullává a francia birodalmat: a katolicizmusnak leghívebb leányát, a büszke gall nemzetet „ily" typü katolikusai tették azzá — hogy ma akik talán már érezték, hogy most őreájuk jön a „holnapután ..." És jöttek a fekete emberek . . . Egy utolsó, legutolsó kézszorítás, legutolsó csók a hideg, élettelen kézre, mely annyiszor megáldott életében! . . . és a fekete emberek a köveket is megindító kalapácsütései elválasztottak bennünket egymástól e földön í..... . „ . . . Circumdederunt me ..." Hol az a szem, mely szárazon tud maradni... „ ... Requiem aeternam dona eis Domine..." S a menet megindult . . . Néhány vallásos asszonyka, öreg néni és fiad, az árva — ez volt szegényes temetésednek szegényes kísérete . . . Visszajöttem . . . Haza . . . életemnek ezen legnagyobb golgota-útjáról ... a temetöböl . . . („coemeterium romano catholici" — nevezi a halottak plébániai könyve.) Hol nemcsak testedet temetem sírba, de szivemet is vele egyetemben, Te mártirasszony, lelkem, édes jó anyám . . . Hazajöttem . . . „Haza?" Hát „haza", hát „otthon" ez nekem többé, honnét kitépték szivemet, honnét kilopták lelkemet . . . „Haza! . . ." Haha! . . . Hát van-e annak hazája, van-e annak otthona, akinek meghalt az ö édesanyja? . . . Óh, szentasszony, lelkem, jó anyám . . . Te. Te tudod . . . hogy az én hazám, az én otthonom e földön ezentúl az a kicsi, szegényes sirhalom, amely Tégedet s veled szivemet, szeretetemet, reménységemet is fedi, takarja . . . Azt sem tudom, melyik temetőben fogok majd egyszer megpihenni ... kit még annyian sem fognak kikísérni utolsó útjára . . . mert nem lesz senki, aki egy hontalanért egy könyűt is csak ejtsen ... Oh édes anyám! Oly hideg, oly üres minden . . . még a kis selyemszörű cicád is szaglászva keresi konyhában, szobában úrnőjét,keres Tégedet... Nincs ki megcirógassa ... a tálacskát friss tejjel megtöltse ... a cica is keres Téged, hiszen ő szegényke nem tudja — hogy „üres a fészek ... hogy nincs lakója már többé ..." Óh, Istenem ! Óh, Anyám ! „Ha látok olyan gyermeket, Kinek az anyja él S akit az anyai sziv szeret. .. Ha látok olyan gyermeket, Ki úgy legboldogabb: Ha anyja fölveszi És ajkára csókot ad . . . Én is — anyámra gondolok S a szivem úgy föl-fölzokog: Édes szülőanyám, olyan boldogtalan vagyok..." csak az az államhivatalnok számithat gyors előmenetelre : a ki cselekedeteivel bebizonyítja a „kenyeretadó államnak", hogy ő a legnagyobb atheista! Mig a hárijánosok „aludtak", aludták pedig a nemtörődömségnek kényelmes, selyempuha ágyán a — halálthozó álmot — rájuk tört a .'. királyi művészetekben tökéleteskedő malteros sereg és a felvilágosodottság, az ész, a műveltség (!) nevében — pro patria et libertate! — letörték a kereszteket a templomok tornyairól . . . És ma ? Ma ott állanak: hogy a laikus iskola tanítója irgalmatlanul megvesszőzi azt a gyermeket, a kiről megtudja — hogy katolikus Istentiszteleten jelen volt! . . . Ne feledjük: borzasztóan komoly időket élünk! Minden egyes emberre szükségünk van! S ha a múltban nem is volt talán ugy, a mint kelletett volna: im' itt az idő a jóvátételre, a helyrehozatalra! A rettenetes világküzdelem most két nagy világtábor között folyik csak le s pediglen a krisztianizmus és antikrisztianizmus között! Testvérek ! Itt nincs többé kibúvó ! Most szint kell vallanunk! Vagy fehér, vagy fekete! Vagy Krisztus, vagy Béiiál! Mert közép út, — közép út nincsen ! A ki pedig nem tart velünk szorosan, vállváll mellett, kezet-kézben, fej-fej mellett, nyíltan, bátran, őszintén, férfiasan, az — ellenünk van! A magyar katolikusság minden egyes emberének most a front előtt a helye! Előre!!! Pech. Nem találok rá magyar szót s igy germán nyelven vagyok kénytelen megnevezni e megnevezhetetlen valamit, melyet bár kívülem is ismerhetnek, de a világrekordot e téren magamnak vindikálom, mert én vagyok e szónak megtestesült individiuma s mint eszme bennem él, hogy hatalmával kormányozza, azaz keserítse a létnek széppé hazudott fogalmát. Bacillus vagy ragadozó állathoz kell hasonlítanom, mert védekezés nincs ellene, vagy inklinálunk az előbbire, vagy életünknek Szaharáján elkerülhetetlenül találkozunk e fenevaddal, melynek kiirtására még nem találtak fegyvernemet s igy megtorlás nélkül szipolyozza emberi vérünket. Az mondják, hogy a gyermek bölcsője felett őrangyal őrködik — vannak talán ilyen esetek is — de az én dunnámba pechet pólyáztak s jól összeszorítva a fácslival ikertestvéremmé avatták, azóta együtt kellemetlenkedünk egymásnak s biztosra veszem, hogy a síromon ő fogja hullatni a legkeserűbb könnyeket, hisz ragaszkodó szeretettel dédelgetett. Hogy a tudatlanok fogalommal bírjanak a pech tényállásáról, pár vázlattal szolgálhatok, mert félek, hogy az óriási embertülekedésben oly boldogok is akadnak, kik a pech eszméjét meghazudtolni igyekeznek; pedig higyjék el, hogy van — eredetére nézve nem birok felvilágosítással szolgálni, csak annyit mondhatok, hogy kezdete nem volt s vége nem lesz. Például: kezünkbe vesszük az újságot. A politikát ne olvassuk, hisz a gorombaságban is a legszebb a naturalizmus, a tárca üres eszmetársitásra kényszerit, színház, zenebona, mindegyikünk megtalálja a maga famíliájában, hanem üsssük fel a hirdetések rovatát, honnan hit és remény sugárzik a csüggedő felé s mindenféle bajra tapaszt ígér. Itt az adás-vevés egész chaoszát láthatjuk, vemhes tehéntől a lejátszott zongoráig rongyos, de jókarban levő „überziechertől" az olcsó tűzifáig berendezhetjük háztartásunkat s helyszűke miatt még egy bútorozott szobát is kiadhatunk. Vannak azonban, kik fogcseppek, köszvény, domború idomok és hajrestaler helyett nagyobb fájdalmakra keresnek flastromot s már reggelizetlen siestájukban a „nonpareil" és „petite"-be merülve spekulálnak, hogy melyik állami, városi vagy privát iroda előszobájában fogják üres, de kétszeresen drága perceiket leülni. Tegyük fel, hogy a „Friss Újságot" már hajnalban kezünkbe nyomja a rikkancs s mi elragadtatással gyönyörködünk a fényesnél fényesebb napi keresetekben s az irodai munkák ihleW0F ELSŐ SZENT ÁLDOZÁSI EMLÉKKÉPEK, valamint mindennemű szent képecskék legnagyobb választékban, különféle alakban és a legszebb kivitelben, magyar, német vagy tót szöveggel a legjutányosabb árban kaphatók BUZÁROVITS GUSZTÁV könyvkereskedésében Esztergom. Ű% Ú£ Mutatvány-képek és árjegyzékek ingyen és bérmentve.