ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-01-04 / 1. szám

befolyással birt még a törvényjavaslatok sorsára. De a politikai súlypont eltolódása következtében meg kell forditani az egyéniségek súlyára vonatkozó régi közmondást: non ponderantur — sed numerantur. Most már nem mérlegeltetnek az egyének — hanem számláltatnak; a modern többségi parlament nem ismer ethikát és rethorikát, hanem csak szavazógépeket. Ha tehát azt akarjuk, hogy a keresztény világnézet méltókép és hathatósan képviselve legyen a parlamentben, tessék vállvetett erőkkel gondoskodni arról, hogy ne 15—30 bevallottan keresztény-párti képviselő legyen a parlamentben, hanem legalább 100—150, különben egy szép nap elsöpörhet mindent, a mi még a kereszténységre emlékeztet Magyarországon. S ha minden illetékes tényező megtenné a kötelességét, el is érhetnök, hogy a 210 kerület közül, melyben a katholikusok vannak többségben, legalább 100 keresztény képviselőt küldjön a parlamentbe. Sajnos Magyarországon nem alulról, a nép rétegeiből indul ki a pártalakulás, hanem inkább felülről: csaknem királyi parancsszóra, a mágnásvilág nagy befolyása miatt. Ha már igy van, akkor adassék tudtára az udvari köröknek, hogy a dynasztia érdeke összeforr a katholicizmus érdekeivel Magyarországon, hogy a monarchikus kormányforma legbiztosabb alapja egy erős keresztény politikai párt, mig a liberális párttal való kacérkodás veszedelmet rejt a dynasztiára nézve. De még fontosabb volna a főpapságnak határozott, együttes és nyilt állásfoglalása. A német centrum erkölcsi erejének e főforrása, nálunk, eddigelé úgyszólván ismeretlen fogalom volt. A püspöki kar nyilt és együttes állásfoglalása a megváltozott viszonyok közt eszközölné mindenekelőtt azt, hogy a keresztény párt támogatását a főpapság részéről ezentúl •— mint minden más országban — mindenki természetes, magától értetődő dolognak tartaná. Megszüntethetné továbbá azt az átkos bizonytalanságot, mely az alsó papság és a hivők seregeire nehezedik, midőn legilletékesebb helyről a politikai színvallásra semmi irányitást nem kapnak. A főpapság határozott és egyöntetű színvallásával megszűnhetne az az elöitélet, mintha a keresztény párt szükségképen Testvérkéim! Az Űr Isten megmutatta az utat és ti haladtatok rajta, hogy meglássátok Őt jóságában, fényességében. Lemondtatok azért rangról, jólétről, élvezetről, pedig hánynak oly édes otthona van, oly jótékony anyai ölelések várnak reá. S nem ment, itt az Isten rabja lett. Hangja elakadt, torkát a szívből jövő nemes indulat szorította össze. Melánia felnézett; ezek a szavak lelkének fájós húrjait rezgették meg. Az otthon az édes otthon. A páter folytatta. Itt meg e komor falakat csend és béke uralja. De a misztikus világból egy sziv — ragyogó szív szórja sugarait; a názáreti lángoló Szive. E Sziv köré csoportosultatok, miként a hold köré a csillagok, hogy alázatos lelketek hódolatát mutassátok be. És Ő örömmel fogadta. Ugye kilépett, lejött kis hajlékából, társalgott veletek a hosszú téli délutánokon. Kinyitotta Szentséges Szivének lakatjait és megajándékozott ingyen kincséivel. Ugye a szomorkodó sziveteket, hogy meggyógyította ; a fájdalmas emlékekre mily fátyolt vetett s végül megengedte, hogy ajkatokkal érintsétek fénylő sebeit. Megáldott és eltűnt; csak az öröklámpa pislogott, pirosra festve a fehér virágú falakat. Melánia már nem sóhajtott. Szelíden maga elé nézve, kezét a mellén keresztbe fonta. Ott állt most is előtte az Ur, hosszú fehér „ellenzéki" párt volna. A katholikus párt ellenkezőleg természetszerűen államfentartő párt, a törvényes államrend föoszlopa; (Németországban sem „ellenzék" a kath. párt, hanem centrum!); nincs oka tehát semmiféle kormánynak a katholikus párt terjedését akadályozni. Ha valakinek a „néppárt" név szálka a szemében — noha angyal sem hozhatna jobb és szebb pártnevet az égből — ám a név nem üdvözít. Fő az elv, a bevallott keresztény programm! E nélkül és pártkeret nélkül poiitikai akciót képzelni sem lehet! A ..minden pártban eloszlódó katholikusok" receptje a politikai elvtelenségbe és teljes kudarcba fulasztana bennünket; teljesen párhuzamos a vallási indifferentizmus elvével, miszerint minden vallás egyformán jó, vagyis egy se igaz vallás. Talán elérkezett az idő a katholikus tótokkal való újra egyesülésre is, a 10 év előtt nagy reménnyel indult északmagyarországi szervezkedésre, melyet Jurigáék megakasztottak. Méltányos paktummal — most mindenki paktál — a tót nyelv jogos igényeinek pártolásával újra meg lehetne nyerni az északi megyéket. Dunántúl és Észak-Magyarország: ez a néppárt természetes tulajdona, „ellenzéki séták és kivonulások" helyett jobb lenne a talajt újra megművelni. Itt van azonkívül a városok keresztényszocialista szervezkedése, mely eddig alig részesült kellő figyelemben és gondozásban — egyesek muló lelkesedésére volt bizva. Végül a népszövetségi mozgalom, bár nem direkte politikai szervezkedés, indirekte szintén használhat a vállvetett munkában. Szóval minden illetékes tényezőnek meg kell most már tenni a kötelességét a politikai téren is, most a megváltozott viszonyok közt jobban mint valaha. Magyarország a Tisza-féle klotür, a többségi uralom behozatala által önkéntelenül bemasirozott a nyugati parlamentáris országok sorába, hol a politika már többé nem sport és dilettantizmus, hanem életkérdés, melyben össze kell fogni mindenkinek, küzdelmet vivni úgyszólván minden egyes szavazatért. Censor. tógájában, melyből kisugározott Szent Szivének lángoló tüze. És beszélt a lelkek nyelvén. Melánia csak hallgatott, ajka meg-megrándult, de hangot nem adott. S az Úr beszélt. — Elmész ? . . . itt hagysz, hát ez a hála amiért leereszkedtem hozzád Melánia ? Ily hideg volt a kebled? — Ne folytasd Uram, mert fájnak szavaid és sebeket, vérző mély sebeket ejtenek szivemen. Tied leszek, neked fogok élni, egész életemen át, óh Jézusom, édes Jézusom ! A pap már elhallgatott. A vizió eltűnt, már csak az imádságos lelkek beszéltek, elmélkedtek a hallottakon. Aztán meggyulladtak a gyertyák, a tömjén illatos füstje felgomolygott az oltár előtt. A nap már leáldozóban volt, búcsúzó sugarai nehezen tudtak eltűnni, a válás érzete emésztette őket. S mint a csalódott ifjú bánatában, úgy e sugarak is mindinkább elhalványodtak: s végre csak a vörös szőnyeg jelezte az égen, hogy még élnek. És a vörös fény beszűrődött a cella ablakán szelíd nesztelenséggel övezve körül a mozdulatlan Melániát. 0 nem hallott, nem látott, lelke elszállt messze, oda a fényes csillagok közé, hódolatát bemutatni s bocsánatot kérni égi jegyesétől. A megye. A vérbeli magyar politikus, midőn már az országnak nagyarányú dolgai, ügyei kifárasztották, pihenés céljából a vármegyét veszi boncoló kés alá s meghempergeti a kritika csipős levében — szellemileg — a vármegye főispánját, alispánját, főjegyzőit, jegyzőit, főszolgabíróit, szolgabíróit s a többi tisztviselőket, akik mind a közbizalom révén parancsolgatnak és engedelmeskednek. Az országos politika azon ponthoz ért, hogy már nemcsak fárasztja az örökké éber vizsgálót, hanem szörnyen is untatja, mert ugy az ellenzék mint a munkapártot jelképező és ábrázoló Tisza István folyton egy nótát fújnak. Tisza 'nótája az ellenzékhez : „Gyere be rózsám, gyere be." mire az ellenzék igy felel: „Kati, gyere ki!" . . . megbánja még valaki." Ezen ósdi egyvelegbe ugyan belevegyül Vázsonyinak és Károlyi Mihálynak szenzációs kupléja, ezen duett azonban annyira merész, hogy lassankint már a politikai rovat fölé is kifüggesztjük a táblát: — Csak felnőtteknek! — Ily nehéz esetben legjobb itthon maradni. Az alkotmányosság ősi bástyájának — a megyének — mohos falait kopogtatjuk körül. Veszedelmes téma. Tessék elgondolni, hogy egy merész tollkanyaritással befordulunk valamely tanintézetnek udvarába s ott sátrat verünk, hogy beható vizsgálat alá vehessük az intézetnek — alsó-, felső-, vagy bármilyen iskolának — belső életét, tanítási módszerét, sikereit, fegyelmi életét, a tanárok modorát, gyermekekkel való bánásmódját stb. stb. A sok dicséretes esemény és állapot mellé nem egy disszonáns adat kerülne, amelyről suttognak a csintalan és lusta diákok s amelyről morogva tárgyalnak a szülők, nekünk azonban a világért sem szabad róluk megemlékeznünk, mert ezen írási eljárás sértené a jóizlést és túllépné az ifjúsági gyakorlatok színvonalát. Ez a most vázolt példa olyan világos, hogy ebből mindenkinek látnia kell, miszerint a vármegye se nagyon örülne annak, ha valamely tintába mártott tollas szörnyeteg belegázolna a gyarlóságokból kialakuló árnyoldalakba. A külső terület. Kinek is juthatna eszébe, hogy a vármegye gavallér urait boncolókés alá vegye? Nehezebb helyzete semmiféle tisztviselőkarnak nincs a világon. A közvélemény, a közbizalom emeli őket a hatalomba s a közönséggel többnyire ellenséges lábon álló kormányzat parancsolgat nekik. „Két urnák nem lehet szolgálni I" A vármegyei tisztviselőknek pedig ezen lehetetlenséget is meg kell próbálniok, vagyis „fábói vaskarikát kell csinálniok." E kétségtelenül idegölő munkában nem szabad őket zavarni. Minek tennénk szalmaszála azoknak útjába, akiket már gerendák is akadá lyoznak az előre haladásban. Rokonszenvesebbek leszünk, ha a megyebi zottsági tagokat vesszük célba, akikre az utóbb választások ráfordították a közfigyelmet. Ez lesz „a külső terület", ahol bátrabbal lehet kalászolni. Mindenekelőtt meg kell állapitanunk, hog; vármegyénk életében ugyanazon jelenség merül fel, amely miatt folyton kesergünk, ha az orszá gos politikáról kell szólnunk. A választók ugyani semmiféle elvi álláspontra nem helyezkednek s ; politikai pártérdekeket semmibe sem veszik, i megyebizottsági választásoknál sokat határozna] a helyi körülmények, a községi kicsinyes párt harcok, az érdekek, a félelem s mindezek föíöt az italba fúló előkészítő értekezletek, no meg zajos áldomások. Egyetlen elvi álláspont észlelhető mégis, d ez sem okozhat örömet a közügyek iránt érdek lődő lelkeknek, mert az osztályharc sivár képé viseli magán. Ugyanis majdnem minden kerületben kiad ták a jelszót: — Csak parasztot kell beválasztani! — Az urak nem a mi javunkat keresik! Egyelőre csak a községi jegyzők látták ki rát ennek a mozgalomnak, veszedelmes voln azonban, ha a földmives elem az urakkal szen