ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-07-26 / 30. szám

bármelyike megragadja a radikálisok segitö jobbját oly kedvezmények és engedmények fejében, melyek esetleg kiszámithatatlan kárt jelentenének a nemzetre nézve. Azért legyünk készen! Jövendőbeli képviselőjelöltünktől követeljük meg, hogy ne vállaljon semminemű érdekközösséget a radikálisokkal. Igértessük meg vele, hogy felülemelkedve a hatalmi érdekeken, tántorithatatlanul védeni fogja Istent, a vallásos iskolát, Egyház és a haza érdekeit a romboló radikálisokkal szemben. Lázár. — Ne izgassuk a közvéleményt! A háború sötét fúriái a levegőben röpködnek s érezzük sötét szárnyaiknak suhogását. Valóban történelmi időket élünk, amikor népek és nemzetek jövőjéről, sok száz és ezer exisztencia összeroppanásáról, országok katasztrofális bukásáról s egy méreteiben szinte elképzelhetetlen világháború borzalmairól dönthet egy elhamarkodott pillanat. A szerajevói gálád gyilkosság napjaiban összeszorult minden jóérzésű magyar ember ökle és boszut kiáltott a bűnösökre, legyenek azok egyesek, magánosok, vagy egy egész nemzet. Ha a boldogtalan trónörökös életben maradt volna s csak a trónörökösné hal meg, már bömbölnének az ágyúk és Szerbia porig alázottan könyörögne kegyelemért. A trónörökös okvetlenül a háború mellett döntött volna. De igy, mikor a szubjektivebb szenvedély csak másodsorban jön számításba, a logika fölteszi a kérdést: — Van-e követelni valónk Szerbiától? A felelet egyenes és határozott: — Van! — A kettős monarchia kér-e elégtételt? — Kér. — Szerbia megadja-e ? Ennél a kérdésnél kell megállanunk. Mert itt van a komor válság végzetes csomója. Ha Szerbia hajlandó a teljes elégtételre, a megsértett jogrend nemzeti szempontból helyre lesz állitva. A tényleges büntetés szigorú pallosa pedig szigorúan le fog sújtani a bűntény aktiv elkövetőire. . Ha azonban Szerbia nem teljesiti összes követelésünket, ha egy mélyen megsértett nagyhatalom nem kapja meg a kellő elégtételt, akkor •— a népek és nemzetek józan logikája szerint — a kocka el van vetve. Akkor nem lehet, nem szabad se jobbra, se tulnak el éhen, hogy százszámra fáznak agyon a nekik szokatlanul zordon északibb tájakon — azzal senki nem törődik. Szomorú és megdöbbentő vádbeszéd az, amit 1856-ban az Unió belügyi államtitkára olvasott rá Amerika népére: „Kegyetlenségeink egy oly néppel szemben, melyet a Gondviselés akaratából inkább oltalmaznunk kellett volna, föllázit minden emberi érzést." Bizony fellázította az indiánokét is; a pohár csordultig megtelt, a húr a végsőkig ki volt feszítve! . . . Washingtonba mindenfelöl rémhíreket jelentettek. Indiánoktól felkoncolt farmer családok, elpusztított telepek, fölszaggatott vasutak, kirabolt vonatok, utolsóig legyilkolt utasok, lángban álló falvak, elhamvadt városok, lenyúzott fejű katonák és tisztek, kétségbeesetten menekülő lakosság — ezek voltak a teljes erejében kitörni szándékozó égiháború félelmetes előjelei és kezdetei. A fehér emberek ravaszsága, szeretetlensége, hitszegése, a szegény indiánoknak foglyul ejtése, rabbá tevése, a kegyetlen bánásmód az ültetvényekben, a gyilkos „tüzital" (pálinka) lassan, de biztosan kifejlesztette az indiánokban a végső nagy leszámolás gondolatát. Az 1860-as évek állandó bosszumüvei sokaságukkal és borzalmasságukkal s a hittéritők értesítései minden józan ember előtt kétségtelenné tették az indiánok elhatározását: ha már csakugyan el kell pusztulnunk, ám legyen — de mi nem akarunk megfagyni, sem éhen elszáradni: ez nem lenne méltó hozzánk és őseinkhez; mi dicsőséges halált akarunk: kint azokon a síkokon, melyeket tőlünk elvettek az idegenek s melyeken apáink alusszák siri álmaikat . . . Mit tegyen most az Unió ? A részleges mozbalra tekinteni. Akkor föl kell tenni a kockára mindent s vagy érvényt szerzünk jogainknak, vagy elbukunk. Tarlózás a destruktiv, a progresszivista radikális tanítok eszméi, elvei táborából. A „Világ" cimű fajilag fémjelzett napilap f. é. július hó 4-iki számában bővebb tudósítást közölvén a magyarországi tanitó-egyesületek országos szövetsége július hó 3-iki közgyűléséről, engem okolván azért, amiért a közoktatásügyi miniszter elég bölcsen a napirendről levétetni parancsolta az iskolák államosításának kérdését: megszeppent, denunciáns árulónak nevez el, annak tart. Megszeppentnek nevez el, amiért a közgyűlés többségét képező destruktiv tanilótábor nem engedett szóhoz jutni, amire ünnepélyesen kijelentettem, hogy a lehetetlenséggel szemben kénytelen vagyok a szólásszabadság gyakorlásáról ezúttal lemondani... és Zigány mellett helyet foglalva eléggé beható figyelemmel hallgattam és néztem a történteket. Ebből állt tehát az én megszeppent voltom. A denunciálás feltétlenül olyannak az állításához van kötve, ami nem felel meg a valónak, az árulás pedig egy bizalmas, mondjuk magánkörnek minősített társaságban való történteknek leleplezéséhez. Mivelhogy ugy tudom, azt tapasztalom, hogy a szövetség úgy igazgatósági valamint szövetségtanácsi közgyűlései nem magánjellegűéit, nem titkosak, hanem nyilvánosak és bizalmasnak, titkosnak egyetlen egy esetben sem lőnek nyilvánítva, sőt erre nézve az alapszabályok sem rendelkeznek, amiért is a közgyűléseken történtek nem bírnak, nem bírhatnak a titkosság jellegével; mivelhogy továbbá sem a közgyűlés vezetősége sem kivált a destruktív és az abban progressziv-radikalis elveket valló sajtó, irodalom sem csinál titkot távolabbi és közelebbi céljukból; nyilvánvaló válik, hogy a velők szembehelyezkedővel a szólásszabadság jogának gyakorlása a szabadgondolkozás, a szabad meggyőződés szent nevében csak ő reájuk nézve áll és az általuk nyilvánosan vallott elvek, célok, törekvések, irányzatok boncolgatása, ismertetése ellenfelük részéről rágalom, denunciálás, a megtörtént dolgoknak a valóságnak megfelelő közlése pedig árulás. Nos, mint a radikalisták által megszeppentnek nyilvánított denunciáló és áruló adom közre Király Györgynek a „Szabadgondolat" f. évi 6-ik számában: „Közoktatásügyi feladatok" és Somogyi Bélának a „Szocializmus" f. évi 9-ik számában „A néptanítók és a szociáldemokrácia" cimü közlemények kivonatos tartalmát. Miután Király György megállapítja, hogy a radikalisták pártja végre egy a szellemi és erkölcsi erők szervezésére is kiterjedő és beható tervezettel immár politikai programmal is rendelgósitás megtörtént. Megszólaltak az erődök ágyúi, ropogtak a puskák, sivítottak a mérgezett nyilak, folyt a vér mindkét részről. De ez csak bevezetés volt. Mert egy évekre nyúló és mindenkép irtózatos áldozatokkal járó irtó hadjárattól ugy a lelkiismeret szava, mint a közérdek visszatartotta a kormányt. Hisz maga a hivatalos Amerika nem egyszer nyíltan elismerte, hogy saját fehér alattvalóinak gonoszsága merítette ki az agyonzaklatott indiánok türelmét. S épen Amerika földje, a szabadság hazája legyen szintere a legelkeseredettebb vérontásnak. Viszont az esetleges harctér mérhetetlen nagysága, a szúró nyári hőség, a dermesztő téli fagyok, a tavaszi és őszi iszonyú áradások, az ismeretlen, úttalan és lakatlan tájak, a feneketlen szakadékoktól tagozott fensikok, az óriási hegyek, a rettenetes költség* mind óvatosságot javasoltak . . . Igy kérte föl Lincoln elnök egy küldöttség utján az időtől, fáradságtól megtört 63 éves jézustársasági hittérítő atyát: Desmet-t, aki mint lábbadozó beteg Saint-Louis-ban tartózkodott, a közvetítésre. Desmet u. i. több mint 30 évet töltött az indiánok között; sokakat megtérített közülük; együtt örült, együtt sírt velük. Jó híre eljutott a legvadabb pogány törzsekhez is, azok is tisztelték őt, mint a „Nagy Szellem" követét és az indiánok hűséges barátját. A hadügyminiszter kinevezi az öreg papot őrnagynak és nagy feladatához melléje adja Sherman, Harney, Sanborn, Terry, Sheridan, stb. tábornokokat. Desmet összeszedi minden erejét s elvállalja a sok ezer mérföldnyi utazással és * Szakértők szerint egy döntő hadjárat jó ezermillió koronájába került volna az Uniónak. kezik, mivelhogy a demokrácia a taktikázó politizálás útvesztőiben azon szomorú állapotnak nézett elébe, hogy eszméi az örök felejtésbe merülnek, konstatálja, hogy a más politikai pártok közül egyedül a klerikálizmusnak volt öntudatos kulturális programmja, amely a maga vészes befolyásával ráterjeszkedett az államkormányzat minden kulturális területére. E téren elért eredményei közé tartozik, hogy az iskolák államosításának kérdése, a tanítói közgyűléseken való tárgyalása letiltatott, az állami iskolák az állam legmostohább gyermekei lettek, söt a felekezeti iskolák immár az állami pénztár terhére épülnek, a községek a papokra bízzák iskoláikat és mindezek teljébe az államkormányzat a törvényt a felekezeti iskolákjavára áthágja és lehetővé teszi, hogy a felekezetek meghamisított költségvetéssel mentsék meg iskoláikat. „A felekezeti tendenciák e virágkorában — úgymond — tehát elsőrangú kulturális feladat az államosításnak minden vonalon való végrehajtása, a közoktatási ügyeknek szigorú elválasztása a vallási ügyektől, külön köznevelésügyi minisztérium felállítása.*" ... „a közoktatás minden szervének szociális alapon való megújítása, az iskolakötelezettség általános gyors végrehajtása, az elemi iskolák tervszerű kiépítése, a középfokú oktatásnak modernitése, a természeti és társadalmi tanulmányok előtérbe elhelyezése, a felsőbb oktatás tanszabadságának megőrzése, a szakiskolák fejlesztése, a szabadoktatás függetlenségének biztosítása. „Lényeges pontja — továbbá szerintük — a vallástanítás kiküszöbölése az iskolából és egyházak autonom tevékenységi körébe való utalása. Ez első sorban nem is pedagógiai, hanem szociális és állampolitikai kérdés. Minden köznevelési programúinak, mely nemzeti vagy szociális egységre törekszik, le kell számolnia a vallásoktatással, mely minden állami ellenőrzést kijátszott vagy egyenesen visszautasított. A faji, nemzetiségi és felekezeti ellentéteknek ez az igazi melegágya, mely még oly korban kifejleszti a gyermekben azokat a kártékony, antiszociális hajlamokat, mikor az öntudat alatt fejlődő rokon és ellenszenvek az egész életre kiirthatlan dudvákká gyökeresedhetnek." És mikor megállapítja, hogy a vallásoktatás annyira túlzásba ment, hogy szinte ártalmatlanná tette magát és rég elhagyta az érzelmi és kedélyi nevelés terét, másrészt a hitoktatás „legtöbb helyütt olyan módszerrel, vagy helyesebben olyan modorban folyik, mely egyenesen megutáltatja a vallást a gyermekkel", sőt ha az volna célunk, hogy intelligens középiskolai gyermekeink a vallás sok szellemi nyűgétől és terhelő aggályaitól felszabaduljanak, ezt nyugodtan reábízhatnék a vallásoktatásra. Elvégzi ez a magáét." Tekintetbe kell venniök úgymond a már említett szociális továbbá az erkölcsi nevelés szempontját. „Az erkölcs -— folytatja érvelését — egyéb általános erkölcsi oktatás hijján — annyira összeforrt a gyermek gondolkodásában a vallással, hogy nagy életveszedelmekkel járó megbízatást. Az indiánok részben (a megtértek) arcáról, részben (a pogányok) papi ruházatáról mindenfelé felismerik benne azt a fehér embert, akiről nyugodtak, hogy hinni lehet szavának és becsületes, jó szándékkal van irántok. Nem is akarnak tárgyalni, csakis ővele. A saint-louisi kath. egyetem őrzi az eredeti kéziratot, melyet a béke megkötése után, 1868. jul. 2-án Harney, Sanborn és Terry generálisok fogalmaztak és irtak alá, melyben a maguk és hazájuk nevében „köszönetüknek, legbensőbb hálájuknak és legnagyobb elismerésüknek kénytelenek kifejezést adni" Desmet iránt, mert az elért örvendetes eredmény „csak az ő érdeme." 1864-től 1868." jun. 21-ig tartott a nagy békéltető munka. A vége volt a legnehezebb: a teljesen pogány unkpapaga törzs megnyerése. A törzs (gyermekeket, nőket és öregeket leszámítva) ötezer harcost állított ki. Ezek egy rettenetes szakadékoktól elzárt vad pusztaságba vonultak vissza, melyet alig lehetett megközelíteni. Ezek minden fehér embert ördögnek tartottak, csak azt nem, akinek hosszú fekete ruhája van (a hittéritőt), mert arról ök csak jót hallottak. Desmet nagynehezen közelükbe férkőzött és 4 indiánt küldött hozzájuk, megüzenvén, hogy szeretne velük beszélni. Azok jó hírrel és 18 unkpapaga indiánnal tértek vissza. A „Feketeruha" jöhet, de más fehér ne jöjjön, I mert halálfia lesz — ez volt a közelebbi tájékoztató. S itt kezdődik Desmet legnagyobb diadala: A páter lóra ül, jobbkezében fehér zászlót tart : egyik oldalán az Ur Jézusnak szentséges neve, a másik felén a Boldogságos Szűznek csillagkoszorus képe volt. Mikor az indiánok éles szeme csakugyan