ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-16 / 11. szám

sírokban porladnak, de kicsinyek, törpék és siratni valók vagyunk mi, akik poraik fölött verdessük a levegőt nagyhangú frázisokkal és szeldessük a tavaszi nyirkos ködöt a fényesre csiszolt diszkardokkal. Sok a külsőség, töméntelen a hamis csillogás, a sziv üres és hiányzik a belső tartalom s az igazi meggyőződés. A hirlapok elviszik az ország minden zugába a napi események pontos leírását, amelyből megtanulhatja és meg is tanulja a nemzetnek apraja-nagyja, hogy mennyire sülyedt a magyar nemzetnek alkotmányos nivója az utóbbi évek folyamán. Észlelheti mindeki, hogy a régi remények már csak lomtárba való hiúságok, mert alig képzel­hető el az az eset, hogy még nálunk lehet­ségessé váljék egy olyan újjászületés, amely elseperné a mai vezető embereket hibáikkal és bűneikkel együtt. Sohasem bíztunk abban, hogy a libe­rális alapon pénzzel összetoborzott többség megvédelmezné a nemzet jogait a külső törekvésekkel szemben, de mégis kisértett az a gondolat, hogy hátha él a többség szivében egy elrejtett érzés, amely alszik, amely eltűr sok igaztalanságot, de ha látja az ügyek végzetes fordulását, ha elközelget a nemzeti ellenállás elleni döntő merénylet, fellángol ez az érzés s a nagy felelősség érzetében mint egy dönthetetlen sereg fog­nak ellentállni mindazok, akik játszottak a magyar érdekekkel s jőváteszik mindazokat a bűnöket, amelyeket vakságuk idején el­követtek. A múltnak, de még inkább a közeli éveknek eseményei megmutatták, hogy nem várhatunk véletlen fordulatra, söt a parla­menti ellenzék sem képes már megakadá­lyozni a nemzetet azon az úton, amely pedig a bizonyos veszedelembe söt a halálba vezet. Kétségtelen bizonysággá vált már, hogy a magyarság csak hatalmi eszköz egy idegen nép kezében. A magyar feláldozza pénzét és vérét, de haszna nincs belőle, mert a kizsákmányolás politikáját támogatják, söt törvénybe iktatják a nemzet választott emberei. Ez a gondolat, ez a meggyőződés úrrá lett a magyar fölött, rajta ül a nemzetnek lelkén s egészen természetes, hogy nyomá­ban felburjánzott a nemesebb vágyakat, törekvéseket és a lelkesedést megölő nem­törődömség, mely mindenre ezt feleli: — Kár törődni, fáradni és üldöztetést szenvedni! Várjunk, hátha magától meg­fordul a gonosz helyzet s jobb idők követ­keznek a nemzetre. A márciusi hangulat s az ébredő ter­mészet fagyos sziveket talált a magyar hazában s mindazok, akik szervező, agitáló elemek voltak a vidéki politikai életben, akik mozgatták a szenvedélyeket á válasz­tások idején, ölbe tett kezekkel álmodozva hallgatják, hogy az ország szivében, a törvényhozás házaiban mint gyártják a nemzeti Önállóságot megbénító törvényeket és mint mosogatják a nemzet nagyjai a kormány férfiaknak nyilvánosan megvádolt becsületét. Ez az a szomorú igazság, amelyről mindenki tud s amelyet nagyképűsködve letagadtunk egymás előtt március 15-én csak azért, hogy álomba ringathassuk magun­kat és hogy elhihessük magunkról, hogy mi unokái, utódai vagyunk az ellenséget verő véres hősöknek, akik nyugosznak dúló csaták után, de csak azért nyugosznak, mert a halál vaskeze nem engedi őket, hogy meg­forduljanak sirukban s lerázzák a szentelt sirhalmokról az utódokat, akik végnélküli frázisokkal ünneplik a saját szólásképessé­güket de a fényes példák dacára maradnak azok, akik voltak: bátortalan, siránkozó magyarkák. R. Vázlatok. A tanitó. Igen fáradt volt. A mellében mintha apró, láthatatlan kis lángok égtek volna; majd úgy érezte magát, mintha torka kiszikkadt volna, mint nyári hévségben az országút . . . Hazafelé tartott a kokány falusi utcán, gyer­mekek zsibongtag mellette s ő fáradtan, a mesz­szibe hanyatló szemmel nézett el felettük. Gondok sötétlettek fel előtte, mint fekete, vigyorgó árnyé­kok, gyermekeire gondolt, közel nyomorúságára, távol boldogságára, az egész életre, feleségére, a házra, hol lakik a faluvégén. Dohányszínű sza­kállát ijedten simogatta végig. Én messze mentem tőle s fájt a szivem, mikor ránéztem halavány alakjára, gondoltam arra a hatalmas munkára, amelyet fáradt testével le­robotol, gondoltam a magyar kultúrára, amelynek egy haj szálgyökere az ő szivébe fut bele. S akkor a tanitó eltűnt szemem elől. A falu végén voltunk már és hallottam, amint becsapódik a tanitólak kapuja. Fesledezik a tavasz, zavaros illatok szálltak, hűvöses szellő hozta a föld nehéz szagát, nem messze barázdabillegető ilieget: itt van, jön a tavasz, mert itt van a madár! De még hideg volt, nehezen vonszolta el iromba testét a tél, a vén gyilkos. Egy ideig merengtem, szétnéztem a ha­táron. S ime ekkor a tanitólak kapuja kicsattant, gyermekek buktak ki rajt. Az egyik hirtelen tágult tüdővei sikoltotta. — De jó kint 1 Kis, szöszke fiúk voltak, sápadtak és gyengék... Hancuztak, cicáztak, össze tűztek, birkóztak, sikongtak ... Az egyik félre állva nézte őket. Ijedős volt és húzódozó . . . — Te mért nem jősz ? szólították. — Nem örülsz, hogy kint lehetsz. A gyermek nem felelt, csak felkapta kezét a fejére s óvatosan simította végig uj sapkáját. Mert a sapka uj volt. Ezt féltette ? Idegen gyermekek jöttek vidoran, hujáztak, sikongtak. Egyikük elszaladt a félénk fiú mellett, aki ijedten szorongatta sapkáját és felé kapott. A sapka felé. Lekapta fejéről. A fiú fölsírt s úgy kiáltotta: — Ne bántsd, az az apám uj sipkája! Szörnyű képével felsötétlett előttem a nyomor. A tanító-nyomor ... (j. e.) Az Esztergomi Takarékpénztár közgyűlése. Az Esztergomi Takarékpénztár részvénytár­saság igazgatósága, Bleszl Ferenc igazgató ja­vaslata alapján az 1913. évi március 16 án kitű­zött 68-ik rendes évi közgyűlése elé a kivonatosan alábbiakban közölt előterjesztést nyújtja be. Az 1911. év őszén keletkezett és azóta foly­ton fenálló, súlyos gazdasági és pénzügyi helyzetet ugyan egyéb mélyreható közgazdasági okok idéz­ték elő, de azt, a mult október hő elején kitört balkáni háború emelte tetőpontjára. Ez időben az európai pénzpiacokon olyan szomorú állapot keletkezett, melyhez hasonló csak az 1870. évi német-francia háború alkalmával volt tapasztalható. Hazánkban azonban jótékonyan korlátozta a veszedelmet az Osztrák Magyar Bank bölcs előre­látása és hathatós támogatása, mellyel egyrészt jobb időkben mindnyájunkat mérsékelt és kellő korlátok között való működésre intett, másrészt a pénzszük időben, különösen a mult év utolsó ne­gyedében, eddig soha nem szereplő, magas hite­lekkel sietett a magyar pénzpiac segítségére. A bankráta, a nagy pénzkereslet folytán egész mit ezen a fájdalmas helyen érzünk, ahol Krisztus urunk verítéke és könnye omlott érettünk. A híres régi fák tisztelete tehát olyan régi, mint az emberiség kegyelete. Csodálatos fejlettségükkel ragadják meg az utazók figyelmét még egyéb világhírű látványos­ságok is. Ilyen az afrikai nyugati parton, Teneriffa szigetén egy mesés régi, husz méter magas, tizen­hat méternyi törzsű, óriás sárkányfa, melyet a benszülöttek olyan tiszteletben részesítenek, mint a régi görögök vagy a mai németek ősei, a ger­mánok részesítették a cserfát. A világ legeslegnagyobb fája azonban Ame­rikában, Mexikó határában él. Huszonhat ember kiterjesztett karja ölelheti csak át térfogatát. A negyvenhét méter magasságú óriásfa képe minden lexikonban látható. Már most tekintsük meg a mi hazai hires, régi fáinkat. II. A honfoglalás korára emlékeztet Hunyad­vármegyében, Kőrösbánya mellett az a hatalmas tölgyfa, melyet hat termetes férfi is alig bír átka­rolni. Szentül hiszi a székely nép, hogy itt pihen­tek valaha Árpád fejedelem honfoglaló hősei. A legrégibb magyar mondákat örökítette meg hajdan Szeged városának belső területén, az Etelka erdeje. Az ősi hagyomány szerint az üdülő liget fáit Zalánfi ültette, Árpád leányának, Etel­kának tiszteletére. A nevezetes erdő azonban évszázadok vihar­jai után pusztulni kezdett. Régi krónika szerint, 1700-ban a hírneves erdőnek már alig maradt 60—70 fája. Ekkor ültetett a város kegyelete majd kétezer uj fát a kidőltek helyébe. Ez az érdekes városi liget inspirálhatta Du­gonics András szegedi hires piarista tanárt Etelka című Árpádkori, irodalomtörténeti értékű népszerű regénye megírására. Több irodalomtörténetirónk azt euiliti, hogy Dugonics találmánya az Etelka név, melyet a magyar irodalom újjászületése haj­nalán az akkori leányok keresztnév gyanánt kap­tak hazafias szüleiktől. Nevezetes volt még az alföld fővárosában a Boszorkánysziget néhány évszázados mathuzsálemi fája is. Regényolvasóink is tudhatják, hogy ezen a szigeten égették el a boszorkányokat. Azok a régi tanúk, az öreg fák, azonban már rég kihal­tak a veszedelmes babonákkal együtt. Szent István királyunk dicső emlékét hirde­tik a Csallóközben azok a terebélyes somfák, me­lyekről a mai nemzedék azt regélte, hogy azokat valóban a mi első szent királyunk ültette. A vegyesházi uralkodók korszakából maradt reánk a hires Csák Máté oligarcha agg hársfája a sárosmegyei nyársardói templom mellett. Körülbelül ez időkből ered a diósgyőri, me­sés terjedelmű, tizméter magas, harmadfél méter átméretü mogyorófa. Csodálatos termése gyakran harminc hektoliter. A néphit szerint Mária királynő atyjával, Nagy Lajossal és férjével Zsigmond csá­szárral gyakran és szívesen tartózkodott a mo­gyorófa árnyékában. A győrmegyei hédervári parkban látható tel­jes épségében a robusztus Kont-fa, mely alatt a harminc magyar nemes vezére sokszor pihent. Itt szövődhetett az az összeesküvés a zsarnok Zsig­mond király ellen, mely valamennyi összeesküvőt vérpadra vitte. A nemzet haragja azonban Zsig­mond királyt várfogságba zárta. Kont tragikus em­lékét őrzi ma is az a nevezetes fa, melyet Hé­dervár mai ura, Héderváry Károly gróf kegyelete is díszített. A festői Balaton kies partján Kenése és Aliga közt szemlélhető a terebélyes akarattyai Rákóczi-fa. A több évszázados szilfáról már a mohácsi vész után is többször megemlékeznek u krónikaírók. Ezek jegyezték föl, hogy Rákóczi fe­jedelem menekülése közben itt rejtőzött és pihent. A hires fa alatt későbbi időben a bakonyi betyá­rok is tanyáztak. Történeti értékű, érdekes, hagyomány regéli el egy régi, budavári szederfa életrajzát. Ez a fa a fejérvári kapu lebontásáig élt. Midőn 1686-ban a törököktől, másfélszáz év után visszavívtuk az ország fővárosát és Budavárát, egy Kamocsay Endre nevü magyar vitéz az ostromolt vár foglya lett. Rövidesen fölakasztották a törökök a derék magyart a szedervárra, ahonnan a többi ostromló is láthassa. A halálra itélt vitézen azonban meg­könyörült a törökgyülölő szederfa és hosszú ágá­val annyira meghajlott, hogy Kamocsay Endre lábai a földet érték és igy a diadalmaskodó ma­gyarok nemsokára megszabadították. A szomorú emlékű törökvilágban, nem sok­kal a mohácsi vész után halt hősi halált Dobozy Mihály. A Budapesti Hírlap mult évi szószerinti közlése ez: „Pilismarót határában, a Duna mellett, három nagy fa áll. Ezek alatt játszódott le Dobozy Mihály ismeretes szomorú cselekedete. A mohácsi vész után, amikor a török pusztítva, rabolva járta be az egész országot, Dobozy házát is felgyúj­totta. Dobozy kemény harc után belátta, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom