ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-16 / 11. szám

XVIII. évfolyam Esztergom, 1913. március 16 11. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. r Altalános sötétség. Március 15-re. A magyar történelemnek tudósai ismerik nemzetünk életének sötét pontjait., leírják a testvérharcokat, amelyekben a magyar ontotta a magyar vért, olyan kegyetlen gyűlölet azonban nem szaggatta még a nemzet testét, olyan kétségbeejtő cinizmus és önzés nem ült népünknek és nagyjainknak lelkén, mint amilyen gyűlölet most állítja szembe egymással a magyarokat s amilyen lelkiismeretlen törekvések tiporják le a közjót s szorítják háttérbe a nemzet érdekeit — csak azért, hogy egyesek és politikai érdekcsoportok megtarthassák a könyökkel kiküzdött, gyümölcsöző helyzetüket. Mennyi hazugság, mennyi szemfényvesztés ül a nemzet egén mint fojtogató ködös felhő, amelyben megvillantak tegnap, a'március 15-iki nemzeti ünnepen a „Talpra magyar" refrénjénél kirántott és megvillogtatott diszkardok. Volt idő — a koalíció harcának ideje — amikor szuronyos katonák oltogatták ijesztő megjelenésükkel a kitörni készülő nemzeti lelkesedést s a nyilvános ünnepléseket betiltotta a hatóság félvén attól, hogy a negyvennyolcas emlékek felpiszkálják a korruptiókba belerozsdásodott, belefulladt magyar sziveket. A hatalom nem is féltette hiába a békét, mert csakugyan égett a szivekben a rejtett tüz. Hogy tört volna ki a sértett önérzet siralma és a féltett szabadság miatti elkeseredés az ifjú és felnőtt szónoknak ajkáról !! Mert a szivekben élt az a gondolat, erőteljes volt az elhatározás, hogy ha szólit a haza, ha tettre hívnak, legyen hát háború, küzdelem és forrongás! Ömöljön újra a magyar szivek vére, mert a negyvennyolcas hősök vérfolyama nem szülte meg az erős, a biztos és letörhetetlen magyar szabadságot. Égett a tüz s jajveszékelt a hatalom felé kacsintgató szolgahad; a megvetés, az elfeledtetés dicstelen sirjába készültek a magyar nemzetnek megvásárolt fiai: az önérzet nélküli, hivatásos hazaárulók. A tüz kialudt, mert rövid életű a magyarnak minden lelkesedése. A közjóért nem voltak hajlandók eltűrni az ideiglenes szükséget, lenézést és mellöztetést s a pénz árán újra nyakukba ültették a magyarok mindazokat, akik halálraváltan állottak a közmegvetés, a gyalázat sirgödre szélén. Amikor a választójoggal biró nemzet nagy része eladta magát a piszkos eredetű pénzért, lemondott azon jogáról, hogy a félszázaddal ezelőtt elvérzett nemzeti hősök utódjának mondhassa magát, de lemondott arról a tisztességről is, amely megilleti mindazokat, akik a nagy eszmék szolgálatában hősies cselekedeteket visznek végbe. A tiszta, a szeplőtelen becsületü lélek bátorságos bizalommal tekinthet fel az égre, ahol hiszi „a magyarok Istenét" s méltán reménykedik, hogy sok vergődése és hányattatása után végre ráderül a vigasztalás napja. A bün, az árulás, a haza megtagadására vivő önérdek mit várhat? Várhatja-e, hogy az erkölcsi csúfságot, a szégyent, amely a félrelépésnek természetes következménye, elűzi az igazságos Isten a nemzet feje fölül? A kisértés igen nagy volt, de mégis meg kellett volna állania egy olyan nemzetnek, amely az ősök vérétől bőségesen áztatott földben szánt, amely hősies csaták temetői fölött jár és amelynek háta mögött oly dicsőséges mult áll, melynél szebbet, ragyogóbbat egyetlen létező és élő nemzet sem tud felmutatni. Sanyargó szívvel mondjuk és gondoljuk, hogy mit szól a müveit Európa a mi csúf helyzetünkhöz, hogy milyen véleménnyel lehet szomorú állapotunkban rólunk az ítélkező nagyvilág? Leszólnak bennünket és kimondják fölöttünk az Ítéletet, hogy csakugyan méltatlanok vagyunk a szabadságra és arra, hogy magunk intézzük sorsunkat. Nem sajnálnak bennünket, bár csörgetjük bilincseinket, bár rázzuk az erkölcsi fogság lakatját, mert hiszen jól tudják, hogy nem a szerencsétlen sors, hanem az eltévelyedés, az állhatatlanság és a gyávaság hozta ezen csapásokat a magyar nemzetre. Minek hazudozunk a nemzet nagy ünnepén? Miért füzögetjük a szemfényvesztés láncszemeit ?! Mondják meg, kiáltsák ki az ünnepi szónokok, hogy igenis nagyok, hősök voltak azok a magyarok, akik meghaltak, akik a AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Régi hires fákról. Irta : dr. Kőrösy László. A régi hires fákat minden művelt nemzet épen olyan kegyelettel óvja, mint műemlékeit. A világ legrégibb fái természetesen ott találhatók, ahol az emberiség legrégibb kultúrája virágzott. Egyiptomban a hatalmas szikomorfák a Nílushoz közel, vagy forrás mellett élnek már több ezer esztendő óta. A régi egyiptomiak — már a piramisépités korában — a csomótlan és kemény anyagú, de könnyen megmunkálható, sötétvörös szikomorfából faragták a gránit szarkofágba elhelyezett koporsókat a múmiák megőrzésére. De szobrokat és épületdiszeket, sőt bútorokat is készítettek belőle. A szikomorfa értékes tulajdonságaihoz tartozik, hogy sohasem korhad és sohase bántja a szú. És olyan csodálatos és páratlan országban, ahol alig van eső, mert mindent a Nílus öntöz és termékenyit, a több ezer esztendős szikomorfából készült emlékek teljes épségükben maradtak reánk. A kairói múzeum külön helyiséget tart fönn olyan műkincsek méltányos áron való eladására, melyek több példányban fordulnak elő, hanem azért valóban becsesek, mert hitelesek. Innen ered egy hatalmas halotti lárva, melyet a gondos festés egész kellemes látványossággá avat. És ilyen egy szent edény, a kanopa dugója, mely egészen művészi fejet ábrázol. A szent edénybe szokták külön eltemetni a szivet és egyéb belső részeket. Ez a két szikomor-emlékem díszíti ma is gyűjteményemet. Egyiptomi utazásunk közben külön meglátogattunk egy arab falut, melynek érdekes neve: Matarijé (Máriafalva). Ez az igénytelen kis sárfalu ősrégi szikomorfájának köszönheti létét. Még a szentírás korából való ez az emlékezetes fa, melyet egy olasz barát őriz. A szikomorfa őre mondta el nekünk a szent fa árnyékában a következő érdekes legendát: — Ez alá az ősrégi fa alá menekült a szent család Heródes elől. A kietlen pusztán sokáig nem találtak forrást. Szűz Mária azonban nem esett kétségbe. Áldott szeme már messziről észrevette egy hatalmas fügefa alakját. Nem is kellett a szomorkodó Józsefet vigasztalnia. A csacsit a nagy fa irányába terelték. Roldogan szendergett a szamár hátán rögtönzött fészekben a kis Jézus. Szent József is hálásan tekintett a hívogató fa felé. Végre odaértek. A hatalmas törzs már akkor is, kétezer év előtt, olyan hatalmas volt, hogy tizenkét nagyszál ember is alig bírta átkarolni. Nem magas, de terebélyes örökzöld lombjai hűvös árnyékot kínáltak. Az üdítő oázban bőséges forrás fakadt, mely egy kis tiszta tóban pompás halakat éltetett. Itt-ott karcsú datolyafák, illatos bogyókat termelő olajfák diszlettek. A pázsitos oázból pedig már nem hontalan jerichói rózsa, hanem a lótusz illatához és színéhez hasonló virágok nyíltak. Milyen gyönyörű kis paradicsomba kalauzolta őket a jó Isten! József datolyát szedett, Mária a kristályforrásból merített italt, a kis Jézuska pedig boldogan mosolygott a menedék szépségeire. Itt is maradtak jó sokáig. Hófehér Íbiszek, a Nilus szent madarai szálldogáltak a szikomor körül. De gerlicék is fészkeltek a hatalmas ágak között. Sőt odaszállottak kedves bizalommal a szent család lábai elé. Midőn a csöndes rejtekben, teljes biztosságban tartózkodtak, egy izben szűz Mária megmosta Jézuska ruhácskáját és szorgalmasan kiteregette a verőfényes gyöpre. Alig száradt meg a ruhácska, az aláhulló csöppecskékböl hófehér virágocskák nyíltak. Ezeket édes anyai szeretettel leszedte Mária és odaadta Jézuskának, aki azokat ragyogó mosollyal emelte eperajkaihoz. Azóta ez a sehol sem nyíló csodavirág folytonosan virul Matarijé falvában. Az ősi szikomor néhány ezer esztendő múlva szintén elszáradt; de tövéből uj utód nőtt. Eddig az olasz barát elbeszélése. Csakugyan szemünk előtt terült el a hatalmas törzs, mint valami kolosszus szobor. A falubeli arabok a kidőlt szent fa szilánkjaiból élnek emberemlékezet óta. Azt veszi kegyeletből emlékül néhány piaszterért mindenki, aki Egyiptomban utazik. Az egyiptomi szikomorfák sokkal idősebbek, mint a libanoni cédrusok, melyek már Salamon hires templomának szolgáltattak faragott ékességeket. Jeruzsálemben az ősrégi olajfák hegyén ma is láthatók a kétezer esztendős szent fák. Leírhatatlan magasztos érzés, majdnem imádság az, a