ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-09 / 10. szám

A tanítói minősítés lényege, jogforrása, alkalmaztatásának eredete. Bárki legyen is az, akár az állam, akár az egyház, akár magántársulat vagy magánegyén, egyenesen jogában áll az általa emelt és fentartott intézményénél alkalmazottak munkásságáról, tevékenységéről és erkölcsi magaviseletéről a szerzett tapasztalatokat feljegyezni és őket azok szerint minősiteni. És ezen minősités ott, ahol az alkalmazottak nagyobb tömegekben vannak, annál is inkább szükséges, mivelhogy a várható egységes eredmény biztosítása a számonkérés és az elernyedés meggátlása, sőt versenyképesség, az egyéni érdem kiemelése, elismerése tekintetéből egyenesen megkívánja. Ez általános nézet! Hiába való rugdalódzás és kapálódzás azok részéről, akiknek a minősités vezetésének beállítása nem tetszik és megnyugtató tudat azok részére, akik hivatásuk magaslatán állanak és minden tekintetben megfelelnek azon feladatuknak,' amelyeket alkalmaztatásokul szolgáló intézmények jogos birtokosai reáruháznak. Mert tetszik tudni, akárminő függetlenség, önállóság után való vágy vezesse is az alkalmazottakat, azok csak addig érvényesíthetők, amíg a jog szerint való tulajdonjogi birtoklást nem veszélyeztetik. Ami más szóval annyit jelent, hogy valamely intézmény állaga, rendeltetése, sőt tulajdonjoga fölött nem az van hivatva rendelkezni, aki annak az intézménynek csak alkalmazottja, hanem a birtoktulajdonos. És tovább menve, az az önállóság, az a függetlenség is csak abban a munkakeretben mozoghat, mely az intézményt védi, rendeltetésének megfelel. Minden további függetlenség és önállóságra való törekvés nem egyéb, mint a legrútabb visszaélés azzal az intézménnyel és annak létesítőjével, fentartójával szemben, ki bizonyára nem azért alkalmazta, hogy vérét vegye. Valóban szánalomra méltók tehát azon hitfelekezeti tanítók, akik mint ilyenek iskoláik államosítását kérik, tekintet nélkül arra, vájjon van-e joguk erre és minő cimen azokkal szemben, akik jog és törvény szerint elismert tulajdonosai azoknak. Azonképen kétszeresen elítélendők azok, akik a tulajdon, a birtoklási és felosztási jog szentségét sutba dobva, egyszerűen elharácsolni akarják a másokét és ennek kapcsán oly függetlenségre és önállóságra törekszenek, amely önönmagukon kivül senkit sem ismer el olyan tényezőnek, akinek irányítani, felügyelni, ellenőrizni és minősiteni szabad és jogosult volna. Ezeknél a társadalom el is vész, amennyiben nem egyéni érdekeikeit szolgálja. Persze, hogy az ilyen elemeknek a minősités beállítása semmi néven nevezendő nézőpontból nem tetszik, kivált pedig azoknak, akik függetlenségük és önállóságuk büszke tudatában nem igen marják magukat azon, hogy a reájuk háramló kötelességeiket minden időben és térben megtegyék. Azok azonban, akik birtokában vannak mindazon kellékeknek, amikkel megtudnak és meg akarnak felelni feladatuknak, akik tiszteletben tartják az eskü szentségében rejlő becsületszavukat és akik tisztában vannak a tulajdon és birtoklási joggal, azok a minősítéstől nem rettegnek és azt magukra nézve nem találják oly veszélyesnek, ha feltéve és semmi körülmények között meg nem engedve: a törvénnyel biztosított szabad elhatározásból cselekvő polgári jog szabad gyakorlását nem gátolja mindaddig, mig az oly államellenes cselekménynek nem minősíthető, mely már az államnak területi épségét veszélyezteti. Miért tehát félni a minősítéstől, amelynek elvégre is más célja nem lehet, mint nyitott lap az érdemek feljegyzésére, hogy azok elismerésre juttathassák a munka, a szorgalom, a hűség emberét, valamint mások előtt zárt lap azok hanyagságának, mulasztásainak, hűtlenségük nyilvántartására akikre reáfér a buzdítás, a serkentés és az emlékeztetés, hogy megváltozzon, vagy pedig másutt keressen magának oly érvényesülési teret, ahol kedve szerint cselekedhetik. Ami a minősités kivitelét illeti, annak elbírálása más lapra tartozik, amennyiben a minősités annyi tényezőtől függ, ahány érdemben a tanitó tevékenysége, működése, szakavatottsága és magaviselete elbírálható és feltétlen mindig oly tényező által, aki arra társadalmi helyzeténél és tudásánál fogva feljogosítva van. Ami azonban nem zárja ki azt, hogy a tanitó működését és magaviseletét mások is figyelemmel ne kisérhessék. Elbírálásra azonban csak azok jogosultak, akik az arra való képesség birtokában vannak. És most itt reá kell térnem az „ Esztergom" f. évi máre. 2-iki számában „A minősités titkai" cimü rövidke közleményre, amely szerint, hogy az úgynevezett tanügyi tanácsokban ülő tanitó urak, hitvallásos tanügyi „sekrestyési pedagógiát" űző tanitó urak találták ki a fájdalmas vaskarikákat, igy bizonyosodván be, hogy kiki a maga fajtájának a legnagyobb ellensége, ha a többi feje fölé kapaszkodik. Ami a legutóbbi kijelentést illeti, sok tapasztalat bizonyíthat mellelte, de általánosságban axiómának nem mondható. Hogy a minősítésre vonatkozó mozgalom a tanítóktól eredt, azt már a múltkor emiitettem volt, de azoknak kezdeményezőit nem a tanügyi tanácsban, vagy pláne a hitvallásos tanügyi férfiaknál kell keresni, hanem másutt és pedig a régebbi időkből azoknál, akiknek a vesszőparipájuk a pragmatikának is nevezett szolgálati szabályzat megteremtése képezte vágyaik netovábbi célját, hogy kiváltkép védve legyenek a papok, a kir. tanfelügyelök, meg a többi egyéb címeken szereplő felügyelőkkel és ellenőrzőkkel szemben. Ezen törekvésre vonatkozólag mondotta vagy tizenhat évvel ezelőtt Budapesten a Vigadó előtti téren inter pokulum karitatisz között a néhai való volt jó Mócsy Antal bátyánk, ez a tetőtől talpig minden izében katholikus tanférfiú, hogy jönni fog idő, mikor keserűséggel emlékeznek meg arról, aki valaha a tanítók részére a szolgálati pragmatika eszméjét felvetette és azt a határozatot, amely azt megteremtette. Mert szerinte a tanitói munkásság önállóságát, függetlenségét, sőt magát a tanitói állást is úgy semmi más gúzsba nem kötötte, mint az a pragmatika. Ami ismét azt bizonyítja, hogy a tanitó önállóságának és függetlenségének valódi értékét és terét senki úgy nem fogta fel mint ő és azt nyomatékosan mondom, benne a kath. tanitó. No igen, mert a szolgálati szabályzat nem nem egyéb, mint kétoldalú szerződés az intézményes és az alkalmazott között, amelyben mindkét részről kölcsönösen biztosítván a jogok és kötelezettségek, amelyek között a tanítóké szerzett jogok, bár azok ellenében az intézményes minősítési joga minden kétségen kivül el nem vitatható ősi jog, mert intézményes mivoltában benfoglaltatik a jog eredeti fogalma. Már pedig szolgálati szabályzat minősítési rendszer nélkül, jobban mondva helyes alapzatú minősités beállítása nélkül, célzatában megdönti önmagát, mert nem elég ám a szerzett jogok keretén kivül vagy belül a teljesítendő szolgálatokat egyszerűen felsorolni, kötelezettségekké tenni, hanem azokat ellenőriztetni is kell, amelynek egy lényeges kelléke a kötelezettség teljesítés miként való beállítása, ami lényegében nem más, mint a minősités. Ez uraim távolról sem gátolja a tanítót egyéni jóakaratának és műveltségének érvényesítésére. Ami pedig az oly gúnyosan előhívott és a „sekrestyési pedagógiát" követő kath. tanférfiaknak a minősítéssel szemben való állásfoglalását jelenti, tudja meg a magyar kath. tanítóság, hogy a sérelmes minősítési rendelkezés nem tőle eredt, hanem oly szabadelvű és megtévesztő veleitástól, aki arra a hitükhöz és intézményükhöz hű kath. tanítók nyakát akarta szegni és azokét, akik a jövőben állami alkalmaztatásuk dacára sem osztják azok nézetét, akik a szélsőségekben utazva a minősítéstől csak azért irtóznak, nehogy a pap is minősíthessen, jóllehet maguk oly minősítési rendszernek követői, kiknek életszükségletük a senki által be nem tekinthető titkos minősités, hogy azok tartalmáról csakis a minősítő, a legfőbb intéző tudhasson. Tudja meg az illető azt is, hogy igen is a kath. tanférfiak voltak azok, akik megdöbbenve a tervbe vett minősítési eljárástól és azzal kapcsolatban politikai célzatosságától, nyilt gyűléseken és értekezleteken, valamint magánúton is meggátolni igyekeztek azt. Sőt voltak, akik bátorságot vettek maguknak bizalmasan is figyelmeztetni a minisztert a rejtett szándéktól. Kérdem én tehát, vájjon mennyiben és konkrét adatokat igazolva vádolhatók meg a kath. világi tanférfiak és miben áll e tekintetben „sekrestyési pedagógiájuk." Méltóztassék névszerint megnevezni azokat, soha se ítélje el őket a névtelenség homályába 1 Előre a nevekkel és a valódi tényekkel! Bertalan Vinee, tanácstag. H I R E K. Karcolat. Verebek dískurálása. (Egy rügyező akácfa ágain két szürkés veréb diskurál egymással. Az egyik veréb belvárosi, a másik pedig szenttamási illetőségű és lakos. A belvárosi verebet nevezzük Nagyfejünek, a másikat Kisfejünek; mert a belvárosi veréb a ' jó koszt miatt meghízik, feje megnő nagyra, mig a szenttamási veréb szegény eklezsiák okából sovány marad. Nagyfejű: No hallod pajtás, az irgalmát annak a görhes világnak, ugy látszik már elviszi az ördög a telet. Kisfejü: Végre ! Dehát te könnyen nevettél a szemébe a leghidegebb télnek. Dehát én! Nagyfejű: Szó ami szó, én bizony semmiben sem szenvedtem hiányt, mert az én gazdag lakótársaim ellátnak bőven mindennel. Hanem olyan szegény, pária . . . Kisfejü: Kikérem magamnak ezt a sértegetést. Én nem vagyok pária. Nagyfejű: Ejha, de nagyra vagy, akárcsak mint Balogné a lányával. Tán bizony mágnások laknak ott Szenttamáson. Kisfejü: Ha nem is mágnások, de különbek azért a belvárosiaknál! Nagyfejű : Ne izélj Rozi! Hisz a kápolnátok harangja is tudod mit mond ? Kisfejü : No mit ? Nagyfejű: Azt hogy: ringy-rongy, ringyrongy. Kisfejü : Hát a belvárosi harangok mit mondanak? Nagyfejű : Azt mondják : aranyos-ezüstös, aranyos-ezüstös. Kisfejü: Hiszi a pici. De ne a harangokkal hozakodjál elő, hanem a . . . Nagyfejű: No mivel? Kisfejü: Mivel-e ? Hát az okosságtokkal. Nagyfejű: Ejnye! Tán bizony Szenttamáson mind akadémiai tagok laknak? Kisfejü: Ha nem is épen azok, de mi nem csináltunk olyat . . . Nagyfejű: Mit ? Kisfejü: Hát például a cifrahidat egy évvel hamarább fölszedtétek a Kisdunán s aztán drága pénzen kompot tartottatok fen a közlekedésre. Nagyfejű: Jól van. Azt se teheti akárki. Azt csak gazdag emberek tehetik, akiknek . . . Kisfejü: Igen, akiknek 150 °/o-os pótadója van. Nagyfejű: Csak ti hallgassatok gyönyörű szenttamásiak. Olyan piszok van felétek, hogy jó izlésü ember röstel arra menni. Kisfejü: Ez is a belvárosiak „dicsősége". Ha tisztitanátok az utcáinkat, nem lenne annyi piszok benne. Nálunk csak nagy ünnepek előtt szokták az utcát felsöpörni. Nagyfejű: Hát minek is ? Jó annak a népnek az is, aki ott lakik. Kisfejü: Elhiszem azt. Most már könnyen beszéltek. Hanem 1896-ban ugye hogyan rimánkodtatak, hogy egyesüljünk veletek. Nagyfejű: Haha! Az már régen volt! Kisfejü: De igaz volt, pajtás. Lásd milyen hálátlan a világ! Nagyfejű: Hát édes felebarátom ne hozakodj elő a régiekkel. Nagyon unalmas dolog a régiekkel vesződni. Jobb lenne, ha a régiek felhányása előtt inkább a város szégyenét, a hegyet, a púpot hordanátok el innét. Kisfejü : Igen ? És aztán a Kisduna amikor kiárad, kiont lyukaitokból, mint az ürgéket, ugye akkor jó Szenttamásra menekülni. Nagyfejű: Jó a fenét. Hát ha muszáj. No de mindamellett nem szeretnék Szenttamáson lakni. Kisfejü: Miért? Tán mert esténkint olyan sötét van, mint a legsötétebb Afrikában? Mert a szentjánosbogár fényű villamoslámpák csak ugy világítanak, mint az égen a legkisebb fajta csillag és a lámpák is negyedórányira vannak egymástól. Nagyfejű: Különb világosságot ugy se érdemeltek. De én mást akartam mondani. Kisfejü : No mit ? Nagyfejű: Azt, hogy Szenttamáson azért nem szeretnék lakni, mivel attól félnék, hogy egy bolondos pillanatban a hegy méhében lappangó vulkán kitalál törni és levegőbe röpíti a rajta lakó népeket. Kisfejü: Hahaha! Ó te gyáva! No te, ti mind ilyenek vagytok, gyávák! Brr! Duna partján sütkérező ürgék vagytok kik nem a magasba vágytok, hanem a mélybe, a föld alá.