ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-12-28 / 52. szám

Gyula- nyakában a rektori aranylánccal s a tanácstagok is mind, hivataluk jelvényeivel. Pár perc múlva megérkezett dr. Csernoch János hercegprímás kit harsány éljenzés fogadott s kezdetét vette a felavatás, mely ünnepélyességével felemelő hatást keltett a jelen voltak lelkében. Dr. Kovács Gyula rektor előlépett s vonatkozásaiban történelmi jelentőségű, nagy beszéddel nyújtotta át az oklevelet hercegprímásunknak. A valóságos doktorrá avatásban, — úgymond a szónok — már megelőzte a magyar Egyetemet a bécsi egyetem, de nem előzhette meg a díszdoktorrá avatásban. Mikor dr. Csernoch Jánost, az egyetemet alapító nagy Pázmány méltó utódát az Egyetem tanácsa a kereszténység szabad vallásgyakorlatának 16 százados jubileuma alkalmából díszdoktorrá avatja, méltatja a hercegprímásnak a tudományos téren kifejtett működését, egyházi és közügyekben szerzett nagy érdemeit és vezette őt a hála, az esztergomi érseki székben ült nagy alapító iránti hála. Az Egyetem elöljárósága, — úgymond a rektor — ma is tudatában van annak, hogy Magyarországot nem geográfiai helyzete, hanem sz. István müve, a magyar kereszténység tartotta meg idáig s a kereszténység fogja megtartani továbbra is, ha el nem hagyja magát. A gyönyörű beszéd után a jelenvoltak háromszoros zugó éljene közben nyújtotta át az oklevelet a hercegprímásnak, mire az szintén hosszabb és mély értelmű beszédben válaszolt. A hercegprímás beszéde. Élénk örömöt okozott nekem a kir. magyartudomány egy etem kitüntető figyelme, hogy az egyház szabadságának 1600 éves jubileuma alkalmából diszdoktorai közé sorozni s Ő császári és apostoli királyi Felségének magas engedélyével diszdoktorrá avatni méltóztatott. Örömömet növelte az a körülmény, hogy az ünnepélyes aktus az ország prímásainak és esztergomi érsekeknek székhelyén, Szent István királyunk születéshelyén ment végbe. Tanulmányaimat ugyan a bécsi egyetemen végeztem, de engem azért kora ifjúságomtól fogva a kegyeletnek különös köteléke füz a budapesti egyetemhez, mert sokáig az volt ifjú lelkemnek álma, hogy valaha budapesti egyetemi tanár lehessek. Lelkesedéssel kezdtem a tudománynak élni s azon tényben, hogy a hittudományi kar csakhamar bekebelezett hittudorai sorába iktatott, álmaim megvalósításának bizonyos előhírnökét véltem láthatni; azonban az isteni Gondviselés elszólított a szorosan vett tudományos pályától s az egyházi közigazgatás terére hívott. Azért azonban híven a pap hivatásához és hiven a szentírás szavaihoz — Egyenesen repültek, a nap sugarainak irányában. Csendesen, nesztelenül, nagy vágyakkal szivükben. A tenger sirálya elcsodálkozott, amidőn látta ezt a szomorú sereget. Micsoda ismeretlen vándorai az égnek? A többi madár elmenekült előlük, pedig ők nem bántottak senkit. Csak egy óhaj rezgett végig a hontalan csapaton a világosság, a teljes, a boldogító világosság. Sok ezer mértföldet tettek már meg. A tenger úgy tünt fel messziről, mint egy nagy tükör, amelyben a nap nézegeti magát. A nap azonban meleg tűzkévéket lövellt ki magából és a tág bagolyszemek nem szoktak hozzá ehhez a fényhez. Sokan utálni kezdték a dőre próbálkozást. Mi szépség van ebben a fényben? Sehol semmi menedékhely, sehol sincs egy elrejtett, csendes búvóhely, ahol hűs a levegő és ahol gyanútlanul madárkák rejtőznének. Aki a sötétségben született, az ne kívánkozzék a fény után ! Mindenki maradjon az ő honában, nem kell felcserélni a biztosat a bizonytalannal, a jót, a nyugalmasat a küzdelemmel. És éreztek magukban, hogy visszatérnek az ódon kis toronyba. — Mi jobban szeretjük az éjféli sötétséget — mondották és egy egész sereg hátramaradt, hogy beszálljanak az alattuk lévő, mélységes őserdő fekete rejtekeibe. Egy kisded csapat folytatta útját. — Testvéreim! Ti hősök! Látjátok azt a tűzgömböt! Ott születik a világosság, onnan indul útra a szabadság! Utánam ! a pap ajkai őrzik a tudományt — szívesen de szükségszerűen is foglalkoztam a tudománnyal s mindig bizonyos irigységgel néztem azokra, akik az emberi lélek egyik legnemesebb szenvedélyének, a tudásvágynak hódolhatnak. Majdnem négy évtizedes közpályám után az apostoli Szentszék és a fölséges magyar király kegye érdemetlenül azoknak a székébe emelt, akik bőkezűségükkel a kir. magyar tudományegyetemet megalapították. Pázmány Péter, Lósy Imre és Lippay György utódja lettem. E halhatatlan emlékű elődök mintegy megcáfolták a történelem tapasztalatát, hogy inter arma silent musae, mert a magyar nemzet legsúlyosabb megpróbáltatásának idején emeltek a magyar tudománynak szentélyt, a magyar tudományegyetemet. Tudták, hogy a nemzetnek nemcsak fiainak erős karjára, hanem a tudomány fegyvereire is van szüksége. Azóta az egyetem állami kezelésbe ment át, de azért csorbítatlan fénnyel él az alapítók dicsősége és a magyar nemzet hálás szeretetének erős szálaival tovább szövődik az a benső viszony, amely Magyarország hercegprímásait, mint az alapítók utódait, a legrégibb és legelső magyar tudományos intézethez fűzi. Ennek a kegyeletes viszonynak megnyilvánulását látom abban, hogy a kir. magyar tudományegyetem a katholikus egyház világtörténelmi ünnepén megemlékezett rólam és a magyar püspöki karnak több tagjáról s a magyar tudomány kimagasló alakjainak és tekintélyeinek elismerését nyújtotta nekünk akkor, a mikor a lelkiismereti szabadság és az egyház kulturális erői fölszaba

1 dulásának jubilaeumát üljük. Végtelenül jól esett hallanom a Rector Magnificustól az egyetem tradícióira való hivatkozást, a melyeknek egyik jelvénye a rectori pedum, a nagy Pázmány Péter ajándéka, rajta Magyarország Nagyasszonyának képével. Ez a pedum hirdeti a tudomány és a vallásnak békés egyetértését, a melyet a komoly tudomány soha megzavarni nem akart és a melyet a vallás mindig ápolt és erősített. A tudomány tisztelettel vizsgálta azokat a természetfölötti szikrákat és fényességeket, a melyekkel az Isten az emberi elmét megvilágosította, a vallásos hit pedig a maga biztos várában nyugodtan szemlélte az észnek küzdelmeit s örömmel üdvözölte az emberi kutatásnak valódi eredményeit. Igy származott az összhang, amely a kulturális haladás alapja volt s az is marad minden időkön át. Az egyház, a mely ott állt az egyetemek bölcsőjénél, most is szeretettel áll a századok folyama alatt nagyranőtt egyetemi szervezetek mellett s az anyának büszkeségét érzi hűséges szivében. Az egyháznak ez az öröme áramlik át a lelkembe, midőn a kir. magyar tudományegyetem Rector Magnificusát, az egyetemi fakultások dékánjait és tanárait házamnál üdvözölhetem és itt szemtől szembe megköszönhetem nekik azt a kiváló megtiszteltetést, kogy engem diszdoktorrá avattak s személyes jelenlétükkel megtiszteltek. A kis madárszivek hevesen dobogtak, de a szárnyban már nem volt erő. Kiszívta azt a nap melege. Mindig lassabban mentek előre, sokan behunyták a szemüket és kinyitották kis, görbe csőrüket, hogy levegőhöz jussanak. „Én már nem látok" — mondotta az egyik: „gyűlölöm ezt az örökös fényt — felelte a másik. És fáradt agyukkal gondolkozni kezdtek. Minek is a szabadság? Amely megfoszt minden jótól, amely vérbe kerül, mi szeretjük az engedelmességet. — Szemünk megvakul a fénytől — kiáltották és szinte eszméletlenül zuhantak le egy magas kőhalomra. Az ifjú egyedül maradt. Érezte, hogy nem értették meg. Feje zúgott, a szeme szikrázott. Forró vízcseppek gördültek le tollairól. De azért nem tágított. — Világosság! te istenek lakóhelye! Mily boldog vagyok. Elfelejtettem immár rémes éjszakáim, ott hagytam keserves rabságom. Egy új, — ah mily édes érzés bizsereg véremben, meleg, tüzes, alkotó érzés : szabadság ! boldogság ! Az ifjú bagolymadár ott hevert egy sziklafal tetején. Fejéből, szárnyából meleg vércseppek bugyogtak elő. Nagy magasságból zuhanhatott alá. A nap ott lebegett a tenger szélén, úgy látszik, nem tud búcsúzni, valakit hív maga után. A madár szeme mereven bámult bele a sárga esti sugarakba. Mintha cirógatta volna őket, oly bensőségesen nézte. — Ne menjetek el még, maradjatok csak még egy percre, én úgy is meghalok, a fényben Riztositom a Rektor Magnificust és az egyetemi Tanácsot, hogy erre a kitüntetésre mindig büszke leszek, nem azért, mintha igénytelenségemmel azt megérdemeltem volna, hanem azért, mert benne zálogát látom a magyar tudományosság ragaszkodásának a megszentelt hagyományokhoz és hálás tiszteletének az alapítók nagy emléke iránt. Készséggel ígérem, hogy ha állásomból kifolyólag az egyetem fényének és hírnevének fejlesztésére bármit is tehetek, azt mindig a legnagyobb örömmel fogom megtenni. Szívből kívánom a magyar tudomány diadalmas haladását és munkásainak boldogulását. A hercegprímás beszéde mély hatással volt a jelenvoltakra s amidőn a vallásnak a tudományhoz, az egyetemnek az egyházhoz való viszonyáról szólott, élénken felzúgott a helyeslés moraja és a zajos éljenzés. A beszéd végeztével a hercegprímás üdvözölte az egyetemi tanács megjelent tagjait és többeket a tisztelgők közül. Majd dr. Perényi Kálmán alispán intézett beszédet az egyetem rektorához s azon doktorok nevében üdvözölte az egyetemi tanácsot, akik Esztergom városban és vármegyében működnek és akiket a budapesti magy. kir. tudományegyetemen avattak doktorokká. Hozzá vagyunk szokva Perényi alispán ragyogó stilusu beszédeihez, a mai beszéd is méltó volt az ünnepélyes helyhez és alkalomhoz. Dr. Kovács Gyula, az egyetem rektora kedélyes hangú beszédben válaszolt. A vidám színezet alatt azonban mélységes jogi reflexiók rejtőztek s a neves jogtudós szavaiból sok mindent tanultunk, amik a doktoratus intézményének fejlődésére vonatkoznak. Az egyetem rektora beszéde végeztével kézszorítással üdvözölte azokat, akik a budapesti egyetemen nyerték el a doktorátust. A küldöttségek emelkedett hangulatban távoztak. Az egyetemi tanács tagjainak tiszteletére a hercegprímás díszebédet adott, amelyre városunk előkelőségei közül is sokan voltak hivatalosak. Eltévelyedett főúr. Az eszmék forradalma, mely áthatja és mozgatja a társadalom összes rétegeit, amely extasisba ragadja a munkásvezért, a kishivatalnokot, a néptanítót s a tudóst, ugyanaz a forradalom erös hullámaival fölcsapott a legmagasabb körökig és megáztatta a vezető osztályok: a mágnások, a főurak lelkét is. szeretnék meghalni — ezt csak úgy gondolta már, mert nagyon gyenge volt. Egyszerre csak megmozdult a lég, a repedések, a hasadékok és mindenünnen bagolymadarak jöttek elő. — Testvér! Élsz még? Mi? — Kérdezte az egyik és azonnal hozzáláttak a mentéshez. Csőrükkel tollakat téptek ki a szárnyuk alól és azokat ráragasztották a sebekre, mások meg puha gyökereket gyűjtöttek, hogy ráfektessék a beteget. — Hagyjatok I Én meg akarok halni... Nem látjátok ott . . . ni a tenger szélén ... el akar hagyni ... a világosság istene . . . A nap ráhúzta arcára a tenger sötét leplét, az esthomály csendje bánatosan kúszott végig az óceán tükrén. A beteg madár összeszedte utolsó erejét, felemelte szárnyát és egy csapással leesett a szikla oromról . . . kőről-kőre gurult ... Az óceán tetején apró kis gyűrűk keletkeztek, amelyeket senki sem vett észre. Fenn a gránitcsúcsról még mindig csepegett valami . . . mindig lassabban . . . piros kis vérgömbök. Gyermekeim! mondotta a hátramaradottak közül egy öreg madár — most megtanultam ettől a hőstől, hogy az élet célja nem a megélhetés, hanem a küzdelem a fényért, a szabadságért! Ez a világosság hatalma! Bräutigam F.