ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-12-14 / 50. szám

ez a régi „formák" leggyülöletesebbike. Rímek, mérték, összefüggés nélküli beszéd — ez az igazi poézis! 5. Egység, logika? Ez a már rég „letűnt" intellectualizmus szörnyszülötte. A „rendetlenség maximuma" főszabály a futurista müizlésben. 6. Ellenben az analógiákat, hasonlatokat és trópusokat mérték nélkül kell alkalmazni. „Ifjúságának egész keserű édessége és férfikorának tompa savanyúsága élénk rikoltozással tolult egyszerre emlékezetének felhőkarcoló magaslataiba." A futurizmus atyja maga elvileg száműzni akarta ugyan az erotikát világmegváltó rendszeréből, nem ugyan erkölcsi szempontból, hanem „esztétikai szempontból" mert utálja az egész embert és minden lágyságot. De követői, minthogy a mester minden formától és béklyótól való mentességet hirdet, e béklyót respektálták legkevésbbé. A futurizmus zászlaja alá csatlakoztak mindjárt az egész világ összes revolucionárius és anarchista elemei, de meg az elméleti és gyakorlati pornográfia agylágyulás utján levő „lelkes" hivei s nemcsak a vallás ellen, hanem a meglevő tásadalmi — államkeretek ellen is oly őrületes aknamunkát fejtenek ki s oly perverz aljasságokat engednek meg maguknak, mely minden képzeletet felülhalad. Más „reformok" is nagy sippal-dobbal indultak a maguk idején, hadat izenve a réginek, más irányzatok is hibáztak egyoldalúságukkal, amennyiben egy-egy uj mozzanatot felfújtak s mindent abban akartak felolvasztani. De ennyire a múlttal még egy irányzat se szakitott, ennyire a legelemibb sarkigazságok ellen nem támadt egy irányzat sem, nem törődve azzal — sőt levonva sajátkezüleg a saját fejére hulló konklúziót — hogy tiz év múlva az uj generáció ép úgy bánhat az ö „alkotásaikkal", mint most ők bánnak háromezer év kultúrájával. A „bolond" tituluson cseppet sem sértődik meg az igaz futurista, mert ezt profétájuk utasitása szerint dicsőségnek kell tartaniok. Száz év előtt a königsbergi filozófus feltette magában, hogy a gondolkodás Kopernikusa lesz. „Eddig azt hitték, hogy a mi gondolkodásunk forog a világ körül, kis összemosolyogtunk. Hozzá léptem s megfogtam kis fehér kezét. Éreztem, hogy forró. — Rózsika . . . És a lányka elpirult. Zavarba jött s ezt mondta: — Szedjünk epret, Sanyika. — Éretlen még — válaszoltam lágyan. És kétfelé váltunk. Lelkem nyugtalan volt, Rózsika is engem figyelt szüntelen. Epernek is semmi nyoma, csak itt-ott egy fehér szemcse, az is gúnyosan mosolygott. Jártunk-keltünk, akárcsak muszájból. Lábunk alatt pattogott az avar s kurtán reccsent bele az illat csöndjébe. Nem kimélte sziveinket, azok első dobogását. Körülnéztem. Néhány lépésnyire valami piroslott. Odasiettem. Eper volt. Szép mosolygó. Leszakítottam. — Rózsika! De Rózsika már mellettem volt. — Add nekem . . . — Itt van. De nem . . . — Add nekem, Sanyika. Néma öröm villant át az agyamon. — Odaadom, de csak igy . . . S ajkam közé illesztettem az édes csemegét, kíváncsian vártam a szót. A szép leány elpirult. Újra zavarba jött. Lesütötte szemeit és ezt mondta: — Nem szabad. Lehűlt bennem minden. Nem mertem már reá nézni. Ugy éreztem, hogy az élet kitaszított valahonnan s hosszan kacag utánam. Keblem megtelt csalódással s fájt már amit mondtam. Szemeimbe olvasva abból a természet törvényeit, hátha a világ forog ami fejünk körül s voltakép mi irjuk elő a dolgok természetét ?!" S a kereszténységtől elfordult emberek kinevezték a legnagyobb zseninek. Azóta megbomlott a nagyvilág eszejárása. Ma már futurista emberek járnak a köztéren — kényszerzubbony nélkül s az ember müveiket olvasva hajlandó volna hinni, hogy eljött, ha nem is a világ vége, de legalább a gondolkodás vége. Nem volna érdemes még csak a megemlítésre sem ez örült irányzat — ha a mi táborunkban is nem akadnának kritikátlan bámulóik és üresfejű majmolóik s hébekorba lapjaink is nem ünnepelnék „eseményeként a futurista bolondgombákat. Censor. A hazai protestantizmus és a Mária-kultusz. — A „Fejérmegyei Napló,, után: — Közismert tény, hogy a hazai protestantizmus disciplináris s dogmatikai tekintetben egyaránt, vidékek szerint, igen különböző nézeteket vall. Sokszor kicsinységnek tetszik az eltérés, a változás, holott főbenjáró s lényeges kérdést érint. És nem kevésbbé tapasztalható, hogy a prot. hívőknél még tani tekintetben is állandó simulás, észrevétlen közeledés észlelhető a katholikus Egyház gondolkodásmódjához. Egy ily változott álláspontra bátorkodom az olvasó figyelmét irányítani, mely szintén csekélységnek látszik, holott nagy változást jelent a hagyományos felfogáshoz képest. E kérdés a Mária-kultusz. Protestánsok lakta községek közt élek, mozgok. Ha két Luther-hitvallású házba lépek be, külsőségekben bár, mégis jelentős különbség, haladás vehető észre. Az egyikben a szigorúan domináló protestáns elv szerint a falat csak Luther képe disziti, a másikban — s a legtöbben — több szentnek a képét is láthatom : ~hol a „ Piéta ""-képet (A fájdalmas Anyát Jézus holttestével ölében,) hol Madonna-képet, Szent Annát, hol meg Jézust a keresztfán ábrázoló képet stb. A hazai protestantizmus e két féle típusát láttam nemcsak a falusi nép közt, hanem a hivatalos, mondjuk tudományosan képzett protestáns körökben is. Nemrég egy kifejezetten protestáns folyóirat került a kezembe, mely a Mária-kultuszt illetőleg feltűnően yisszatükrözteti az ujabb protestáns felfogást. „Ösvény" címet visel a Kovács Sándor theol. tanár szerkesztésében megjelenő ezen évnegyedes folyóirat; most van a I. évfolyamában. Címlapja szerint a Luther Társaság folyóirata s a két nehéz könny gurult s gondolatom akadozni kezdetit. Ekkor láttam Rózsikát legszebbnek. Szánakozó tekintetét a szivembe véste. Megfogta a két kezeI met s igy szólt hozzám szelíden: — Sanyikám, te sírsz? Add ide hát... nyújtsd ide az ajkadat . . . S forró szája az ajkamat égette. — Boldog vagy már ? — Boldog vagyok/Rózsikám. Soká, soká szótlanok maradtunk. Kebleink örültek s egymás ajkát lcstük. Az eper elolvadt s egyiknek se jutott. De az ize . . . megmaradt. Most is érzem forró ajka tüzét, pedig ő már rég nem. Fáj az álom, hogy örökre eltávozott tőlem. Lehajlott a nyár utója s hideg fénye a vén földre borult. Eltakarta á nyár édes emlékeit s kietlen álomba csalta az élőket. Oly szomorú, olyan borús volt a világ képe, mintha az ítélet visszaverő tükre e bús földre sugárzott volna. Föltámadás, bilincscsörgés hallatszott a mélyben, rab lelkek szabadulása s egy nagy kereszt az egek ölében. Vésztjósló felhősuttogás, óriási lárma, őrjöngő kétségbeesés. Hirtelen csend. Mintha a hegy, viz és növény semmivé omlana s ködbeburkolt angyalsereg fáklyásmenet jelképében az utolsó embereket jegyezné. Elsötétült a fényes nap s zúgó vihar fonta körül a remegő világot. Nem esett szó többé semmiről. Egybeolvadt a méltóság, koldus lett mindenki. Mindez csak képzelet volt. Rózsikának pillanatnyi sejtelme. „gondolkodó és a Krisztushoz igyekező keresztények számára" készül. Címe is elárulja, hogy benső megújhodást, mélyebb hitéletet akar protestáns testvéreinkben fejleszteni. Gondos áttanulmányozás után sietve kijelentem a szerkesztőséggel magam is, hogy tényleg csak a „gondolkodó" s nem az elfogultságtól s a katholikusok elleni gyűlölettől vezérelt „keresztén" lesz képes a tiszta katholikus felfogásnak arra az ideális magaslatára felemelkedni a Mária-kultusz jogosultságát illetőleg, amely magaslatra az „Ösvény" akarja a még pozitív hitű protestánsokat felvezetni. Mi volt eddig protestáns felekezeteink hagyományos felfogása a Mária-kultuszt illetőleg? Az, amit az „Ösvény" nyíltan megvall, hogy a „protestáns népek az Úrnak anyjától egyideig (?) elidegenedtek." A katholicizmusnak őseinktől öröklött hagyományos Mária-tiszteletét protestáns véreink mindig elitélték; a protestáns pásztorok az Isten anyjától a legkisebb külső tiszteletet is megtagadják ; nevének puszta említése is a szigorú protestáns felfogással ellenkezőleg van kikiáltva. Ezzel szemben az „Ösvény" 4. számát majdnem az eddigi tradicionális felfogás nyílt cáfolatának merném mondani, mert elejétől végig azt a jelleget viseli magán, mintha csak kizárólag az intenzivebb Mária-kultusz érdekében készült volna. Örvendetes jelenség az Istenanyáról az a szokatlan hang s meleg bizalomkeltés, mellyel e frontváltozást tekintélyes nevű, protestáns pásztorok sürgetik. Érdemes ezt azonban mélyebben is megnézni! Szabolcska Mihály, ismert nevü poéta, „Krisztus Anyja" cimü versével kezdődik e szám. A költemény jellemzően aposztrofálja az eddigi protestáns felfogást s az uj irányt e sorokban: „Olyan ösmerősül tűnsz fel a szivemnek, Oh Krisztus édes anyja, Mária!" Mintha csak tényleg a protestantizmus ráismerne Szűz Máriában az ismerősére, az anyjára. S tovább epekedik utána Szabolcskával: „Óh tudom én már, hogy nem először látlak, Hívtalak én téged már édes anyámnak." Majd Baksay Sándor tollából találunk cikket. „Találák a gyermeket az ő anyjával" cimmel. Uj hangjánál a Mária-kultuszt illetőleg csak a merészsége szokatlanabb, mellyel éles kritika alá veszi a protestantizmusnak eddigi semmivel sem indokolható helytelen magatartását. Bevezető soraiban rezignációval állapítja meg, hogy „mig a kereszténység nagyobbik fele (a kath. egyház) csudálatos bájjal, hóditó varázzsal, örök szépséggel, örök ifjúsággal ruházza fel az ő alakját (Sz. Máriát); nevének, tiszteletének oly fényes és gyakori ünnepeket szentel, addig a másik fél (protestantizmus) ösztönszerűleg a reakció terére lép miatta." Majd terjedelmesen bírálat tárgyává teszi azt az általános gyakorlatot, mely a protestáns szószékeken szerepel, hogy t. i. „a protestáns prédikátor prédikál mindenről, amit két szeme meglát a Bibliában : Péter tagadásáról, Tamásról, Zebedeus fiairól, Ösz volt a vidéken, rideg őszi est. Kukoricát fosztottak az udvaron. Daloltak is néha a leányok, de a daluk nem volt már oly csengő, mint nyolc évvel ezelőtt. Rózsika is szomorú volt, merengő és sápadt. Felnézett a halvány holdra s meghúzódott tőle. Azt mondta, hogy balsejtelem gyötri. Elvonultunk a leányok zajától kis kertünk hónába. Leültünk egy padra s Rózsika a vállamra ejtette megtört szőke fejét. — Nagyon fázom — mondta keserűen s átkarolta nyakamat. Amint arcomhoz ért fehér hideg keze, megreszkettem tőle. — Mi bajod van, édes Rózsika? Csend lett. Búgó, mélységes csend. — Könnyei omlottak s akadozó hangja lágy sóhajba merült. — Meghalok. Felzokogott. — Rózsikám ! Átkaroltam mind a két kezemmel s megcsókoltam piros ajkait. Sápadt arcát. Hideg volt. Hideg, mint a márvány. — Rózsika, te beteg vagy. — Nagyon beteg. Meghalok. — Nem halsz meg. Nem szabad. Én is beteg voltam. — Tudom. De én . . . én már nem fogok élni. Érzem. Rosszul vagyok. Vezess haza. Szédülök. Puha teste köré fontam karjaimat s hazatámolyogtunk. Fölbontották ágyát, levetkőzött s lefeküdt. Elaludt. Azt hittem, hogy halva van már. Arca hó-