ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-09 / 45. szám

XVIII. évfolyam. Esztergom, 1913. november 9. 45. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. A szervezkedés akadályai. Esztergom, 1913. november 8. Mikor a ragadozó madár diadalmasan szárnyra kap s erejében, vérszomjában elbizakodva kutatja a vidéket, a gyámolatlanabb állatkák szorosan lelapulnak a föld rögei közé és halálos mozdulatlanságban várják, hogy a végzetes hatalom megunva a kegyetlen szemlét, tovább pusztuljon s újra szabad legyen élni, mozogni, örülni az életnek. A magyar föld felett is kitartóan szárnyal egy ilyen félelmetes madár: a hatalmaskodásnak, az álruhás abszolutizmusnak madara. Sötét szárnyai gyászos árnyékokat vetnek közéletünkre s a nemzetnek lelkületére. Az emberek — kevés kivétellel — óvatosan összehúzzák magukat és szivesen elfelejtik, hogy erö van izmaikban, hogy erkölcsi hatalom rejlik eszükben és szavaikban. Tagadják, hogy ök potitikával foglalkoznának és szabadkoznak minden jeltől, minden mozdulattal, amely elárulná, miszerint élnek, élni mernek és gondolkoznak. Ebben a gyászos mozdulatlanságban és gyáva összehúzódásban rejlik a titka annak, hogy a hazafias ellenzéki törekvések másfélévi erőfeszítés után sem voltak eredményesek, a kormány ellenben diadalmasan mutat rá a csendes országra s idézi a régiek jeles mondását: „qui tacet, consentire videtur*. Az ellenzéki politikusok eleinte minden alkalmat felhasználtak arra, hogy az ország jl „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A költő otthonában. Újra virradt s újból este lett. Valahol a távolban megszólalt egy hang. Titkon, halkan hangzott. A mult. Gyermeksóhaj . . . Ártatlan melódiája bánatosan rezgett. Fájt és elvegyült a puszta légbe. Az apa szótlan volt. Komor, fájó érzelmeit beteg lánya márványhomlokára csókolta. És tovább dolgozott. Sápadt arccal megjelent az asszony. Sötét szeme fázott a homálytól. — Emlékszel-e mit ígértél? A férfi, az erős lelkű férfi arcán halvány bánat bujdosott. Szeme nem sirt, csak a hangja fuldoklott. — Szegény vagyok. Szegény . . . És tovább dolgozott. Irt. A gyermek elaludt. Az asszony sóhajtott. — Mi lesz velünk! Te férfi ... Te költő ! A te tollad örömdalokat zeng, s téged a — nyomor dalol. Te költő . . . mit Ígértél? A szavak fájó remegéssel omlottak egymásba. Megtört a csend. — Te édes, drága asszony. Te szenvedsz egyedül. — És a gyermek. Felelős szerkesztő: R0LKÓ BÉLA. népe között hangulatot teremtsenek, az utóbbi időben azonban az ezen irányú törekvések szünetelnek, aminek okát nem is annyira a közigazgatás embereinek kellemetlenkedéseiben és erőszakoskodásában találjuk meg, mint inkább abban, hogy a riadó szózat süket fülekre talált s a régi párthívek még jobban elbújtak, mint addig tették, nehogy felvegye őket a hatalom keze az üldözendök névsorába. Bármilyen erősen üljön valamely párt a hatalom székében, az ország népének hangulatától félnie kell, mert hiszen előbbutóbb meg kell kérdeznie a szavazó polgárokat, hogy hajlandók-e továbbra is tűrni őket az ország kormányánál. A munkapárt nagyon jól látja, hogy a magyar népnek nincs alkotmányos hangulata. Ha van is, eltitkolják azok, akiknek vezérszerepüknél fogva ki kellene állniok a küzdtérre. A jelen körülmények között többet tehet egy lelkes vidéki kortes, egy félelmet nem ismerő vidéki pártférfiu, mint a legszebb szavú képviselő, vagy épen maga a pártelnök, hiszen ök forognak a nép között, őket ismerik az emberek és csakis rajtuk fordul meg, hogy a vármegyei gyűlések elitélik-e a kormányt, vagy pedig biztató, uszitó bizalmi nyilatkozatot küldenek-e neki. A nép lelkületének ezen irányzói azonban a saját, jól felfogott érdekükben kikerülik azon kritikus alkalmakat, ahol az igazmondás miatt betörhetnék a fejüket. Érzik maguk felett a hatalmas ragadozót s hatalma ellen szerény meglapulással védik magukat, mert bizony elég szomorú példa áll előttük, amikből világosan láthatják, hogy a bátor —• És a szegény gyermek. Erős lett a férfi, mert magára gondolt. Önmagára, aki az asszony, a gyermek, az élet összes szenvedéseit viseli szivén. Visszaűzte könnyeit és dolgozott tovább. A fehér nő csak bámult ... és nem mert szólni. De szólott: — Én elmegyek... de visszajövök beteg gyermekemhez. Mert a költő rab és koldus és maga a nyomor. Visszajövök álmok nélkül, eltemetett élettel és pénzzel. Sietnem kell, a nyomor űz . . . Lerogyott az ember. Leborult az asszony előtt. — Te jó, te édes, drága asszony ! Itt maradsz. És hullott és omlott a könnye mindkettőnek. Lelkük az élet eliziumába meredt. Tűrtek és szenvedtek. Künn az idő ment és nem figyelt. * Újra virradt s újból este lett. Megtört hangon szólott a nő : — Boldogtalan vagyok — s eltakarta fáradt vonásait. A férfi, az erősen érző ifjú férfi titkon a szivéhez kapott: Érezte, hogy fájdalmasan dobog. Hogy minden keserv és csalódás az ő apró szivébe tömörül. Csak nézett . . . nézett halvány sejtelmekkel maga elé. Minden szó és hang, minden gondolat és vigasz a mult fásult vonásai. Gyermekében tehetetlen saját magát látta. Gyermekkor ! Fölhangzott a lelkében egy gyászdal, kopott Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. fellépés sok kellemetlen eredményt zudithat nyakukba. Kétségtelenül érzi mindenki, hogy tenni kell valamit, mielőtt a teljes szétzüllés bekövetkeznék, de viszont mindenki azt várja, hogy más valaki legyen az a bátor legény, aki a gátra ki mer állani. Itt azután áttérhetünk a kath. szervezkedés kérdésére, amely —• tekintve a kormányok liberális programmját — keletkezésétől fogva ellenzéki szinezetü volt s most is abban az irányban mozog, azaz csak mozogna, ha az ellenzéki mozgalmak nehézségei és bajai többé-kevésbbé meg nem bénítanák. A kath. szervezkedésnek és védekezésnek több élő szervezete van hazánkban s ezek között első helyen áll és vezető szerepet játszik a néppárt, mint amely a törvényhozás magas fórumán is képviseli a kath. törekvéseket. A néppártnak is az a baja, ami általában az ellenzéki pártoknak szokott lenni, hogy létének alapját a párthíveknek önzetlensége, számítás nélküli munkássága és becsületessége képezi. Mindezekért azonban nem jár fizetés, legfeljebb erkölcsi elismerés és a jó lelkiismeretnek jutalma. A néppártnak ügye tehát nagy ügy, amelyhez karakterek, egész emberek kellenek, akiknek nem imponál a csendörökkel garnírozott szolgabíró, sőt a nyájas mosolyokkal rendelkező miniszter s a földi javakkal kedveskedő munkapárti kegyúr sem. De hát épen ez a baj. Ezért áll árván magában a kath. érdek a vidéken. Ezért van kicsinyke csapat a néppárt zászlója melódiák, eltévedt sejtelmek. Zöld legelők, rozzant csárdák, tarka gulyák, fonott karikások. Apró fenyők, hegyi patakocskák, gulyás fészkek s lágy, természetvigasztaló madárdalok. Pillanatnyi mosolygások s gyermekes kuszált összevisszaságok. Ifjúság! Szive egykori tartalmával telt meg. Vággyal, boldogsággal, élettel, reménnyel. És eltűnt minden nyom nélkül és újból a lelkébe költözött. Fölállt s az ablakon át kinézett a csillagos éjszakába. Minden aludt, csak a szél csavargott. A háztetőkön bukdácsolva eltemetett reményeket cipelt. Tekintett az égre, égi kirakatra. Terveket szőtt. Ezt hallotta minduntalan: — Haldoklik a költő gyermeke . . . Leült kopott asztalához s önmagába nézett. Elmúlt egy hét. Halovány volt a költő arca. Homlokának barna ráncait hideg gyöngyök folytak körül. " Kihez forduljon? Senkije sincs. Mindenki idegen. — Haldoklik a költő gyermeke . . . Nem bírhatta tovább. Fölállt és öltözött. Alkonyodott. — Hová? — kérdezte az asszony félénk sejtelemmel. — Visszajövök. Egy darabig némán álltak szemközt. Könynyeztek.