ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-09 / 45. szám

körül. Kevés az igazi karakter, félelmetes a goromba főszolgabíró. Kivánatos a miniszter mosolya és értékesek a jókedvű kegyúr kedveskedései. Kint a falusi plébániákon szívszorongva olvassák ahirt: „a néppárt szervezkedni akar". Az bizony azt jelenti, hogy szint kell vallani. Ki kell jelenteni őszintén, hogy mer-e valaki a hatalom sólyomszemei előtt a jó ügy harcosaként szerepelni, vagy pedig szégyenlősen megvallja, hogy hiszen nem kenyere a politizálás, csinálják mások, akik jobban értenek hozzá. Mindezek dacára sem merném mondani, hogy lenne olyan valaki a kath. papság sorában, aki élénk érdeklődéssel ne figyelné a néppárt sorsát, akinek lelkét ne érintené az a kérdés, hogy a néppárt fejlödik-e, vagy összezsugorodik. Akadnak olyanok — fölös számban is, — akik inkarnátus kormánypártiak, vagy pedig el akarják hitetni a közönséggel, hogy őket a politika egyáltalában nem érdekli: ezek mégis teljes figyelemmel csüggnek a néppárt sorsán, lesik annak eredményeit, mert hiszen ők is belátják a néppárt igazait, csak félnek az olyan politikai hitvallástól, amely az egyes személyeknek kevés oltalmat nyújthat, bár magát a jó ügyet eredményesen védelmezi is. Bizonyos, hogy az a rejtett és teljesen értéktelen „jóakarat" keveset lendit a néppárt sorsán, de meg kellett emlitenünk, amidőn az ellenzéki pártszervezkedés nehézségeiről szóltunk, hiszen annál tiszteletreméltóbb szinben tűnik elő a] néppárt önfeltartási küzdelme, minnél különösebb bajokról és akadályokról szerez tudomást a közvélemény. Mig tehát a többi ellenzéki pártoknál csak az jöhet szóba, hogy a kerületek választói és a vezető férfiak félnek a hatalomtól, vagy sajnálják a kormánypártiság előnyeit, addig a néppártnál úgy szólva — az összes emberi gyöngeségekkel és érdekekkel számolni kell. Eddig csak a papokról, a néppártnak természetes támogatóiról szóltunk, mi minden kerülne még teritékre, ha kiterjeszkednénk a világi elemekre is, akiknek valamelyes szerep jut a néppárt sorsának intézésénél. Mindezek dacára reménységgel nézünk a néppárt szervezkedő hadjárata elé, hiszen csodás jellemek, eröslelkü férfiak manapság is találkoznak még az élők sorában. R. — Visszajövök — ismételte a férfi, s eltávozott. Templomba ment. Imádkozni. * Meghalt a szép leány. Szeme nézett, ajka mosolygott, de szive már nem érzett. Kiterítették. Halvány arcát fehér fátyol takarta. A virágok özöne koszorút font ravatala körül. Némán állt a költő és tétován. A szoba megtelt emberekkel. Imák szálltak s zokogott az anya. Jött az éjfél. Ketten virrasztottak a halott mellett: az apa és az anya. Merev tekintetük a gyászos ravatalon nyugodott. Lelkükben egy nehéz, különös változást éreztek. Mindent más szinben láttak, más hangon hallottak s más volt a virágok illata is. Szerteszállt az illat, körül a szobában. Hirtelenül felfigyelt az asszony. Sóhaj szállt el valahonnan . . . Fojtó csend. Újból sóhaj . . . — Hallottad? — kérdezte a nő halk, reszkető hangon. — Lelki zavar, édes fiam — viszonozta fájdalmasan a költő. — Él ... él ... a gyermekünk . . . Visszafojtott lélekzettel hallgatództak. Megmozdult a halott . . . — Édes gyermekem . . . — Drága lányom, hát te élsz? Remegő szivvel bámultak egymásra. Álom ez? Csoda ez? Halottak napja hetében. Öszi sugár melengeti a sárguló, itt-ott megkopott lombokat, a nyári növényzeten sorvadó hervatagság jelzi a mulandóság megsemmisítő szelét. Csak borostyánunk buja, kuszált ágai hivalkodnak örök zöldjükkel s nyúlánk krysantemumok várják a letörés perceit. íme a nap, melyen kíméletlenül kaszáljuk össze kertünknek megmaradt díszeit, hogy szeretetünk könyeivel összefonva egy-egy sirra helyezzük, melyben a kihűlt érzés, törekvés, gondolat csak agyaggá tömörül idők során s nem tudjuk hol repdes halhatatlan lelke, ki a lét csalóka, árnnyal telt óráiért kárpótlást keres. Életünknek egymást tipró forgatagában álljunk meg e napon; képzeletünkben éljük át agóniánknak rémes perceit s a tova szállás egyenlőségében engesztelő érzésekkel tekintsünk azokra is, kik gőg, ferde Ítélet vagy kapzsi önzésük mámorában dobtak reánk egy-egy súlyos követ s lelkünkben felkorbácsolták a megtorlás nemtelen, alacsony törekvéseit. Szétfoszlottan, megtépve romokbon hever ifjúságunknak ezer reménye, nagy tettekre vágyó ambitióink zátonyra jutnak annyiszor s midőn igánknak fáradt napjain fásultan hunyja le pilláit a szem — reggel már lelkünkbe csempészte a remény ujabb virradtát, hogy csüggedésünket ismételt harcra buzdítsa. Igy múlik nap, év-év után, variáló érzés színdús fantasia hatalmába ejtve űz bennünket előre s midőn a holnap rettegő bizonytalansága bénává teszi akaratunkat — ajkunkra tör az ima, hogy Istenhez futva eltörpüljön minden földi félelem s megértsük, hogy fűszál sem hajlik meg orkán közepett, ha a leghatalmasabb Akarat érvényesül. Cimmel ragyogó nimbus s foltozott koldusrongy, mint földi megkülönböztetés jelvényei itt maradnak mások részére •— felölti azokat ujabb nemzedék és csak köntösnélküli lelkünk tör felfelé, hogy átadja énjében kölcsönvett leheletét, az Ur jogos tulajdonát. E felfoghatatlan körben — zománcát nem feketítheti be emberi rágalom, hamis verdikt nem űzheti örvénybe tiszta, mocsoktalan érzéseit s ki itt e posványos talaj utain rugdosva jajszóval menekült, Isten ígéretében bizonnyal megpihen s mult szenvedésein, jutalmának bérét látja csak. Nézzük, mily őrült táncot járnak a hitetlen, agyukban meghibbant emberek! Nagyzás, pénzvágytól ösztönözve törtetnek a csillogás felé — erkölcsüket áldozva — kockára teszik egyéni szabadságukat s ha tervüknek délibábjait eltörli a való — fegyver vagy egyéb szerszámmal Ítélkeznek önmaguk felett, mintha létünk csak kiváltságos boldogságra predestinálna, hogy gőggel dobjuk el magunktól mindent, mi önelégültségünk ellen tör. Szerény alázatosság parancsolhatja csak bennünk, resignatióvai fogadni a rosszat, a lemondás gyakorlatával űzni el a kísértés eszközét s akkor A ravatal újból megmozdult. S a halvány lányka felnyitotta szemeit és imigyen szólott: — Jaj, Istenem!... de szépet álmodtam... — Édes fiam . . . — Édes gyermekem . . . hát élsz? S a beteg leány élt. Felült és körülnézett. Nyugodt volt. — Jól hallottam mindent. Mindent hallottam. Az imát... az embereket... a sírást... Tudtam, hogy mi történik velem. Mindent tudtam. Éreztem, hogy ravatalra fektetik a testem s én . . . nem szólhattam. Nem tudtam mozdulni. Ugy fájt a szivem ... és szerettem volna felkelni... és megmondani, megmutatni nektek, hogy élek ... De nem voltam képes reá. Valami erő, valami sajátságos erő lebilincselve tartotta testemet, lelkemet. Azután aludtam és álmodtam. — Mit álmodtál, drága gyermekem ? — Egy gyönyörű virágos kertben voltam. Olyan virágok voltak azok, aminőket még soha nem láttam. Éppen szakítani akartam egyet, amikor egy csodálatos szépségű ifjú tűnt fel előttem. Erősen nézett reám és mosolygott. Intett, hogy menjek el hozzá. Csak ketten voltunk a kertben és kívülünk senki más. Hosszú, fénylőfekete haja a vállára hajlott. Én csak álltam és gyönyörködtem ifjú szépségében. Ekkor újra intett s lassú léptekkel felém közeledett. Hozzám jött és megfogta reszkető kezemet. Oh, Istenem, olyan boldog voltam! . . . Nem szólt hozzám semmit, csak vezetett és mosolygott. belvilágunk tiszta felületén boldogságot nyújt a lét legzsugoribb öröme. Itt állunk a temető zöld lombos utain, hol hozzánktartozóinknak kegyelete még virággal hintheti be szeretettjének hantjait s lobogó kis mécs füstjével száll fel annyi fájó emlékezet. Mennyi szépség, nagy elme, szárnyaló gondolat nyugszik egyenlőségben itt alant, s vájjon lelketek látja-e létünknek izgalmas, hánytvetett napjait, vagy érzi-e a könyeket, miket törölve, de kifogyhatatlanul annyiszor áldozunk? Sirunk s ti felelet nélkül vártok, általunk csak sejtelmekkel képzelt hazátokba, hol a szeretet megszakadt fonala újra egyesül s megdicsőülésünkre „Feltámadást" igér az égnek szózata. Jajszó, sóhaj, elrejtett kínjainknak gyötrelme, mind csak lépcsőfok hitünk örökfényü lajtorjáján — emberi gonoszságok rohamosan űznek felfelé — honnan lepillantva, kietlen pusztaság s ezer ellenség raja közt szeretetet, igazságot keresett a mi balga, hiszékeny nézetünk. Imáinkban találjuk meg lelkünknek csendes békéjét és szeretettjeinknek égi hozsannái bátorítva hivnak uj világunk felé — hol egyenlőségben vesszük körül leghatalmasabb Urunknak trónusát. Igy sejteti a ti drága, elköltözött lelketek, — bennünket várva fogadjátok virágainknak áldozatát — könnyekkel tépve, — köny fonta össze sírotoknak díszéül s kereszteitekre helyezzük szeretetünknek imával küldött csókjait. Gladiolus. A szellemi és testi hygienia a szemináriumi nevelésben. Dr. Zelenyák Jánostól. (Folytatás.) Es lia ekképen megacéloztad összes belső erőidet ekkor bátran vetheted tekintetedet az életnek legsötétebb irányára is, nem fogsz megrettenni nem fogsz meghátrálni, mert tisztultabb életfelfogásod átvezet a kétely, a bizonytalanság és a félelem szirtjein; hisz úgyis tudod, hogy a legnemesebb életcél ugy sem repül feléd, neked kell utána futnod, hogy megragadhasd. Ily eszmékkel saturálva, edzett akaratoddal elfordulsz kecsegtető, csalékony, de természetes végcélodtól eltérítő iránytól, még ha szived pillanatnyi boldogságát áldozod is fel, mert a lefelé vezető útnak a megismerése annak elhagyására fog késztetni és bensődet az erőt bénitó elhomályosodástól megóvni. A lelki tisztán, látás az értelem érettsége, a szó szoros értelemben vett életokosság párosulva a gyengéd, finom és nemes érzéssel, azaz jutalmát önmagában biró erkölcsiséggel, ezek adják meg a biztosítékot minden veszedelem ellen, a győzelmes fegyvert minden támadás ellen. Csakhogy az emberi szellemnek erői is csak folytonos gyakorlat közben nőnek. Ezeket sem nyomhatja el az életnek bármily nehéz súlya, az csak fokozhatja, emelheti, neA virágágyak mögött sürü tüskeerdők imbolyogtak. Keskeny ösvények vezettek át rajtuk. Hirtelen az egyik ösvény szélén egy vén, siró asszonyka jelent meg. Ránk nézett és igy szólt hozzám: — Kedves lányom, ne menj vele. Ha boldog akarsz lenni jöjj át hozzám s én elvezetlek oda, ahol örök öröm vár mindenkire. Itt, e tüskeerdő mögött van a kapu, mely mindenki számára nyitva van. Ha követni fogsz és arcod, vagy kezed vérezni fog, ne térj vissza. Mert ha visszatérsz, az ifjú elcsábít. Elcsábít és elvezet messzire, azután elhagy s te nem találod meg többé e tüskeerdőt. Jöjj utánam, kedves lányka .. . E tüskeerdő rövid, de az öröm, mely mögötte éltet, végtelen. — Ezt mondta az öreg asszonyka s én elhagytam az ifjút. Elhagytam őt és az asszony után indultam. Mindenem fájt és vérzett s a ruhám is darabokra foszlott. És én nagyon sirtam. Az asszonyka vigasztalt és simogatta véres arcomat. Mikor pedig a kapuhoz küzeledtünk — felébredtem és sóhajtottam. De nem bírtam szólni. Kár, hogy felébredtem . . . — Egyetlen, drága gyermekem! — De, édes szüleim, valamit kívánok. — Oh mondjad csak, te drága angyal . . . ? — Nagy dolgot kívánok. Azt, ami legdrágább és legbecsesebb e világon. — Mindent veszünk, amit kívánsz. Mondjad csak. — Áldozni akarok . . . M. S.