ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-08-17 / 33. szám

e perctől fogva nem maradt magára a magyar vendég. A gyűlések képe igen érdekes volt. Az apátsági épület egykori nagy aulájában jöttünk össze néhány világi kivételével csupa egyházi férfiú és szerzetesnö. Volt itt mindenféle apáca és mindenféle szerzetes, mindegyik notesszel és ceruzával a kezében. Mindegyik előadást beható vita követett, melyben a nők is részt vettek. Ilyenkor lehetett látni, hogy minő éber figyelemmel kisérték az előadások minden egyes mondatát. Minden hozzászólást finom udvariassággal köszöntek meg s e praktikus megjegyzésekből alakult ki az intézeti nevelés egy-egy megvitatott ágának elméletéle. Valóban, sok hasznos ismerettel és kedves emlékkel távoztunk a vendégszerető bajor városból s most már valamennyien, mint a „Verband für kath. Anstalts pädagogik" tagjai. Fallenbüehl Ferenc dr. Szent István emlékszobráról. Irta: Dr. Kőrösy László. A mai magasztos ünnep legalkalmasabb egy korszerű és ünnepi eszmetárgy dacára. Esztergom legnagyobb dicsőségének hiányzó emlékszobráról van szó. Mert Szent István szülővárosában hiába keresi az idegen, vagy a hazai vendég az első magyar királyhoz méltó monumentális emlékszobrot. Vannak ugyan kisebb arányú érdekes Szent István szobraink, de ezek inkább arra emlékeztetnek, hogy fogjunk már valahára hozzá nagy királyunk hatalmas arányú szobrának megteremtéséhez. A harmonikus vár-uton látható homokkő szobor még a régiek kegyeletére emlékeztet. Valamikor a vár ormán épült utolsó templom disze volt és becses barokkstilü műemlék Mária Terézia királynőnk korából. A bazilika drágagyöngyének, a hires Bakácskápolna fölséges márvány oltárának fülkéjébe helyeztette Simor János hercegprímásunk Szent István és méltó utódjának, Szent László királynak kis arányú, de remek szobrát. Budapest azonban sokkal előbbre van Szent István királyunk kultuszában. Aki látta a budavári, a Mátyás király temploma előtt imponáló lovas szobrot és már látta Európa legszebb lovas szobrait, az még mindig méltatni fogja Stróbl Alajos képfaragó mesterünk fölséges alkotását, mely a román művészet korszerű stilusában fejezi ki szent királyunk szellemét és jellemét. Fővárosunk legszebb templomát, a mult század közepén, még Lipót alsóausztriai védőszent tiszteletére kezdte építeni. Sok viszontagság után végre győzött a magyarság szelleme és a lipótvárosi bazilika ma Szent Isváné. A kerület búcsúját már nem Lipót napján, hanem Szent István ünnepén üli. Budapest legszebb renaissance templomában már alkalmunk van gyönyörködni nemzeti művészetünk diadalában. Talán Szent István apostoli márványszobra a főoltáron szintén atyai szivvel örvend fiai haladásának. A fönséges kupola festményeket Lötz mester teremtette. A szentély mozaik képeit Benczúr ihletett vázlatai után rakták össze velencei művészek. A főoltár szobra István királyunkat álló alakban, áhitatosan ábrázolja. Stróbl Alajos ezt a művészi föladatot is mesterien megoldotta. A két szobormű összehasonlitásakor nyomban szembetűnik, hogy a lovas szobor az országalapitó királyt, főoltárszobra pedig az áhítatos magyar apostolt ábrázolja. Már ezek az ujabb Szent István szobrok is megkívántathatták volna, hogy szülővárosában is méltó emléket emeljenek neki. Lélekemelő kegyelettel áldozott első királyunk kultuszának Simor János hercegprímásunk. A régi várfalak közt megmaradt régi lakosztályok közül a legérdekesebben épült teremben született Szent István az ősi hagyomány szerint. Ezt az elhanyagolt helyiséget kápolnává alakíttatta. A sértetlenül megmaradt román stílű architektúra szellemében, Lippert művészi tervei szerint, román stilü történeti freszkókkal és falfestéssel díszítették. Oltára is a korai románstil archaikus remeke, a rajta levő egyházi szerelvényekkel együtt. Ablakai szintén stílszerű és elsőrendű üvegfestések. Az ősi hagyomány tehát megjelölte számunkra Magyarország Bethlenemét. És igy ez a kegy hely jelöli ki a mai esztergomi nemzedék kegyelete számára a régóta hiányzó, monumentális Szent István szobor helyét is. Köztudomású már régóta, hogy a Szent István szülőhelye fölött emelkedő magas és szép arányú bástya a legfölségesebb kilátóhely városunkban. Innen merenghetett gyakrabban az országalapitó Máriaországának fölséges szépségein és népe jólétén. A hatalmas Duna, termékeny völgyek, az erdős és szőlőshegyek változatos környezetében a kies szigeteket ölelgetve és csókolgatva halad el városunk előtt. A Szent István bástyára kívánkozik tehát az ő messze vidékére kiemelkedő monumentális szobra. Onnan tekintsen le reánk minden időre. A mi rohamosan haladó századunk ma már valóban játszi könnyedséggel legyőzi a látszatos akadályokat. Az évszázadokkal dacolt bástya falai belső területét vasbetonmü változtatná sziklatalajjá, mely a kápolnát is megóvná minden nyirkosságtól. A nagyarányú szobor pedig a bástyán nem lehetne egyéb kivitelű, mint üres ércszobor. Ezt követelné szintén a bástya teherviselő ereje is. Erre az esetre előttünk van a példa. Főszékesegyházunk keleti homlokzatán ugyanis, a Duna felől a nehézkes kőszobrokat öntött üres ércszobrokkal cserélték ki. Róma legrégibb lovasszobrán, a Kapitoliumot diszitö Marcus Aurelius császár bronzemlékén, minden szemlélő észreveszi, hogy az egyszerű viseletű Caesar alakja és lova összekovácsolt bronclemezekböl keletkezett. Amilyen fölséges keretben jelenik meg a budavári lovas Szent István szobor, az esztergomi bástya is román stilü tagozott diszt kaphatna a mi szobrunk környezete. Szent István királyunk fölemelkedő szobra uralkodnék tehát egész városunk fölött. Hogy pedig milyen legyen az emlékszobor művészi kivitele, azt a szobrászművészek pályázatán lehetne eldönteni. Annyi azonban már eddig is nyilvánvaló, hogy a mi szobrunk nem lehet lovas szobor, hanem nagyarányú imponáló álló szobor. Az országalapitó király szülővárosában ne a harcost, hanem az atyai szeretetű földit ábrázolhatja. A magas piedesztálra kerülő királyszobor koronás fővel, koronázási palásttal állana előttünk, amint balkezében a kettős apostoli keresztet emeli föl, áldott szent jobbjával pedig áldást osztana országára és szülővárosára. A nagyarányú emlékszobor horgany anyagból jutányosabb lenne a bronznál és ezüstözött patinával tündökölne. Lehetne-e fönségesebb látványunk, mintha Szent István ünnep estéjén villanyos reflektor árasztana reá tündérfényt ? Komoly tervünk nem a képzelet játéka, hanem az őszinte kegyelet megnyilatkozása. Ami az anyagiakat illeti, azt a szobor-bizottság eszelje ki, akár országos gyűjtéssel, akár sorsjátékkal, akár egyéb kedvező pénzművelettel. Legyünk azonban mi esztergomiak az első adakozók. Az esztergomi nép szerény koronája csak olyan becses lesz, mint a vagyonosok adománya. Országos ünnepet ül abban az évben ősi városunk, midőn Szent István szülővárosi szobrát fölavatja és megszenteli. Ez a hiányzó monumentális emlék feltűnően hiányzik monumentális főszékesegyházunk nagyszerű környezetéből. Állítsuk fel tehát szeretetünk, kegyeletünk és lelkesedésünk erényeiből. Ez az erkölcsi vagyon alapozza meg az anyagi kiadások gondját. Foglalkozzunk tehát ma mindnyájan hűséges szeretettel Esztergom legdicsőbb szülöttjének még mindig hiányzó emlékszobrával és adakozzunk annak idején hálás szivvel a legszentebb célra. Szent István királyunk áldása szálljon emlékszobra kezdeményezőire és szülővárosunk sikerére ! HÍREK. Csattanó. Esztergom, 1913. aug. 14. Tehát vége van immár a véres és öldöklő komédiának. A nagy világ színpadán az ellenséges népek követei szépen összepuszizkodtak, összeölelkeztek, igy kívánta ezt a nagyvilági hóbort. Megitták boldog képpel egymással a bruderschaftot, elszitták a békepipát s aztán . . . aztán legördült a függöny. Igy, ilyenformán láthatjuk mi, akik csak szemlélői, szemtanúi vagyunk a véres komédia utolsó jelenetének. Mi vagyunk a színházi publikum, a nagyhatalmak politikai ágensei a súgók. S ha épen olyan kábák volnánk (mint a milyennek kinézünk) még el is lehetne hinni, hogy szent immár a béke a puskaporos balkánon. Hogy most már a balkáni népek párolgó embervér helyett tejjel fognak táplálkozni; ember öldöklő harcok után sutba dobják hanzsárjaikat, falra akasztják fegyverüket. A bolgár majd barátságosan összefog ölelkezni szerb testvéreivel, az oláhokkal, a görögökkel, meg aztán a törökökkel atyafiságos egyetértésben fog ezután élni. Hogy el fogja feledni a bolgár, a szerb, a török, a görög a rajta esett sérelmeket. Megbocsátják egymásnak, hogy tűzzel, vassal pusztították egymást. A bolgárok fátylot dobnak a sötét múltra, melynek hátterében véres, megcsonkított hullák, agyonkinzott apák, anyák, testvérek, menyasszonyok és vőlegények holttetemei feküsznek. Virágzó falvak, boldog, meleg családi tűzhelyek pusztulnak el. Épen ilyeneket fog elfeledni a szerb, a görög, a török nép. Szépen ! Ugy lesz ezután is, amint eddig volt. Harc, emberöldöklés, haláltusa. A barbár népek lelkében nem fog kialudni végképpen a gyűlölet, a bosszú lobogó zsarátnokai. Hiába volt a szembekötősdi, a szinészkedés. Marad Balkánon minden a régiben. Csak avval a különbséggel, hogy eddig nyíltan, világgá kürtölve, ezután majd suba alatt titokban. És ezután is folyik majd a testvérharc késhegyig. Ameddig minden balkáni nép erejében vér kering, mig lelkéből egy kósza, eltévedt puskagolyó ki nem öli a vérbosszút. Ezért hát senkise higyje azt, mintha Balkánon béke honolna. Nem. Ne higyje senki. Nagyon bohém ember lehet, aki ilyen álmokban ringatódzik. Mert csak akkor lesz igazán béke és rend Balkánon, ha majd a modern ember míveltsége átplántálódik a balkáni nép lelkébe, amikor a krisztusi szellem hatalma fog meghóditani a míveletlen durva lelkeket, melyek vér és vér után szomjaznak. És ha ez a korszakot alkotó idő elkövetkezik, akkor mesélhetünk majd igazán balkáni békéről s akkor hihetünk valóban az ölelkező népek sugdosásainak. De addig nem ! Fidibusz. Krónika. — A két hegy. — A várhegyet Szent István estéjén Körülveszi majd szép bengáli fény És felragyognak majd az ős falak S a vad sziklák is, ott a vár alatt. Meglátja majd, — ki nézni elsiet, — A hegytetőt s a fénylő szirteket S megérzi majd az ősök vaskezét, Mely koronázta e szirtek fejét. Előfog olykor egy bús gondolat: — Mi lenne, hogyha e vén romokat Porrá gyúrták vőn' az évszázadok S csupaszon állna az a vén hegy ott. Nem volna rajta fényes templomunk, Nem volna rajta egy szentelt romunk . . . Mi lenne akkor e hegy tetején? . . . Sokszor elnézem, elképzelem én. S amikor ilyen gondolat fog el, Némán tekintek átellenbe fel S ott látom szegény Szenttamás hegyét; Rajta rút viskók, gaz, göröngy, szemét. Ez volna tán a várhegy sorsa is, Ha nem védte vőn' meg egy szent paizs; Mert hogy megéltünk, hogy még megvagyunk, E hegyről kelt fel éltető napunk! Gyújtsátok fénybe ezt a szent hegyet, De nyújtsatok ki ápoló kezet A másik hegyre, mely most fénytelen, Sötét, elhagyott és reménytelen! És míg az ősök gondos kéznyomát Még most is őrzik e sziklacsodák; Legyen azon meg a mi kéznyomunk, — Tudunk mi is, mikor hozzáfogunk! Tegyük mi széppé Szenttamás hegyét, Hogy a mostani Esztergom nevét Meg az őrizze hosszú századokra! S hulljon fény rá is úgy, mint e romokra! (-•) A Szent István napi ünnepségek sorrendje. Szent István napjának előestéjén. Este 8 órakor: Szent István születési helyének kivilágítása és toronyzene a várkápolnánál. A toronyzene régi magyar egyházi énekeit átirta Bogisich Mihály v. püspök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, előadja a cs. és kir. 76. gyalogezred zenekara. Vezénylő karnagy: ifj. Büchner Antal. Műsora: 1. Himnusz. (Erkel Ferenctől.) 2. Ah, hol vagy magyarok . . . (Régi ének szent István királyról.) 3. Dicsőséges szűz Mária . . . (1695. év.) 4. Jézus, Mária! dicsőséges nevek. (1695. év.)