ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-07-27 / 30. szám

mintára radikálissá válik és Balthazar megkísérli nálunk Combes-nek a szerepét, amint választási riadójában meg is pengeti a vallásharc húrjait. A Richterek, Rudnayak, a munkapárti „egyházi előkelőségek,"a Tisza-párti egyházmegyei kath. lapok pedig mindennek dacára azt fejtegetik nyilatkozataikban a B. H.-val együtt, hogy a néppártnak nincs létjogosultsága, ami más szóval annyit jelent, hogy a magyar katholikusok tegyék le a küzdelem hajnalán a kardot és húzzák minél beljebb a nyakukat a gallérjukba s tűrjék gyáván a szaporán reájuk hulló csapásokat. Ekkora vakság és szemérmetlenség után megvetést érdemelnek. (r.) A hét. Igen tanulságos eset történt a napokban. Carnegie-nek, a világ egyik leggazdagabb emberének csomagja érkezett. A titkár gyanúsnak találta és — a rendőrségre küldötte. Óraszerkezetre járó pokolgépet gyanítottak benne: kivitték tehát a katonai gyakorlótérre és várták, hogy felrobbanjon. Nem robbant fel. Hatalmas vízsugarát bocsátottak rá, majd egy merész rendőr odament, felbontotta a pokolgépet és átadta Carnegie-nek annak tartalmát : egy darab valódi hamisítatlan limburgi — sajtot. — Számunkra is elküldöttek pokolgépnek a munkapártot. Pokolgépnek tartjuk, mely halálba küldi azokat, kiknek azt szánták. Várjuk, várjuk, hogy majd felrobban és félreállunk tőle. Meddig várjunk? Vagy nem fog akadni férfi, aki odamegy és megmutatja, hogy a ládában nem pokolgép van, — hanem rothadó sajt? . .. * Nagy a felháborodás egy fogadalom megszegése miatt. A férfi szó kötelez. Ha nem tartják meg: szégyen és gyengeség. Balthazar lelkész valamikor a függetlenségi zászlóhoz hűséget fogadott. A zászló nyeléből létrát csinált s magasabb rangra emelkedett. — Most már gyengének tartja a függetlenségi zászlót és Tisza bunkósbotjára támaszkodik, sőt már dühösen forgatja is. Nem kell félni. Akinek a függetlenségi zászló oly hamar gyönge támaszték lett, az alatt a Tisza bunkós-botja is roskadozni fog, ha ujabb 4

kitüntetés éri. emelik a fiával s viszik az istállóba az állatoknak. Ezen utat többször is meg kell tenniök egy folytában, mert négy szarvasmarha, két ló és egy saját nevelésű pompás csikó várja az abrakra az italt. Ép a második csöbör vizet viszik, mikor hintó áll meg a ház előtt s az öreg uraság száll le róla. Egyenest benyit Lőcs Istók portájára. — Hol a gazda, Julis lelkem ? — kérdi mosolyogva a konyhaajtón kilesekedő Lőcsné aszszonytól. Julis asszony ugy elpirul, akárcsak egy kis leány s elfogultan mondja: — A marhákat itatja, nagyságos ur. Tessék befáradni a szobába, azonnal behívom ! — Sohse hivd, lelkem. Ugy is az istállóban van vele dolgom, oda megyek hozzá. — Hol vagy, Gsicsó? — kopogtatja meg az uraság botjával az istállóajtó szárnyát s erre Istók ijedten kapja le fejéről a zsiros kalapját s egyik lova széles hátára teszi, honnét azt a másik páros ló azonnal le is emeli s jobbizüen rágicsálja, mint az abrakot. Csikódért jöttem, Csicsó! — szól kemény hangon á földbirtokos. — Nekem is ép egy ilyen csinos állatkám van, ahhoz szeretném párnak. Azt sem kérdem, hogy adod? Ugy sem árulnád annyiért, amennyit én szántam érte. — Mennyit adna érte, nagyságos úr? — kérdi bátortalan hangon Istók. — Ezer koronát. Biz mástól fele összeget sem kapnál érte. — Tyű! — csodálkozik Istók, de a következő pillanatban saját ostoba szájára csap tenyeA falusi erkölcsök. Irta; Lévay Sándor. Az ősi tiszta falusi erkölcs, amely hajdan az akáclombos falvak muskátlis ablakú kis házaiban nem vendég, de állandó lakó volt, már csak homályos emlékvilágban él. Mint a lombjatépett erdő mély ölén, ha végigszáguldott rajta a lombhervasztó, siró őszi szél, elszáll az illat, elhallgat a dal s fojtó némaság tölti be a rengeteg szivét, — ugy enyészik lassan-lassan el a falusi népélet világából is az erkölcs. A mióta nem nyújt elegendő szelet kenyeret az évről-évre keskenyebbre zsugorodó „arany kalásszal ékes* örök föld, azóta falusi erkölcsről beszélni nem lehet. A régi falusi életben csak a katonai szolgálatból, a messze idegenből hazakerült legények, akik némi — ugyan szűk s kezdetleges — értelmességük mellett voltak olykor terjesztői a rosznak. Ma már alig rázza le magáról ez iskola porát a falusi gyermek, már szűk neki a határ, szégyenli a kapát, s levetve az ősi gúnyát, idegenbe, a nagy városok erkölcsés jellemfosztó falai között keresi boldogulását, mely, ha nem is nyeli el őket teljesen, mint azt már tette annyival és ha visszatérnek is, — testben, de még inkább lélekben betegen, az ősi erkölcsből lelketlenül kirabolva, térnek vissza az ősi helyre. Nem tagadom, voltak és vannak még a régi időből sok oly szokásai a falunak, amelyek nem egyebek, mint meleg ágyai, dudva hajtásai a rossz erkölcsöknek. Ilyen a falusi fonóház is! Mig hajdan itt szőtték, fonták a tiszta szerelem szálait, melyet csokorba az oltár előtt kötöttek, napjainkban már közönséges ledér tivornya tanyáivá sülyedt. A falusi legénység duhajkodásának nem egyszer a fonóház a kiinduló pontja, mely duhajkodás nem egyszer gonosz csínnyé növi ki magát és amely lassan a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekménnyé fejlődik ki. S ahelyett, hogy az ily helyeken a fiatalság valami gyakorlati, célú könyvet, vagy mulattató mesét olvasgatna a jelenlevők lelki épülésére, sokkal inkább szeretik a lányok is, ha a dévaj legények „véletlenül" eloltják a lámpát és — szabad a csók ! A fonóházak légköre úgy fizikai, mint szellemi értelemben nagyon rászolgált arra, hogy a hatóság, a községi elöljáróság figyelmébe vegye s vele szemben a kellő szigort alkalmazza. Igaz ugyan, hogy télen a falusi fiatalság egyedüli társas élete a fonóházban találja otthonát. De kellő ellenőrzés, megfelelő vezetés mellett a fiatalság művelődésének hatályos tényezőjévé válhatnék. Azonban a hatóságnak csak negativ feladata lehet a fonókkal szemben. A községi közigazgatás s a népnevelés napszámosainak kellene a nemzeti művelődés szolgálatába állitani az ilyen ifjúsági gyülhelyeket. Felügyelettel, tapintatos ellenőrzéssel és helyes útmutatással nemcsak közerkölcsi, de úgy közbiztonsági, mint közegészségügyi szempontból is révei. Mert hát neki nem szabad sokalni a legnagyobb árt sem. Hátha még többet is ad érte a nagyságos ur. — Nohát, mi lesz, Csicsó? Adod, nem adod? —. kérdi türelmetlenül az uraság. Erre már Julis asszony is ott terem s Istók háta mögé húzódva öklével ösztökéli, hogy siessen odaadni a csikót a nem remélt nagy árért. — Hatszázat nem adna érte, nagyságos ur?! — böki ki végre Istók a gondolatát. — Dehogy nem. sokkal szivesebben, mint ezerét! — mondja a tagbaszakadt, kemény tekintetű magyar ur. — Forintba értem ám, nagyságos ur, forintba! Én csak a régi módi szerint értem a számítást. Az ur erre láthatólag bosszús lett: — Ha tudtam volna, hogy ilyen oktondival lesz dolgom, ide sem jöttem volna. De minthogy nem vagyok kupec, legyen a te akaratod szerint. Nesze az ezerkétszáz korona! Istók megdöbbent. Tyű, milyen nagy hibát követett el ő! Azt reperálni kell! Akadozva kezdi a szót: — Szé, — nem jól mondtam ám nagyságos ur. Szörnyű ostoba vagyok én, mindjárt megbotlik a nyelvem. Mert hát nem hatszázat, hanem hétszázat akartam mondani. Az ur erre bosszúságában olyas valamit morog, amit le sem irhatok s szó nélkül megindul. Ámde Julis asszony kétségbeesett sírással kapaszkodik bele s erőszakosan csókolja a kezét: — Galambom, nagyságos ur, ne törődjék azzal az oktondi emberrel! Odaadjuk örömmel. S áldjuk érte, nagyságos urat, mig él. Ugy-e ember? nagy eredményt lehetne e téren elérni. Az ily fonóházak többnyire a falu szegényebb negyedében ütik fel tanyájukat, ahol szűk, alig arasztnyi szobában zsúfolva van a fiatalság s e szellözetlen. nem egyszer nedves, dohos szoba levegője összekeveredik a dohány és szivar füstjével, úgy, hogy az abban való tartózkodás a legnagyobb veszedelem a fiatalságra. Hasonló gyülhely a faluhelyen szokásos halottvirrasztó is, mely hajdan a rokonok és szomszédok részéről a kegyelet kifejezése volt, ma már valóságos orgiává nőtte ki magát. A család a hosszas, fárasztó ápolásban kimerülve, virrasztástól elzsibbadva az álom édes karjai között felejti pár pillanatra a csapást, mely az elhunyt kidőlésével talán a kenyérkereső, vagy egyik-másik tagjának eltávoztával érte az itt maradottakat, addig a virrasztók kisded, de elszánt csapata jóféle itóka fogyasztása s a dohány fojtó füstje mellett először énekel, majd sorra veszi a falut és szapulnak, kit hol érnek, mig lassan erőt vesz rajtuk az áhítat, felhangzik a dal és oly nótás kedvvel adnak kifejezést érzelmeiknek, mintha csak lakodalmas házban, vagy inkább valami csárdában aludna örök álmát a ravatalon nyugvó halott. Nem egyszer történt, hogy az ily nótázásban elfáradt, eltikkadt, quasi hivatásos virrasztókat a lángban álló ravatal tüze figyelmeztette, hogy itt a hajnal, az ébredés ideje. Hogy még ennél is károsabb behatással van a falusi erkölcsökre a falun szokásos tánc, azt talán fölösleges is emlegetni. Hiába adja ki a hatóság az üdvösnél üdvösebb rendeleteket, hiába tiltja el a tanitó növendékeit a táncmulatságtól, a szónál erősebb fegyvert kicsavarta kezéből az álhumanizmus, a szó pedig, tudjuk jól, a pusztába kiáltó szavakként nyomtalanul hangzik el a mai fiatalságnál. De nem is annyira a gyermeket, mint azt a szülőt kellene a törvény szigorával sújtani, aki serdületlen gyermekét elereszti, nem ritkán viszi a táncba. Seregestül lehet látni falusi asszonyokat, még alighogy megkondult a vecsernyeharang szava, akik a táncot nézni vonulnak karjukon csecsemőikkel, szoknyába kapaszkodó kéthárom szurtos, vagy felpántlikázott csillogó szemű gyermekkel. Hogy az itt látott és hallott dolgok mily hatással vannak rossz iránt nagyon is fogékony lelki világára a gyermeknek, azt hiszem elég jellemző, ha figyelemmel kisérjük a falusi gyermek játékvilágát. Hányszor halljuk s még inkább látjuk, mint utánozzák mindazt, ami rosszat láttak a táncban. Ennek eredménye aztán az, hogy a közerkölcsök züllését nyomon követi a közbiztonság hanyatlása s a szabadjára eresztett fiatalság szivében a közerkölcs helyét elfoglalja a fajtalanság és hitetlenség. Én egyenesen ennek tulajdonítom azt, hogy a falusi nép szűkebb hazájában kezdi nem jól érezni magát. Lelketlen, üres szívvel olcsó prédává teszi a kiskorúságában az elöljáróság által féltve őrzött örökrészét. — fordul a szintén meghökkent urához, — mondja kend is hamar, hogy odaadjuk, Isten szent nevében ! — Ördög vigye hát, odaadom! — mondja erre Lőcs gazda, nagy kézlegyintéssel. — No, atyafi, most még ingyen sem kell a csikód, ha te az ördöggel viteted, ahelyett, hogy azt mondanád: Isten segítse vele az urat! — mondja a földesúr s ott nagyja Lőcs Istókékat. Julis asszony tehetetlen keservében nem tud mást tenni, csak zokog. Istók pedig bőszen kapkod a fejéhez s azt kiáltja: — Juj, juj, juj! megbolondulok! milyen töméntelen pénz csúszott ki a zsebemből! . . . Jer, asszony, üss fejbe az ostobaságomért, talán attól megkönnyebbülök! A zokogó Julis asszony nem mozdul az ajtószárfától, melyet könyével áztat. — De nincs is szükség rá, mert Csákó tehénnek valami dongó-féle csiklandozza a nyakát, amitől haragosan csapja oldalra fejét s kajla szarvával ugy fejbe koppantja Istókot, hogy az nemcsak eszméletéhez tér, de hirtelenében azt is elfelejti, hogy hány gombócot evett meg ebédre. Vallásosság. Alapköve minden erénynek harmóniában tartja lelkeknek ezreit s bölcseletének sugaraiból fogamzik minden más tudomány. — Örök törvényeit megcáfolni meddő törekvés — igazsága vezet rejtett utakon s hatalmának fennhatósága alatt áll minden akarat.