ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-07-06 / 27. szám

XVIII. évfolyam Esztergom, 1913. július 6 27. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1913. július 5. — A vidék politikai hangulata. Az ország minden részéről hangzanak szózatok, amelyeknek egy az értelme: meg kell újulnia a magyar politikai életnek. Sokan ismét pártot akarnak alakítani. Egy új pártba helyezik reményüket és igy argumentálnak: A magyar politikai közélet valóságos cirkuszi komédiává sülyedt. Jobb sorsra érdemes artisták, ügyes zsonglőrök, bohócok, merész kötéltáncosok, ekvilibristák és más szemfényvesztők tombolnak a porondon. Látványosság, az van óriási, de tett, munkaeredmény, az nincs semmi. Ahogy a cirkuszi tudomány hagyományszerűén száll apáról-fiura, olyan hagyományszerüen szállott a magyar politika is, öröklődött a maga folytonos változatlanságában nem tapasztalatokban gazdagodva, hanem átjártan a mult dohos levegőjétől, melynek fojtó erejét érezzük most, az uj idők friss szelében. Ahogy a cirkuszcsaládok már fejletlen korban befogják gyermekeiket jövő pályájuk előkészítésébe, ahogyan kis testüket akarva, nem akarva hajlékonnyá teszik, ugy állították be politizáló magyar családok gyermekeiket s tették hajlékonnyá a legnagyobb hatalmassággal, Béccsel szemben. Évtizedek alatt összeszövődött családi politikából alakult ki a ma országos politikája. Nem eszmék, nem elvek, hanem emberek és érdekek kerültek egymással szembe vérbenforgó szemekkel. A megoszló sok érdek szülte a sok nemzetvezért. Mert annyi vezére nincs még egy országnak, mint nekünk. Kossuth, Apponyi, Tisza, Andrássy, Khuen-Héderváry, Lukács, Just és mégannyi, mind-mind, valamennyi vezére, irányitója a nemzetnek. És ennyi vezér között, ennyi irányító mellett jutott el Magyarország teljes politikai csődjéhez. Hol keressük a hibát, a vezérek és a magyar nép gyengeségében, vagy az időszülte korszellemben? Vezéreinkben, nemzeti politikánkban ne lenne erő? Van! Hisz jól tudjuk, hogy a rothadó falevélnek is van ereje, mert különben hogy volna képes rothadni. A mi politikai közéletünkben, ugy látszik, hatalmas az erő, mert rohamos a rothadás. Ha fuj a politika szele, elsárgult falevelek zörögnek s fájón szemlélhetjük napról-napra a megindult rothadást, az erők közelgő halálát. A magyar nép fásult és közönyös, megunta az elsárgult falevelek zörgését, uj hangot kivan. Ezt az uj hangot ütötte meg egy fiatal, rajongó politikus, aki megérezte azt, amit mindenki érez, hogy ez igy tovább nem mehet, hogy valamit tenni kell. Igen, tenni kell; félre kell tenni az emberi hiúságokat, érdekeket és meg kell tanulni nem szónokolni, hanem dolgozni. Nem fúzióra van szüksége ennek az országnak, hanem cselekvésre. Egy teljesen uj pártnak megalkotása és kormányképessé való tétele nehezebb dolog, mint a meglévőknek barátságos egyesülése. Épen azért egy ujabb koalíció kivezetne bennünket a mai helyzetből. Legfeljebb uj néven kellene hivni a szövetkezést azok miatt, akiknek vörös posztó a koalíció elnevezés. F. ságügyi palota építésénél történt vesztegetések fázisait. A panamák, az árulások, a vesztegetések, a protektorátus korszakát éljük! A „Romae omnia venalia" kilépett egy nemzetnek hült korlátai közül s kufár szellemének miazmás áradatával elöntötte egész Európát. A mocsárban, fuldoklók jajkiáltásával kürtöl vészjelzéseket a világsajtó az erkölcsi törvények után. Ugy látszik elérkeztünk a félszázaddal előbb elvetett immorális magvak érési idejéhez. Az egyházpolitikai, és a kultúrharcok separationalis törekvéseinek érnek gyümölcsei. Az erkölcsösségnek reánk nézve valóban öskorszakában jobb ügyhöz méltó buzgósággal kifejtett tendentiosus törekvések a „független" morált illetőleg elvezették immár a társadalmat az erkölcsi katasztrófák színhelyére. De miért is a jeremiádi siralmak az erkölcsi törvények után?! Az a íüggetlen erkölcsi rendszer, melyet atheista korunk szabott magának saját képére és hasonlatosságára, az érdek arany, ezüstszálaival átszőve itt él köztünk függetlenül. Függetlenül lelkiismerettől, függetlenül felelősségérzettől s függetlenül földi és földöntúli hatalmak és hatóságok irányításától termeli a maga hajtásait függetlenül a felsőbb és eme áramlatok, ideális törekvések és elvhüségek régióitól. A legfőbb sanctió, az érdek, erős érvényesülést talált a becsület kérdéseiben, melyből a liberális áramlatok kikapcsolták a metafizikai biztosítékokat. A vallásos meggyőződésből táplálkozó erkölcsi törvényeket akarta korunk meghamisítani, Esztergom, 1913. július 5. — A vidék politikai hangulata. Az ország minden részéről hangzanak szózatok, amelyeknek egy az értelme: meg kell újulnia a magyar politikai életnek. Sokan ismét pártot akarnak alakítani. Egy új pártba helyezik reményüket és igy argumentálnak: A magyar politikai közélet valóságos cirkuszi komédiává sülyedt. Jobb sorsra érdemes artisták, ügyes zsonglőrök, bohócok, merész kötéltáncosok, ekvilibristák és más szemfényvesztők tombolnak a porondon. Látványosság, az van óriási, de tett, munkaeredmény, az nincs semmi. Ahogy a cirkuszi tudomány hagyományszerűén száll apáról-fiura, olyan hagyományszerüen szállott a magyar politika is, öröklődött a maga folytonos változatlanságában nem tapasztalatokban gazdagodva, hanem átjártan a mult dohos levegőjétől, melynek fojtó erejét érezzük most, az uj idők friss szelében. Ahogy a cirkuszcsaládok már fejletlen korban befogják gyermekeiket jövő pályájuk előkészítésébe, ahogyan kis testüket akarva, nem akarva hajlékonnyá teszik, ugy állították be politizáló magyar családok gyermekeiket s tették hajlékonnyá a legnagyobb hatalmassággal, Béccsel szemben. Évtizedek alatt összeszövődött családi politikából alakult ki a ma országos politikája. Nem eszmék, nem elvek, hanem emberek és érdekek kerültek egymással szembe vérbenforgó szemekkel. A megoszló sok érdek szülte a sok nemzetvezért. Mert annyi vezére nincs még egy országnak, mint nekünk. Kossuth, Apponyi, Tisza, Andrássy, Khuen-Héderváry, Lukács, Just és mégannyi, mind-mind, valamennyi vezére, irányitója a nemzetnek. És ennyi vezér között, ennyi irányító mellett jutott el Magyarország teljes politikai csődjéhez. Hol keressük a hibát, a vezérek és a magyar nép gyengeségében, vagy az időszülte korszellemben? Vezéreinkben, nemzeti politikánkban ne lenne erő? Van! Hisz jól tudjuk, hogy a rothadó falevélnek is van ereje, mert különben hogy volna Az erkölcsi törvények. Soha még az erkölcsi törvényeket anynyit nem emlegették, mint napjainkban! Tisztesség, becsület, erkölcs: minden második szava, a tisztesség becsület, erkölcs kiirtására szervezett és nélkülök szerkesztett szocialista lapoknak. A liberális parlament, a még liberálisabb Redl-arisztokracia megdöbbenő csodálkozását fejezi ki az erkölcsi törvények letiprása felett. E tünet átlépi az erkölcsi törvények határát s Franciaországból az erkölcsi törvények lenézésére nevelt generatio katonai-lázadásairól hoz hirt a táviró! Az olasz parlament botrányokban gazdag jelenetek között tárgyalta az igazságügyi palota építésénél történt vesztegetések fázisait. A panamák, az árulások, a vesztegetések, a protektorátus korszakát éljük! A „Romae omnia venalia" kilépett egy nemzetnek hült korlátai közül s kufár szellemének miazmás áradatával elöntötte egész Európát. A mocsárban, fuldoklók jajkiáltásával kürtöl vészjelzéseket a világsajtó az erkölcsi törvények után. Ugy látszik elérkeztünk a félszázaddal előbb elvetett immorális magvak érési idejéhez. Az egyházpolitikai, és a kultúrharcok separationalis törekvéseinek érnek gyümölcsei. Az erkölcsösségnek reánk nézve valóban öskorszakában jobb ügyhöz méltó buzgósággal kifejtett tendentiosus törekvések a „független" morált illetőleg elvezették immár a társadalmat az erkölcsi katasztrófák színhelyére. De miért is a jeremiádi siralmak az erkölcsi törvények után?! Az a íüggetlen erkölcsi rendszer, melyet atheista korunk szabott magának saját képére és hasonlatosságára, az érdek arany, ezüstszálaival átszőve itt él köztünk függetlenül. Függetlenül lelkiismerettől, függetlenül felelősségérzettől s függetlenül földi és földöntúli hatalmak és hatóságok irányításától termeli a maga hajtásait függetlenül a felsőbb és eme áramlatok, ideális törekvések és elvhüségek régióitól. A legfőbb sanctió, az érdek, erős érvényesülést talált a becsület kérdéseiben, melyből a liberális áramlatok kikapcsolták a metafizikai biztosítékokat. A vallásos meggyőződésből táplálkozó erkölcsi törvényeket akarta korunk meghamisítani, AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. kai itták magukba a leáldozó napnak a város aranykupoláiról visszaverődő reflex sugarait gondolni sem mertem arra, hogy odakünn a szabad Óceánon, hol semmiféle akadály nem állja útját a réveteg tekintetnek, egy veszedelmes, tomboló vihar vár mindannyiunkra ezernyi veszedelmével. Mire „Zrínyi", melynek tisztikara közé tartoztam magam is, kiért a nyilt tengerre, az est már mélyen belenyúlt a vak éjszakába. Koromsötét időben haladunk lassan előre, küzdve a mindjobban fokozódó viharral. A szél orkánná fajult s borzalmas módon süvöltve, szinte fizikai fájdalmat okoz a testem szabadon levő részeinek. A fölkorbácsolt tenger meg-megujuló erővel önti hullámait a minden izében recsegő-ropogó hajóra, mely az elemek e szilaj tombolásában inkább hasonlít holmi kis játékszerhez, mint a hatalmas óceánjáró gőzöshöz. Néha ugy látszik, mintha a gőzösre zúduló víztömeg elevenen hullámsírba temetne mindannyiunkat, kik e hajón vagyunk, de a következő pillanatban már ismét egy nyolc méter magas hullámhegy táncoltat bennünket tetején, hogy aztán szédítő sebességgel röpítsen alá az előttünk tátongó örvénybe. ítéletidő ez, mely ha sokáig tart, nem bírja ki sem a hajó, sem a rajta levők. A legénység már most is fáradt. Tétlenül, sötét tekintettel végzik nehéz manővereiket ezek a viharedzett, marcona emberek. Csak néha pillantanak lopva a szaladgáló tisztekre, mintha tőlük várnának segélyt e szorongatott percekben. Pedig azok is alig tudják mitévők legyenek. Maga a parancsnok stentori hangon osztogatja parancsait, igyekezve túlordítani a vihar bömbölését. A tisztek meg szaladnak teljesíteni a kapott utasításokat, már amenyire szaladni lehet ezen a táncoló alkotmányon. Egyszerre, a leghevesebb vihar közepette, óriási recsegés, ropogás fagyasztja meg ereimben a vért. Olyan ez a hang, mintha a tenger ezer méteres mélységben élő ismeretlen tartományai hallatnák csodaorditásaikat s akarnának kitörni végtelen börtönükből. Pedig csak a képzelet felcsigázott rémülete játszik velem, mert valójában egy a többinél erősebb hullám tépi le az oldalsó mentőcsónakok egyikét s pozdorjává zúzva messze elragadja azt a hajó közeléből ugy, hogy megmentésére még csak gondolni sem lehet. Közben megnyílnak az ég csatornái és tömör erős hasábokban zuhog a víz felülről, mintha csak egy uj vizözönnel akarná elpusztítani Isten a bűnös világot. Igy lebegek harminckét társammal együtt élet és halál között bizonytalan ideig, mig végre a pokolbeli sötétséget egy árnyalattal világosabb halvány sárga derengés váltja fel s ebből következtetek a reggel közellétére. Ám hiába lesem szívszorongva, mikor töri át végre a nap tüzkorongja a vastag, halotti felhőtakarót; egész nap ilyen nyomasztó, sürü ködréteg burkolja hideg leplébe a hajót s zárja el körülötte a kilátást, a tárgyak elmogodó szilhouettjeit is csak halványan engedve sejtetni. A fedélzeten fekvő kötélcsomót például bízvást nézheti akárki ugrásra készülő oroszlánnak vagy tigrisnek, az árbocrudakat pedig a legélesebb szemű ember sem különböztetné meg az alföldi jegenyéktől. Tart ez az idő teljes három napig, mig Hajó a viharban. Valami zsibbasztó, nyugtalanító elektromossággal van tele a levegő, mely érzékelhetetlen árammal telíti az embereket s nyugtalanítván idegesre galvanizálja őket. A vihart megelőző nyomott hangulat ráfekszik a lelkekre és félelemmel tölt el mindenkit. Vad szélrohamok süvitnek végig a nyilt földközi-tenger végeláthatlan tükörén és kegyetlen melódiákat fütyülnek ki pajkos inasgyerekek módjára az elpattanásig megfeszülő árboc köteleken. Néhány erösebb roham belemarkol a tenger fehéren tajtékzó vizébe és a végtelen tömegnek egy parányi molekuláját irgalmatlan erővel zuditja a hajó fedélzetére, melyet az nyögve, jajgatva igyekszik magáról lerázni. Ijesztő alakú sötét felhőtömbök tornyosulnak Dél-Olaszország rendesen fényes kék egén és a cikázó villámok szöt világánál tisztán láthatóvá válik előttem a hegyen épült város a világ legszebb temetőjével biró Genova. Az egész ugy tűnik föl innen a hajó fülke szükkarimáju keskeny ablakából, mint egy gigászi dimenziókkal megkonstruált hatalmas színpadi díszlet, melynek élesen meghúzott kontúrjai, már az égboltozattal érintkeznek. Mikor délután, ugy hat óra tájban hajóm eltávolodott a móló gránit kockáitól s a födélzetén állék nagyra nyilt szemekkel és reszkető pupillákkai itták magukba a leáldozó napnak a város aranykupoláiról visszaverődő reflex sugarait gondolni sem mertem arra, hogy odakünn a szabad Óceánon, hol semmiféle akadály nem állja útját a réveteg tekintetnek, egy veszedelmes, tomboló vihar vár mindannyiunkra ezernyi veszedelmével. Mire „Zrínyi", melynek tisztikara közé tartoztam magam is, kiért a nyilt tengerre, az est már mélyen belenyúlt a vak éjszakába. Koromsötét időben haladunk lassan előre, küzdve a mindjobban fokozódó viharral. A szél orkánná fajult s borzalmas módon süvöltve, szinte fizikai fájdalmat okoz a testem szabadon levő részeinek. A fölkorbácsolt tenger meg-megujuló erővel önti hullámait a minden izében recsegő-ropogó hajóra, mely az elemek e szilaj tombolásában inkább hasonlít holmi kis játékszerhez, mint a hatalmas óceánjáró gőzöshöz. Néha ugy látszik, mintha a gőzösre zúduló víztömeg elevenen hullámsírba temetne mindannyiunkat, kik e hajón vagyunk, de a következő pillanatban már ismét egy nyolc méter magas hullámhegy táncoltat bennünket tetején, hogy aztán szédítő sebességgel röpítsen alá az előttünk tátongó örvénybe. ítéletidő ez, mely ha sokáig tart, nem bírja ki sem a hajó, sem a rajta levők. A legénység már most is fáradt. Tétlenül, sötét tekintettel végzik nehéz manővereiket ezek a viharedzett, marcona emberek. Csak néha pillantanak lopva a szaladgáló tisztekre, mintha tőlük várnának segélyt e szorongatott percekben. Pedig azok is alig tudják mitévők legyenek. Maga a parancsnok stentori hangon osztogatja parancsait, igyekezve túlordítani a vihar bömbölését. A tisztek meg szaladnak teljesíteni a kapott utasításokat, már amenyire szaladni lehet ezen a táncoló alkotmányon. Egyszerre, a leghevesebb vihar közepette, óriási recsegés, ropogás fagyasztja meg ereimben a vért. Olyan ez a hang, mintha a tenger ezer méteres mélységben élő ismeretlen tartományai hallatnák csodaorditásaikat s akarnának kitörni végtelen börtönükből. Pedig csak a képzelet felcsigázott rémülete játszik velem, mert valójában egy a többinél erősebb hullám tépi le az oldalsó mentőcsónakok egyikét s pozdorjává zúzva messze elragadja azt a hajó közeléből ugy, hogy megmentésére még csak gondolni sem lehet. Közben megnyílnak az ég csatornái és tömör erős hasábokban zuhog a víz felülről, mintha csak egy uj vizözönnel akarná elpusztítani Isten a bűnös világot. Igy lebegek harminckét társammal együtt élet és halál között bizonytalan ideig, mig végre a pokolbeli sötétséget egy árnyalattal világosabb halvány sárga derengés váltja fel s ebből következtetek a reggel közellétére. Ám hiába lesem szívszorongva, mikor töri át végre a nap tüzkorongja a vastag, halotti felhőtakarót; egész nap ilyen nyomasztó, sürü ködréteg burkolja hideg leplébe a hajót s zárja el körülötte a kilátást, a tárgyak elmogodó szilhouettjeit is csak halványan engedve sejtetni. A fedélzeten fekvő kötélcsomót például bízvást nézheti akárki ugrásra készülő oroszlánnak vagy tigrisnek, az árbocrudakat pedig a legélesebb szemű ember sem különböztetné meg az alföldi jegenyéktől. Tart ez az idő teljes három napig, mig