ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-07-06 / 27. szám

ESZTERGOM 1913. július 6. mikor vallástól független erkölcstörvények kombinálásán fáradozott és a transcendentális approbatió helyett a „közérdek" patentját törekedett bevinni az erkölcsi életbe. Szabad gondolat, szabad szó, szabad sajtó . .. legyen az erkölcs is szabad! — Mindmegannyi absurdum!! A gondolat az, melyet áttörhetetlenül bástyáznak körül a logikának alapelvei; a szó és sajtó ma már nem szabad, hanem szabados; az egyoldalúság rabszolgája, üzleti érdekeknek netelán hősökből vezetett igása! És a szabad erkölcs ?! — a panamák, vesztegetések és árulások szabad játéka ! És ide kellett jutni a következetesség szigorú szabályai szerint. Az ideális elvektől függetlenitett erkölcs lezuhant a föld porába, sárból táplálkozott és ha a szabadságnak nevezett szabadosság piros almáit gyümölcsözte is, az erkölcsi bukásnak gyümölcse az, melyet a késő bánat mea culpája követ. Ma sokan csodálkoznak az általános erkölcsi sülyedésen; pedig maga a társadalom akart ilyen lenni. Az évtizedek óta összegyülemlet erkölcsi láva, gyilkos gőz és pára napjainkban csak kitört és ki tudja még mennyi rejtőzik a társadalom megmételyezett, beteg lelkében, melyek csak ujabb társadalmi rengésekre várnak, hogy a nyilvánosság egét ismét elöntsék piszkos salakjaikkal. A tartalmatlan, független, szabad erkölcs alámosott partjai repedeznek, szakadoznak és ha társadalmunk továbbra is e talajra épiti jövőjét, ugy a katasztrofális összeomlás elkerülhetetlen számára. Pedig megvannak az erős erkölcsi pillérek, ezredévek súlya alatt kipróbált ivek, a keresztény erkölcsi törvények. Könnyű a választás. Zachpatka József. A hét. „Nyári szünet". Mint a városlakót a falu csendje, úgy izgatja a magyart az u. n. politikai „nyári szünet". Annyira megszokjuk a lármát, hogy lármában tudunk csak nyugodni: nekünk a lárma a csend. Mikor azután jön a „nyári szünet" a csend lesz elviselhetlen lármává. Szakasztott igy van a politikával is. Idő kell hozzá, mig Materlinck-kel élvezni tudjuk a csendet és észrevegyünk oly eleven valóságokat, melyek életbevágók, sőt hordják az életet, de a nagy lármában elenyészik, mint végre a negyedik nap reggelén gyöngül a szél ereje, lecsillapul a viharzó tenger és a keleti égboltozaton lassan, diadalmas ragyogással megjelenik a Nap, áttöri e sürü ködfátyolt és vakitó sugárözönében megfüröszti az agyonrongált hajót és annak sokat szenvedett sápadt arcú embereit. Megkönyebbült sóhajtással hagyja oda mindenki őrhelyét és elcsigázott, kimerült idegzettel dől pihenőre az, kit szolgálata nem kényszerit a fennmaradásra. Szerencsétlenségemre én nem tarthatok velük, mert a kötelesség odaszorít a parancsnoki hid keskeny terrénumára s csak azon iparkodom mindegyre, hogy ólomsulylyal nehezedő pilláimat nyitva tartsam. Másnap ugy déltájban a horizont távoli szélén feltűnik egy keskeny kis színtelen földsáv, Spanyolország déli partvonala, mely lassan-lassan mind élesebben illeszkedik bele az ezüstkék ég felhőtlen tiszta hátterébe. Pár óra múlva pedig sebesen fut be a „Zrínyi" a kis spanyol kikötő mólói közé és a legénység lelkes hurrá kiáltásai közben dübörögve szalad fenékre a horgony, hogy rövid néhány napra leláncoljon bennünket a tenger katonáit a csendes vizű öböl boldog városához. Dolgunk végeztével felszedjük a vasmacskát és ismét neki vágunk a hatalmas sós víztömegnek a viharoknak és szenvedéseknek, hogy egy szép napon elfáradva, agyongyötörve újra befuthassunk egy idegen ország idegen kikötőjébe, vagy pedig, hogy jeltelen sírunkká váljon a mindent elnyelő végtelen Óceán. Huszka István. viharban a nap. — Különben is mulattató a munkapárt ezen szünetje. Az ő elve: pihenés után édes a nyugalom. Az eddigi pihenéstől megkülönböztetöül használják a „nyári" elnevezést? Különös ugye, ha valaki a fakadó rózsában keresi a napfényt és a meleget, melytől a bimbó kipattant és pompázik ? És nemde még különösebb, ha valaki nem érti, hogy a rózsát épen a nap élteti és színezi? Annyira szeretjük a rózsát, hogy ha nem terem meg az ég alatt, termeltetjük üvegházban, de nekünk kell! Rózsánk fakad nekünk a cserkészetben. Különös, ha valaki keresi a cserkészetben a vallásosságot és a hitet: mert hiszen belőle él és tőle pompázik. Még különösebb, ha valaki nem érti, hogy a cserkészt a vallásossága teszi leventévé. Fakadó rózsa a cserkészet, melyre szükségünk van s ha nem mi fakasztjuk azt a maga természetes talajában, majd termesztik mások üvegházban és kapunk talán szép szinű rózsát, de illata nem lesz . . . hervatag, sápadt, sárga rózsát. Erről volt szó a kogresszuson. Budapesti. Egy katholikus paphoz, aki „nem politizál" s mégis politizál. — Óda; de humoreszknek is jó. — Közreadja: Stil. Meteorként tűntél elő a homályból óh Férfiú, kit még a Budapesti Hirlap „is" előkelő egyházi férfiúnak nevez, s kiléptél — bár nem szívesen — az askétaság homályos magányából. Nem azért hogy lelked ideális húrjain prózai nótát dalolj, de tollat ragadtál, hogy a kereszténységért remegve félő lelked bánatos accordjait a B. H. vezércikkének helyén kiöntsed. Oh te nagy lélek ! Tudom hogy önzetlenül cselekedtél, tudom hogy nem azért léptél elő bánatos világfájdalmaddal, mert tudomásodra jutott, hogy a Tisza kormány a német Litke gyárnak megrendelést küldött 200 darab lovagkeresztért, tudom hogy te ilyet nem akarsz, hiszen azt irod költői soraidban „... politikus nem vagyok... de kath. pap vagyok, ki mindent szent vallásomnak s általában a kereszténységnek szempontjából mérlegelek ..." Oh tudom óh apostol, hogy te mindent a kereszténység és a nem lovagkereszt szempontjából mérlegelsz, hogy ne fájna tehát „nagyratörő" lelked, ha látod hogy „. . . az ellenzéki lapok kivétel nélkül a vörös szocializmusnak „a hazátlan proletárokénak hangján szólnak . . ." Oh XX. Század! még mindig nem ismered föl nagyjaidat? még mindig nem állítottál kőoszlopot maradandó emlékül e nagy „politikával nem foglalkozó" egyéneknek. Meg kell tenned, ha másból nem, kősóból — az most olcsó! Mint remeghetett a toll a kezedben — te önzetlen érdem keresztre nem gondoló férfi, amikor azt irtad: „S aztán — most már mint katolikus pap beszélek — volt-e valamikor ennek az országnak katolikusabb kormánya mint az, mely a munkapártból került ki?" majd tovább „. . . rendezi a munkapárti kormány a kongruát, a tanítók fizetését s alapított katholikus főgimnáziumokat." Oh te dicső föltaláló — ki mellett Edison is eltörpül! neked direkt erre a célra kellett születned, hogy feltaláld a legkatholikusabb kormányt ha te nem születtél volna — óh még gondolatnak is rettenetes — mily veszteség érte volna árva népünket ? S a hálátlan nép szobrodat még mindig nem faragja karrarai márványból! S a te kis oltártestvéreid nem csókolják lábad nyomát, hogy megköszönöd e legeslegkatholikusabb talán klerikális kormánynak az ajándékképen kegyelemből megkapott legújabb fizetési javitást — sőt lázadnak ellene a hálátlanok. Egyedül hallgatom én a te lelked — fájdalmas bugyogását s veled együtt siratom a néppárt hanyatlását e vaskezű kormány alatt. — Egyszerű falusi szobámban ezentúl két szent kép lesz, az egyik már régen ott van, a másikat most rámáztatom, a Bud. Hirlap július 1 számának vezércikke — de mégis szent kép mert a te buzgó nagylelked képre tükröződik benne. Egy harmadik képet is akarok a te jóvoltodból — óh kérlek ne vess meg, majd ha elkészül a Litkegyár az érdemkeresztekkel s ez a keresztény kath. kormány mit is küldhetné mást neked hálául mint egy „kereszt"-et, kérlek fotografáltasd le magad, küldj egy képet, hadd mutassam meg ország világnak hogy ily kath. „kereszt"-ény kormány még nem született, amely anyi érdem ,,kereszt"-et adományozott volna. S ha netalán ama bizonyos cikket egy előkelő kath. papra csak ráfogta volna a B. H. — kedves olvasók ne legyenek megijedve — nem veszett kárba az ódám — mert még van olyan ember, akinek ez szólhat s azt hiszem ugyan sokan fogják igy is magukra venni. Vázlatok. Júniusi fehér virágok. Nem tudok más szót, csak ezt a szegényét : oly elandalító ez a szelid derű, melyet a boldog kék ég mosolyog, virágok illatoznak, fák hallelujáznak, emberszemek ragyognak ki! Széles kertekben tobzódva feslenek a rózsák, mintha a föld laza virágokat izzadna ki, annyi virág! virág! virág! kicsiny virág, szelid virág, bele lehet szédülni ebbe a virágözön létbe. A júniusi utcára is kiszállnak a fehér virágok, szelídek, ártatlanok, mint egy angyalálom. Ezek a gyönyörű ember virágok! A legszebb illatot illatozók : az életét. Fehér ruhájuk tündököl puhán zsenge testükön, mintha rá lehelitek volna tavaszi idomaikra. Kezükben virágok virítanak, (mintha életük szimbólumát hordának remegve), szemükből láz világit. Elfogódottak, ha meghallgatnád szivüket, hallanád, milyen révülten dobog. Nagy gondokat hordnak magukkal, nagy fordulót éreznek életükben. Csak repülnek könnyedén a júniusi utcán, mint halvány amorettek. Olyan teintje van ennek a képnek, mint egy Holbám-metszetnek : hamvas, puha. Ne kérdezd, hogy kik? Junius fehér virágjai. Csöppségek, bimbócskák. Vizsgára mennek! Ha tudnád, mit éreznek pirinyó szivükben ! Ha tudnád, hogy ég minden izomszáluk az izgalomtól! Kinyiinak és lehullnak, mert ők csak júniuséi. És elandalító, amint végiglibbennek a napsugaras reggelben, mint élő rózsák, mint bárányfelhők habos fodrai a diadalmas égen, mely mosolyogva nézi őket s mintha egy percre vakitóbban ragyogna ... Kép, keret nélkül. Jött a sápadt ősz. Délen ágyuk dördültek meg, emberek vonszolták testüket a halál felé és a föld iszapos lett a vértől. Sirt a föld, vérkönynyeket. Emberek, kik egy anya fiainak érezték magukat, egyforma vért hordoztak ereikben, egyforma vágyakat szivükben (a vágyak e nagy tömlőjében), egyforma reménységeket lelkükben, egyforma tüzet agyukban, akiket mindezekért egy néven igy neveztek: bulgár, úgy verődtek össze, egy gomolygó áradat, (melyet egyforma erők vonszoltak a véresőbe), mintha mágneses erők cikáztak volna ki szivükből. Ki a világ a másik szélére. Át a távolságok irdatlan mérföldjein. Mentek le a legsötétebb világzugokból is a hegyek felé, mintha egy nagy kéz külön-külön kinyúlt volna mindegyikükért. Mentek le lángolva, eksztázisban, tülekedve. Az újságok ezt harsonázták. Az újságokban ezt olvastam hetek során át. Szent csodálattal néztem lefelé . . . Nem tudtam kizavarni a fejemből, visszacsendült, ha űztem, telebúgott, ha hallgattam : ó az ember, az ember, csodálatos szer ez ! Ugyanekkor, ezeken a lázfütött őszi napokon egy sikátor-féle utcában, fal alatt elnyúlva cigányok kártyáztak, akár egy tespedt keleti városban. Zsivajogtak, összekaptak keleti lobbanással. Kibékültek keleti feledékenységgel. Közöttük üvöltözött egy tagbaszakadt, öles suhanc. Egy bolgár. Ez nem tud semmiről? Ez elfelejtette kivoltát? Ennek a szive kaucsukból van? Minden épkézláb bolgár, a legutolsó is lélekszakadva törtet hazafelé, csak ez nem ? Nem tudtam rá felelni. Ő csak ült és keverte a kártyát. Most odalenn ismét izzik a lég. Indulatok süvöltöznek végig a véres rónák felett. Tegnap a bolgár ugyanott, ugyanazokkal kártyázott. Tompa nyugalommal, szikkadt szívvel keverte a lapokat, mint egy jégember. Vetette oda lomhán . . . Valahol valaki; igy játszik a kártyán, mint ő. Csakhogy arra hazája sorsa van föltéve. Joób Endre. HIREK. Csattanó. Nyári levél. Megölte valaki magát, ez hozta azt a rút időt, ezt irta Petőfi Sándor egyik versében. És ezt mondom én. Itt pedig az a különbség, hogy koszorús költőnk csak fantáziálta ezt a rút időt, mig én, te, ő, mi, ti, ők átszenvedtük ezt a rút időt.