ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-04-27 / 17. szám

Igaza van „Fidibusznak". A közönség nem tartozik udvarlással a sajtónak, de nem tartozik ezzel a sajtó sem a közönségnek. A sajtó egyébként tartozik: megbízhatósággal, fürgeséggel, tisztes szellemmel, a közönség érdekeinek szolgálatával, elveinek kiküzdésével, hazafisággal, a társadalom fentartó erők ápolásával, a visszaélések üldözésével, a gyönge elemek támogatásával, a hatalmasok fékezésével, főként jóhiszeműséggel és igazmondással. Tartozik a sajtó az olvasó kulturigényeinek kielégítésével és tájékoztatással is. Ezzel igen is tartozik s ha úgy tetszik, ám nevezzük ezt udvarlásnak, de azzal az udvarlással, amit „Fidibusz" emlit: a „semmitmondó hireknek a szinesség mezébe öltöztetésével — nem tartozik. Semmitmondó hírekkel sem tartozik, ezeknek szinesség mezébe öltöztetésével pedig épen nem. S ha más újságok tudnak ilyeneket produkálni, a katholikus sajtó ne produkáljon ilyeneket akkor sem, ha tud. Pedig tud. Tessék elhinni a katholikus sajtó is tudna léha, fölületes lenni, a mi sajtónk munkatársai is tudnának irni csinos históriákat válópörökről, lipótvárosi pikantériákról, bizonyos csipkés fehérneműekről; a katholikus sajtó is tudna a szinesség mezével felöltöztetni semmit, vagy talán épen sokat jelentő híreket, felcsigázni az érzékeket, kedvesen, szeretetreméltóan megírni pletykákat, mende-mondákat, felfújni dolgokat s „udvarolni" ilyen formán a közönség alantasabb ösztöneinek, érzéki vágyainak és léha örömeinek. Ezeket a „taktikaféléket" azonban nem tartom utánzandó példáknak. Ám ha „Fidibusz" úr nem ezt értette a „szinesség mezébe öltöztetés" alatt, akkor bizonyára arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha a katholikus sajtó orgánumai is olyan sok és változatos tartalmú, szines, sziporkázó, könnyed olvasmányt adnának, mint a többi lapok. Nos, az „udvarlásnak" ebben a módjában egyetértenénk talán. De ki merem mondani, öt percig sem tud gondolkodni az, aki a dolgok ismerete mellett ezt az óhajt mint vádat komolyan emeli. Méltóztassék t. „Fidibusz" a lapot, a sajtót megkülönböztetni a sajtó munkásaitól: az újságíróktól. A katholikus sajtó munkatársai írnak úgy, ha nem jobban, mint más lapok munkatársai, imának többet, mint amennyire terük engedi. A katholikus lapok terjedelme azonban kisebb s kisebb helyen udyanazt kell adniok, mint a liberális lapoknak nagyobb helyen. Nem az irni tudás, hanem az irás alkalma hiányzik s nem a képesség, hanem az a feltétel hiányzik, ami nélkül nincs a szinességnek lehetősége: a munkaerő. A legkisebb, a krajcáros lap is több munkatárssal rendelkezik, mint a legnagyobb katholikus lapok. Meggondolta-e „Fidibusz" úr, mikor ezt a látszólag könnyed vádat odavetette, hogy például az Egyetértés, a Budapest, a Független Magyarország, a Világ, amely lapok egyáltalán nem ideális sajtóorgánumok, kétszer, háromszor annyi munkatárssal dolgoznak, mint a fővárosban „lézengő" két katholikus napilap? Meggondolta-e mit jelent az, mikor az elsorolt lapok munkatársai uj és pihent erőkkel lépnek napról-napra akcióba, mig ugyanakkor erőn fölül, a fizikai munkabírás szélső határaira kényszeritett katholikus újságírók még is produkálnak annyit, ha nem többet, mint a vele egyenlő terjedelmű, sőt anyagilag fényesebben álló lapok? Ugy-e hogy nem gondolta meg, mert ezt nem is tudta ? Ugy-e hogy csak lenézte azt a munkát, amiről nem tudta, hogy annak a munkának sem kellő anyagi, sem erkölcsi ellenszolgáltatása nincs s hogy ma csodát mivelnek azok a lapok, melyeket félvállról ítélt meg, a dolgok ismerete s méltánylása nélkül? Aztán, hogy „Pesten csak két napilap bir lézengeni?" Nos, méltóztassék végre-valhára tudomásul venni, hogy nem „lézeng". Bármennyire is rá van még utalva a katholikus sajtó a pártolásra, az a bizonyos „lézengés" már csak a mult, sőt a régmúlt emléke immár. A katholikus sajtó, hála a jobbak anyagi áldozatkészségének s a sajtó-orgánumok erkölcsi erejének, nem lézeng, hanem él s legjobb úton van a virágzás felé. Ha ez a „lézengés" a szó valódi értelmét akarja jelenteni, akkor vakmerően túlmegy a valóság határain s olyan állítást kockáztat meg, amelyet csak a helyzet ismerete nélkül dobott oda „Fidibusz"' úr. Ez a lézengés lebecsülése volna mindazoknak, akik a sajtóért áldoztak és dolgoztak s hamis színben való feltüntetése volna mindannak az eredménynek amit elértek, dacára minden fensőséges lenézésnek, akadálynak és kicsinylésnek. Sokszor megírtam s e helyütt is ismétlem: a katholikus sajtó fejlesztésre szorul, ám ez nem jelenti még azt, hogy bárkinek is joga legyen mások munkáját, áldozatkészségét, ambícióját és eredményeit elintézni egy lenéző gesztussal s vakon utánmondott s immár rég megcáfolt és a fejlődés által rég túlhaladott vádaskodásokat úgy dobni oda, mintha az elmúlt évek haszontalanul zajlottak volna el a katholikus sajtó ügj^e fölött. Méltóztassék végre-valahára azt is tudomásul venni, hogy az olyan szép és tetszetős mondások, hogy mi vagyunk a többség, nekünk tehát ugyanolyan sajtónk lehetne, mint az ellentábornak, nem egyéb önámitásnál s ilyen kijelentéseket csak az élet ismerete, a sajtó fejlesztés feltételeinek teljes semmibevétele nélkül tehetünk. Mert nem igaz, hogy mi vagyunk a többség. A névleges katholikusok mellsőit méltóztassék leszámítani s az újságolvasó közönség néhány százezréből méltóztassék az ujján kiszámítani azt a csekély százalékot, mely világnézete, elvhüsége, izlése, vágyai, anyagi érdekei szerint „hűséges katholikus" és mint ilyen hozzánk igazodik. Igen is történt s napról-napra is történik hódítás, történik azon a területen, amit az elmúlt évszázad liberalizmusának rettentő energiája tart még ma is lekötve világnézetének. Ha mi volnánk a többség, bizonyára mienk lenne a sajtó hatalmas többsége is, mert — ezt is méltóztassék végre-valahára megjegyezni, — egy mindent lekötve tartó liberális sajtó hatalom, nemcsak ideig-óráig, hanem pillanatokig sem állhatna fenn, ha nem volna talaja a közvéleményben, szóval abban a többségben, ami nem a mienk, hanem az övék. Ma már minden kis kiadóhivatali tisztviselő lemosolyogja azt a balvéleményt, hogy fennállhat önerejéből egy sajtó orgánum, amely szembehelyezkedik a maga közönségének véleményével. Egy-egy politikai fordulatnál ezer és ezer előfizető pártol el attól a laptól, melynek a vélemények megfordulását idején észrevevö érzéke nincs. Innen, hogy bizonyos lapok, ma ezt, holnap azt az irányt szolgálják s hogy köpönyegforgatással vádolhatók olyan sajtó orgánumok, melyeket erre a magatartásra csupán a közvéleményben beálló hullámzások kényszerítenek. A katholikus lap nem forgathat köpenyeget, neki elvei vannak, neki élni kell akkor is, ha nincs gyökere a közvéleményben, a katholikus sajtó tehát támogatásra fog szorulni mindaddig, amig a liberalizmus által megszállott területből meg nem hódítja azt a bizonyos többséget, melyet „Fidibusz" ur oly bőkezűen adományoz ma a katholikus ügyek számára. És itt elérkeztünk a bajok tulajdonképeni forrásához is. A liberális újságíró mindenütt, minden lapnál jó újságíró. A liberalizmus uniformizálta a sajtót s a munkatárs ép oly kiváló és hasznavehető lehet a Világnál, mint a Budapesti Hírlapnál. De a legjobb újságíró sem okvetlen jó és hasznavehető a katholikus újságnál. Mert itt az irni tudás s a technika ismeretén kivül elvekre, világnézetre is van szükség. Mélységesen téved tehát „Fidibusz" ur, mikor azt hiszi, hogy csak akarni kell és minden érett gyümölcsként potyog a katholikus sajtó ölébe. Több mint egy évszázad liberális tatárjárásának nyomait nem olyan könnyű kitörülni a közérzületből. Iskolák, sajtó orgánumok, politikai mozgalmak még ma is a liberalizmus számára nevelnek, ennek a nevelésnek egyetemes hatása alul vajmi kevesen emancipálódnak s vajmi kevés azoknak az újságíróknak a száma, akik katholikus meggyőződést is tudnak belevinni mesterségük gyakorlásába. S ha ehhez hozzávesszük az anyagi intenzivitást, ami önként magával hozná, hogy az újságíró nemcsak nehezebb munkát végez, de önfeláldozást is tanúsít, akkor ne tessék csodálkozni Fidibusz urnák azon, hogy a katholikus újságírók igen csekély számú tábora „lézeng" hanem inkább egy kis megértéssel méltóztassék pótolni azt a hiányt, amit az anyagi inferioritás okoz. Ámig a katholikus újságírók számára ez a pálya csupán önfeláldozás, de nem pálya, addig senkinek, de senkinek sincs joga sem lenézésre, sem megvető kezelésre és senkinek sincs joga csodálkozni azon, hogy néha bizony hiányoznak azok a szines képek, amelyek csak nyugodt kedélyből, jogos igények kielégítéséből fakadnak. Ma, hála a katholikus közönség ébredező öntudatának, elértünk addig a határig, ahol már pálya lesz a katholikus újságírói pályából. Ám hol vagyunk az emberséges megértésnek, a munka megbecsülésének attól a mértékétől, amit a liberális sajtó nyújtani tud? Kezdő riporterek kapnak annyi fizetést, mint a katholikus orgánumoknál a tehetséges és sokat produkált emberek, hosszú idők és rengeteg munka után. És itt is hiába minden okoskodás, hogy hát lehetne másként is. Mert nem lehet. És hiába jön bárki is osztrák és német katholikus példákkal, mert ezekkel bizonyítani ismét nem lehet. Az osztrák és német ipar, kereskedelem és pénzvilág túlnyomó részben osztrák, német és keresztény kezekben van. A lapok fő jövedelmi forrása a hirdetés, tehát nincs elzárva előlük, mint Magyarországon, ahol felekezeti szempontok irányítják az industriális életet. Az egész ország gazdasági struktúrájának, kulturális életének kell megváltoznia, hogy a magyarországi katholikus sajtó is üzlet lehessen, a szó nemesebb értelmében s anyagi versenyképességben bírhassa mindazt az energiát, mellyel rendelkeznek a hazai liberális lapok s a külföldi katholikus orgánumok is. Lehetne erről a kérdésről beszélni még sokat. Én csak érintettem e sorokban némely dolgot, melyről meg szoktak feledkezni a fölényes „Csattanókban". Csak érintettem, hogy méltóztassék látni a fölényes lenézés után, hogy vájjon igazságos-e a csattanó s hogy vájjon nem érdemel-e elismerést az a katholikus újságíró, aki konflison ér oda, ahová automobilon robog a szó igaz értelmében a modern sajtó munkatársa s elérvén a kitűzött célhoz, még sem marad el semmivel, sem elevenséggel, sem szinességgel a gőgös hatalom emberei mögött. Mert, hogy „legfrissebb hirek kellenek", ez igaz, de hogy ez ma vádként hangozhatott el, noha a katholikus sajtó orgánumok gyakran frissebbet s többet nyújtanak, ezt csak az nem látja, aki átaludta az ujabb esztendők történetét. A kritikának jogos határok között kell maradnia. Ha jogtalan a kritika, felvilágosítással tartozunk mikor az a dolgok ismeretének hiányából fakad, de csak tiltakozással élhetünk, amikor a kritika azért jogtalan, mert tapasztalható tényekkel ellenkezik. Áki ma azt mondja, hogy a katholikus „lézengő" lapok nem szolgálnak legfrissebb hírekkel, jogtalanul s igazságtalanul vádol meg újságokat és újságírókat, akiknek erre csak egy válaszuk lehet: — Tessék legalább elolvasni azt amit elitéi. S ezzel végeztem is. Köszönetet mondok az „Esztergomnak" hogy mindezt elmondhattam s „Fidibusznak", hogy ezek elmondására alkalmat adott. (ktm.) A gyermekvédelem. „Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, mert ilyeneké az Isten országa". Mily magasztos eszmékkel telitett ige volt ez akkor is amidőn az Űr Jézus ajkát hagyták el ezen szavak. Két ezredet meghaladó szent kijelentés napjainkban különös nagy jelentőséggel bir, mert ki ne ismerné a szegények, özvegyek, árvák és nyomorékok helyzetét, ki ne szánná meg azokat akiknek még az sem jut osztályrészül, hogy könynyeiket valaki föl szárítsa vagy fájdalmukat megossza. Sok humánus intézmény ismeretes, amelyek arra vannak hivatva, hogy enyhülést nyújtsanak a lelki és testi nyomorékoknak. Fölvegyék őket az utca sarából, visszaadják őket az életnek, hogy ne mint Lázárok tengődjenek a társadalmi szemétdombon, hanem hasznos polgárai legyenek a hazának. Minden nemes intézményt bizonyos célok vezetnek. De az eszközök megválasztása, a munka kivitele és az elért eredmények külömbözök. A mai modernnek nevezezett jótékony intézmények között találunk olyanokat, amelyek apránkint hintik el a konkoly magvait, mérget csöpögtetnek a fogékony ifjú lelkekbe, hogy később megérett gyümölcsével és benne rejtőző rothadt bűzével megontsák és elkábítsák az áldozatok lelkeit. A mai kor megmételyezett szelleme és iránya burjánozva termeli a kecsegtető és hangzatos címek alatt világgá kürtölt jótékonysági intézményeket, melyekben minden feltalálható és kapható ami a szemnek szájnak ingere, de a szívnek és léleknek valamint az erkölcsnek megölője. Hiányzik belőle ami a legfőbb: a szeretet. A legnemesebb érzés, a szeretet érzése alkothat csak olyan művet, amely időtlen-időkig fennmarad s jótékony hatásával beárnyékozza az egész világot, hogy alatta menedéket találjunk a viharban és árnyékot a perzselő nap égető sugarai elől. Ez a keresztény vallásos szeretet lett szülője ama jótékony intézménynek, amely létrehozta a „Keresztény Szeretet Orsz. Gyermekvédő Művét"-t Ezen intézmény kiterjesztette már ölelő és áldást osztó karjait, s mint a virág a harmatot, úgy várja