ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-05-12 / 20. szám

szor megírták már a „Nagyszombati Hirlap"-ban, hogy mig a Juriga-regime tart, addig erkölcsi impossibilitás belépni az egyletbe. Hogy bajok vannak és hogy bajok lesznek ebben az egyletben, oka az, hogy az igazgató-tanács klikkek uralma alatt áll s hogy a vidéken nincs igazi apostola, — városban nem lesz védője fentebbi okból, — s hogy nincsen drákói kezű fegyelmezője, aki minden meghasonlást, de minden oda nem illő velleitást eleve kiküszöbölne az egyletből. Különben ne kritizáljuk örökké, s ne törjük azon fejünket, hogyan lehetne az „Adalbert"-egylet révén stallumhoz jutni, ez komoly, munkás emberhez igazán méltatlan, hanem tessék dolgozni. Ahelyett, hogy légvárakat építünk, megírhatnánk a szt. Adalbert igazgatója számára a jövő évi naptár részére egy jó cikket, s gyüjthetnénk egy-két tagot, sokkal több jót tennénk e különben sok jót gyakorló egylettel. Én nem vagyok megelégedve a vezetéssel, de az egyletet el nem Ítélem, sőt ahol lehet, ajánlom. „Megmentését" pedig nem a stallumokban látom, hanem a komoly munkában. Ebben a munkában a nagyszombati papság részt nem vehet mindaddig, mig több dologban garanciát nem kap. Ami a kath. nyomdát illeti, ennek a szükségét mi érezzük a legjobban. Magam voltam az, aki ez ügyben Budapesten könyvkereskedőkkel tárgyaltam. S hogy eddig még dűlőre nem jutott a dolog, nem mi rajtunk múlik, hanem az anyagiak hiányán. Egy versenyképes nyomdát, a sorrendben a 9-ik volna, csak tőkepénzes ember állithat fel, mert ellenfeleink, a zsidók is tőkepénzesek. A versenyt pedig P. A. ur ajánlotta Fiebigféle elavult, kiskaliberű névjegyetnyomó géppel, a világ csúfjára, fel nem vehetjük. De hát „ezt kellene felejteni, s kis Róma is haladna a kath. szervezkedés utján" — irja P. A. ur a mult számban. Nohát P. A. urnák igazán furcsa fogalma lehet úgy a haladásról, mint a kath. szervezkedésről, ha a „kis Rómát" a Fiebig-féle • sikátor sötét odújából kívánja rekonstruálni. Amint egy tollkéssel erdőt vágni akarni, nevetséges dolog, úgy P. A. ur eszméje szerint kis Rómát katholice Fiebig-féle nyomdával szervezni, abszurdumok legkoloszálisabbja. Egy bizonyos, hogy ez P. A. ur szerint kitűnő eszme, a kath. nyomda ügyével foglalkozóknak csak boszúságára szolgál. Aki Nagyszombatban hitel- és fogyasztásiszövetkezetet óhajt felállítani, az a város ismeretében teljesen analfabéta. Van nekünk elég sok jó kath. kereskedőnk, akik a kath. mozgalmakban részt vesznek, s vannak hatalmas pénzintézetek, amelyekkel a versenyt felvenni nem lehet, de nem is szükséges. P. A. ur talán a falunak viszonyait szeretné Nagyszombatra átvinni, amikor ily jó „eszmével", — amiből ismételten nem kérünk, — szolgál nekünk. Pedig emlékezhetnék még, — ismernie kell a közelmultat, — micsoda grand bukással zárult a felvidék első fogyasztási szövetkezete, s hogy hányan siratják még mainap is bukását. P. A. ur honositsa meg magánál, nacsavarja künn volt a vizből, gyors berregéssel lódult neki a levegőben s ugy megrázta a hajót, hogy szinte éreztük a koponyánkban az agyvelő helyét. Néha-néha a hullámhegy tetején egy-egy pillanatra megállott a hajó, hogy annál gyorsabb I rohanással bukjék bele a mélységbe. A hajó utasai, többnyire nők s a velünk utazó diákgyerekek reszketve ölelgették a hajó korlátfáját s oszlopait, hogy bús megadással áldozzanak a szilaj Adriának. Az öklődő, csukló hangokra a hajó mélyéből rokonhangokkal válaszoltak a szalon betegei. Déli 12 óra tájban haladtunk el a Póla közelében fekvő Punta di Promontore-i világítótorony mellett, hogy nekivágjunk a nyilt tengernek. Hanem itt már, ahogy jobbról-balról eltünedeztek a partok, furcsa kis világ kezdődött. Egyegy hullám dörögve vágott végig a hajón s az alsó fedélzetről egy-két ládát, pihenőszéket sodort magával a tengerbe. Minket letereltek a hajó szintjén lévő kabinba s annak ablakain, félig-meddig nyitva hagyott ajtaján át néztük aggódva s magam is betegen a folyton gyorsabb sistergéssel tajtékzó s egyre fokozódó magasságú hullámokat. Ekkor a hajó Istria déli fokánál jobbra kanyarodott s a hullámok baloldalról kezdették pofozni Dániel Ernő barátunkat. De ekkor már lecsuktak minden ajtót, ablakot s meggyújtották a villanylámpákat is odalenn. Ez a szörnyű jobbra-balra való dülöngölés valami félóráig tartott. A podgyászok a terem egyik oldaláról vidám bukfencekben hömpölyögtek át a másik oldalra s onnan vissza. Az asztalon lévő tányérok, tálcák, poharak — mert akadt olyan gyon jól teszi; mi azonban a kath. szervezkedést ezen a holt ponton többé már meg se is kísérelhetjük. P. A. ur szemünkre veti, hogy a kath. szervezkedés ügyét nem szolgáljuk. A jelenről Klió még nem mond kritikát, — a múltról azonban az igazat megmondani sokszor kötelesség. Bizonyos, hogy ennek a kath. szervezkedésnak csak a tizedrészét tette volna meg a papság a 80-as években, mai nap nem kellene minden talpalatnyi földet sok küzdelem utján és anyagi áldozat árán visszaszerezni. Abban az időben az egy Kath. Legényegyletben merült ki a kath. társadalmi intézmények sorozata, s abban az időben, amikor a nagyszombati katholikusok között még volt sok vagyonos polgár, ennek a szegény egyletnek se házat, se tőkét nem szereztek. Pedig ezt a tényt is és ezt a pangást is P. A. urnák igen jól kellene tudnia. Azt irja P. A. ur, hogy a katholicizmus a templomokba szorul vissza, s hogy a hitélet fejlesztését Jézus társaságának és a szt. Ferencrendnek köszönhetjük. Az a színezete van az egész kijelentésnek, mintha a világi papság a szerzetesek munkája mellett a pasztoráció körül semmit sem tenne. Ez pedig egyáltalában nem áll. Nem szabad feledni, hogy a szerzetesek segítsége nélkül a pásztorális papság 13.000 hivő lelkek ügyét nem volna képes egymagában szolgálni, — de P. A. urnák azt nem volna szabad felednie, hogy a nagyszombati lelkészkedő papság nemcsupán a maga hívőivel, hanem a vidékével is kénytelen törődni, a vidékieket gyóntatni, ügyes-bajos dolgait eligazítani. Különben a mi a pásztorációt illeti, sem a város kiváló hozzáértésű plébánosa, sem a lelkészkedő papságnak bármelyik tagja nem fog P. A. úrtól a pásztorálisból órákat és tanácsot kérni, sem pedig circa sacra ő tőle buzdításra nincs szüksége. Hogy a katholikus mozgalom ennek dacára nem tud felmutatni kiabáló eredményeket, ok az, hogy 1. sok még maguktól a katholikusoktól felállított akadály; 2. hogy a munkaerők szétforgácsolódnak és a céltudatos munka szükségét sokan még nem érzik; 3. kogy az intelligencia a katholikus ügyek iránt közönyös; 4. hogy a vidéki kath. érdekeltség az itteni kath. mozgalmakat nem részesiti kellő figyelemben és nem pártolja, — hic Rhodus, hic salta, — 5. ahelyett, hogy együttműködnék minden ép-kézláb ember, egymásellen dolgozunk, és uszítjuk a kath. ügy védői ellen úgy a világiakat, mint a papságot. És még sok mindenben van a hiba, amit elég, ha mi tudunk. Egy azonban bizonyos, hogy úgy a pásztorálisban, mint a társadalmi mozgalmakban és a katholikus öntudatos cselekvés emelésében az a gárda, amelyet a szent ügy szeretete összehozott, s amely ezen szeretet mellett lelke egész hűségével kitart, nem sippal-dobbal, se hírlapi öndicséretekkel nem dolgozik, hanem megelégszik a lelkiismeret jóleső elismerésével, a kath. ügyeknek sikeres jobbrafordulásával. A munka lassan elkeseredett ember, aki enni is próbált — szépen belecsúsztak szaftostul, makarónistul az ölünkbe. A hajó belseje úgy nézett ki, mint mikor az ószeres hurcolkodik. Tarka össze-visszaságban I hevert a padlón diák, podgyász, napernyő, női kalap, ridikül, tányér és tálca. Lenn a szalonban a levegő tűrhetetlenül savanyú kezdett lenni. Felmásztam hát négykézláb a felső előcsarnokba s alkalomszerűleg kisurrantam egy hajóslegény mellett a korlátokhoz. A tenger képe félelmetes volt. Partot már sehol sem láttam. A siroccó feneketlennek látszó völgyeket szántott a sötétzöld vizre. A hullámhegyek tetején a hófehér sistergő tajték milliónyi apró vizcseppben porzott s mikor nekivágódott a hajó bordáinak, toronymagasságra szökkent fel a dübörgő ár, hogy felhőszakadásszerű zuhatagban ömöljék vissza a hajóra. Elmásztam a gépházig s ott görcsösen belekapaszkodtam a lépcső vaskorlátjába. A gépházból felömlő olajos meleg nagyon jól esett a sósvíztől gémberedett tagjaimnak. Egy óra körül járhatott az idő, mikor a hajó keserves kísérletezéssel ismét szemközt fordult a hullámoknak. Nem értettem a dolgot. Csak este tudtam meg, hogy a kapitány a hajót 63 tengeri mérföldnyire lejebb vezette délre csak azért, hogy a hajó ne legyen kitéve az oldalt jövő hullámoknak. Délután V2 6 óráig — mikorra Velencében kellett volna már lennünk, — változatlanul egyforma volt mulatság: fel a harmadik emeletre s le a pincébe. A hajó akkora ivekben lendült, mint megy, az eredmény lehet, hogy nem kiabál. De hogy teljesen eredménytelen volna munkánk, azt ellenségünk sem foghatja reánk. Igazságos kritikát mindig szívesen fogadunk, de meggyanúsító inszinuációkat visszautasítunk, mert ezek másokat félrevezetnek,-a mi ügyünket pedig hátráltatják. Vy G. Milliók a tenger fenekén. Ki tudná megszámlálni, hogy az ókori feniciai kereskedelmi hajók pusztulásától kezdve a Titanic katasztrófájáig hány hajó járt szerencsétlenül, és velők mennyi millió kincs süllyedt a tenger fenekére. A Titanic egymaga milliomos utasainak kincseivel állítólag mintegy 500 millió frankot képviselt. A buvártechnika ujabban nagy ambícióval fekszik neki rég elsüllyedt kincseket rejtő hajóroncsok kiemelésének. De ez csak oly esetekben lehetséges, ha a hajó sekély partok közelében vagy kikötőkben süllyedt el. Mert a 3000 méternyi mélységben levő Titanic-hoz pl. nem érhet el semmiféle buvártechnika a tenger mélyén uralkodó óriási víznyomás miatt, mely már bizonyos mélységben behorpasztja még a búvár sisakját is. A napokban kezdték meg a 60 méter mélységű La Manche csatornában a rég elsüllyedt Oceana nevü kincset szállító hajó kiemelését, mely felett már egész zátony képződött. Mint a londoni lapok jelentik, a búvárok az elsüllyedt Oceana roncsain már a pénztárhoz nyomultak elő és egy hét alatt körülbelül négy milliót tudtak előhozni abból a tizenöt millióból, amely aranyban és ezüstben a tenger mélyén fekszik. Nehéz és fáradságos a munka, amelyet a rézsisakos búvárok magukra vállalnak. A víz alatt körülbelül 60 lábnyi mélységre kifeszített kötélen kúsznak a tenger fenekére, mielőtt a hajóroncs falai mögött az ár ellen a szükséges védelmet megtalálják. Ez a La Manche tengerárjának szokatlan hevessége mellett nyakatörő vállalkozás. Még a legcsendesebb időben is elég erős az ár, hogy a kötélen kapaszkodó búvárt ismételten a felszínre hajtsa. A roncs fölé egész törmelékhegy halmozódott össze. Egy félrelépés, egy elhibázott fogás romlást hozhat; az ár a búvárt megragadná és tovább vinné. Ha amellett a légcső a törmelékeken megakadt vagy összegabalyodik, akkor a megfulladás a búvárok elkerülhetetlen sorsa. Ha a búvárok az első fedélzeten védelmet találtak, akkor a körülményekhez képest biztosan dolgozhatnak; de az ár és az örvény hullámai annyira rázzák, hogy nehéz az egyensúlyt megtartani. Az Oceana tulajdonképeni kincstára 4 emelettel mélyebben fekszik a hajó testében. Hogy elérjék, lépcsőt lépcső után kell megmászniuk az irtózatos sötétségben. Az üregben a búvároknak kell a nehéz vasveretü ládákat a falakról elszabaditaniok és fáradságosan felhozniuk, ahol a felsöemeleten láncra rősitik és gözcsigolyával a felszínre emelik. a Duna szélessége. Hanem ugy félhat tájban következett csak be az igazi vihar. Ismét oldalról támadták a hullámok a hajót. A hajó egy pillanatra sem nyerte vissza vízszintes helyzetét. Belefeküdt jobb oldalával a vizbe, ebben a helyzetében felrepült a magasba, ott visszahajtott a vízszinteshez 15—20 foknyira s újra lefeküdt a jobb oldalára. Repültünk, zuhantunk. A hajón végigvágó hullámok súlya alatt a hajónak minden eresztéke bánatosan nyöszörgött. Künn sűrű sötét köd ereszkedett alá. A szél egyre élesebben süvöltött. A matrózok ékes dalmát dialektusban emlegették az Úristent, a hölgyutasok pedig előkeresték a ridikülökből a rózsafüzért. A velencei világítótoronynak —• V2 7 felé járhatott az idő — számitásunk szerint már látszani kellett volna. Pedig hol voltunk mi még akkor! Egyszerre — ugy Va 7 után — a hajó egy nagyot rázkódott, a propellercsavar mélyeket hördült, majd teljesen elhallgatott s a hajó jobb oldalán fekve maradt. Letelt egy két perc. Rémült arccal meredtünk egymásra. Fenn a fedélzeten szapora futkározás, dobogás kezdődött. Láncok nyikorogva csördültek, a hajó kürtje tompán és hosszúkat búgott, a sziréna percenkint üvöltve riogott, az asztalnál ülő mértantanár pedig kiszámította, hogy a menyezetet tartó oszlopra erősített zsinóron lógó villamos csengő körtéje az oszloptól 85 foknyira tért ki. A hajó tehát néhány percig a jobb oldalán feküdt. Egyszerre aztán mint a súlyos beteg, hosszas próbálgatás után lassan felemelkedett, újra visszadült, újra fel-