ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-05-12 / 20. szám

Az egész munkát korom sötétségben végzik; oly homály uralkodik lent, hogy a búvárok egy arasznyira a rézsisaktól már semmit sem tudnak megkülönböztetni. Teljesen tapintásukra vannak utalva, azért a munka első sikertelen napjai sem voltak hiábavalók, mert a roncs minden tenyérnyi helyét megismerték. A munkálatok megkezdése előtt napokon át tanulmányozták az elsüllyedt hajó tervrajzát. Maga a hajóroncs, a búvárok leirása szerint, a víznyomás szokatlan nagysága következtében szomorú állapotban van ; a kabinokban és termekben az eszközök a víznyomás következtében leváltak a falakról és a padlóról és asztalok, székek stb. úszkálnak szabadon a hajó testében. A legveszélyesebb, hogy a viz az összes drótszerkezeteket leszakította a falakról s ezek akadályozzák a búvárokat az előrenyomulásban, miként az őserdők indái. Mihelyt a többi arany és ezüst kincset előhozták, az Oceana roncsait dinamittal a légbe röpítik, hogy a hajózás ez akadályát az útból eltávolítsák. A nagy Óceánok mélyén fekvő rengeteg kincsek csak akkor kerülnek majd felszínre, ha a geológiai fejlődés folyamán a tengerfenék itt-ott uj szárazföldek alakjában kiemelkedik, miként a mostani szárazföldek, a kultúra jelenlegi hordozói is valamikor régen — a geológia tanúsága szerint — nagyobbára tengerfenekek voltak ! HIREK. Karcolat. A magyar bizalom. Sehol a föld kerekségén nem találunk olyan naiv nemzetet, amely nyilt szivüségénél fogva annyi bizalommal lenne megáldva, mint a magyar ember. Pedig sokszor ráfizet erre a bizalmasságra és nyiltszivűségre, de hát mi magyarok olyan fából vagyunk faragva, amelynek se a rászedés, se a megcsalatás nem használ. Nap-nap után olvashatjuk az újságokból, hogy miféle raffinériával csapódott be egy-két, de sőt több hazánkfia is hol itt, hol ott. De hiába, a magyar ember ugy van megteremtve, hogy aképenbeszél, ahogy gondolkodik. Hogy mennyire igy van ez, és nem máskép, azt a következőkkel fogom tanúsítani, amely eset épen velem történt meg. Szokás szerint a sarkon álltam. Már sötét este volt, a villanylámpák nagyokat pislogattak: pedig csak hat óra felé járt az idő. Ahogy a korzói élet nagyszerűségében gyönyörködtem, észre sem vettem nagy bámészkodásomban, hogy majdnem közvetlen mellettem, a járda szélén egy falusi kocsi állt meg. A tüzesvérü párák nagyon ficánkoltak, orrlyukaikból hatalmasakat trombitáltak, miközben a gazd' uram leugrott az ülésből mellettem megállt és nagy álmélkodással bámulta ezeket a fránya városi embereket, hogy igy ide-oda céltalanul mászkálnak előtte. Egyszer csak az atyafi gondolt egy merészet és nagyot, emelkedett. A mechanikai zajtól eltekintve a hajó belsejében félelmes csend uralkodott. Egy emberi hang nem volt hallható. Csak néztünk egymásra meredt, riadt pillantásokkal. Ott künn zúgott a hullám, sistergett a hab, | harsogott a szél, üvöltött a sziréna, búgott a kürt, nyikorgott a lánc, ropogott a gerendázat, vijjogtak a sirályok a hajó körül, benn berregett a ventilláció és csendes zokogásba, hangos imádkozásba kezdett az asszonynép. Olyasféle érzés fogott el bennünket, mint amilyet a siralomházban levő rab az akasztás előtt egy órával érezhet. Mi néhányan egymást támogatva, kimásztunk az erkély ajtajáig. Ott künn a hajósnép szorgos munkában volt. Kioldozták a mentőcsónakok tartóláncait s a ladikokat lebocsátották a hajó szintjéig. Mi megdermedve néztük e jelenetet. Egyikünk odament s megkézdezte a matróztól, miért eresztették le a csónakokat? Valami révkalauzt, meg fináncot emlegettek, aztán félre lökték a kérdezőt. A hajó orránál egy tiszt s egy matróz hosszú rúddal böködte a tengert, bizonyosan a viz mélységét mérték. Kétségtelen volt, hogy a hajó homokzátonyra futott föl, ami az olasz partokon igen gyakori. A helyzet kétségbeejtő és vigasztalan volt. Sűrű sötétség, bősz haraggal orditó szélvész, rémesen himbálódzó hajó . .

( . Leültem egy lépcsőre s iparkodtam visszaidézni emlékezetembe Váradi Antalnak „Stella Maris" c. gyönyörű költeményét. Sehogy sem ment, pedig valamikor jól tudtam. Iszonyú főfájás és émelygés kinzott. Reggeltől egy falat sem volt a számban, sőt ami volt is . . . egyszer-kétszer megköszörülgette a torkát s aztán szép illedelmesen megböki kalapja karimáját és egy barátságos adjon Isten jó estével megszólított. — Jó estét bácsi, mondok, no mi jó volna, ha lenne. — Hát megkövetem az urat, kérnék valamit. — No ki vele ! —• Ha meg nem sérteném, aggályoskodik az atyafi, megkérném egy kis szívességre. —• Csak pénzt ne kérjen bácsi, mert az nekem sincs, de ha más kell, hát csak szóljon. — E'kéne mennyi a bogyégiába, merhogy az marhadoktor ur a lovaim irányában rendöt valamelyes orvosságot, de igy nem hagyhatom magukra a lovakat, nehogy valaki elbitangolja, hát igy ha lenne szives rájuk vigyázni, mig visszagyüvök. — Jól van bácsi, csak menjen a patikába, majd addig vigyázok a lovakra. Sok köszönés közben el is ment az atyafi, addig pedig voltam a lovai örzöje. Valami jó negyedóra múlva visszajött ő kelme s azzal vagy tizszer hálálkodott nekem és tovarobogott. Tehát utóvégre még használtam is már a sarki álldogálásommal s igy bizony nekem is jól esett a magyar ember bizalmassága bár teljesen idegen emberrel volt dolgom. Mert teszem föl, ha véletlenül Pesten bizalmaskodik a bácsi lelkem, hát megtörténhetik, hogy amire az atyafi a bogyégiából visszatér, az ő lovainak és kocsinak csak hült helyét találja. Ez a bizalmasság ugyan nem szégyen a magyar emberre és nem a magyar ember ostobaságára és együgyüségére vall, hanem a régi jó világból megmaradt ősi erény, amely színtiszta erény a világ rosszaságával szemben és teljes épségben széles hazánkban virágzik. Már például se a zsidó, se a német, se a tót, se más nemzetiségű hazánkfia ilyen erénnyel nem dicsekedhetik. A zsidó is, a német is, meg a tót is mindenki iránt bizalmatlan, még a saját atyafiságával szemben is. Dehát mindenki a maga szemüvegén át nézi és látja az embereket. Szentül meg van győződve ez, ha ö gonosz és álnok, akkor a másik is bizonyosan az. De jól van ez igy. Ha más nem, hát legalább a régi jó világból ez a kis máz maradjon a magyar ember arculatján, amelyről megláthassa mindenki, lám ez egy magyar ember! Fidibusz. Krónika. A hét eseményei szóban és képben. (Kölcsönkért szövegklisékkel, melyek azonban nem érkeztek meg idejére s igy csak a szövegszerző utasításai jelzik a hiányzó kép tárgyát.) Nagy bűntett zavarta fel az elmúlt héten A város nyugalmát mindenféleképen, Az éj sötétjében gyilkolt két vad ember, Kikért a rendőrség a kutyákkal ment el. (Klisé: „Rendőr a poszton," a budapesti tájékoz* tatóból.) Egyszerre a hajó orrán valami kis tüz gyulladt föl s reá rögtön egy gyönyörű vérvörös rakéta futott fel magasan a levegőbe. Utána egy zöld, majd ismét egy piros. Átmásztam a hajó túlsó oldalára a gépház mögött. Jóságos Isten! — nagyot dobbant a szivem. Bár nagyon messze, de egy világítótoronynak erősbödő-gyengülő lámpája tünt szemem elé a látóhatáron. Úgy bámultam rá, mint a narkózisból felébredt beteg az ápolójára. A velencei világítótorony volt. Éppen lerohanni készültem a hajófenékbe, mikor a világítótoronyról egy vörös tüzkigyó futott föl az égre. Utána egy zöld, majd ismét egy piros. Szivem hangosan dobogni kezdett. Lemásztam a szalonba megvinni a hírt s csak ott vettem észre, hogy a hajó csavarja isrnét szabályos ütemben kattog. A hajó lekerült valahogyan a zátonyról s ismét ment. Lassan bár, de valamivel biztosabban, mert a szél ereje mintha alábbhagyott volna. Ideje is volt. A hajó szalonja inkább barakkórházhoz hasonlított. Különösen a hölgyek s a diákgyerekek néztek ki szörnyű szánalmasan. Újra felmentem a hajószintre. A hajó orrától jobbra nagy messzeségből apró, tüzes gyöngysor villogott felénk. A velencei ríva lámpái voltak. Mi tagadás, elérzékenyültem. Tudtam, hogy túl vagyunk a veszélyen s mély sóhaj szakadt föl a szivem tájáról. Nemsokára jobbról-balról világosságot láttunk. Lidó mellett haladtunk el. Itt már, a lagúnák A kutyák magukért keményen kitettek, Szaglásztak, ugattak, bementek, kimentek. Csóválták fejüket, csóválták a farkuk, Okosság, tapintat jól meglátszott rajtuk. (Klisé : „Kutya van a kertben." Könyves Kálmán jogosítványa.) Lesz mit nézni rajtuk a sok idegennek, Kik a céllövésre minálunk teremnek, És megnéznek minden néznivalót nálunk, Mikre bámulni az idevaló ráunt. (Klisé: Látcső Calderoni és Tsa árjegyzékéből és pénztárca a Párisi Nagy Árúházból.) Egyen azonban a helybeli is bámul, Mi lesz majd a régi jó Duna-utcábul ? Azt is aszfaltozzák, nem leszen rög rajta, Egyenesen görbül, mint e rajz mutatja. (Klisé: Szabályos görbe vonal a Győrffy-féle mértanból.) És ahol a jegyet az idegen váltja, Kész a csavargőzös emeletes háza, A „felhőkarcoló", — „Van-e párja máshol?" Kérdezi a propi a nagy Kisdunából. (Klisé a csavargőzös menetrendjéről.) Hanem a szépségben nagy versenyre vonja A csónakos egylet kicsi pavillonja, Mely most épül épen a Kisduna-parton, A Kisduna legszebb gyöngyének ezt tartom. (Klisé: Gyöngyfüzér Schönwald árjegyzékéből.) Véle csaknem szemben áll a csúf aréna, Amelybe az élet csak néha tér, néha, De amikor benne ma „Passiót" adnak, Meg kell nézni azt jól kicsinek és nagynak. (Klisé: Az „Élet" címlapja.) Mit meg nem csinált még esztergomi ember, A műkedvelőink egybegyűltek egyszer, Kömley direktor összehozta őket. — De erről a hétről nem éneklek többet. (Klisé: Cilinder Herczegh G. Lajos és monokli Calderoniék árjegyzékéből.) (—) Passiójáték Esztergomban. Mindenesetre az idők jelének kell tekintenünk azt a feltűnő körülményt, hogy mig Európa egypár országában a hatalom és a hatalmat bitorló ellenséges elemek vad erőszakossággal és látszólagos sikerrel arra törekszenek, hogy Jézus neve még a templomokban sem hangozzék fel az emberek ajkán, addig a többi országokban — bizonyára a tapasztalt erőszakosságok visszahatásaként — az evangéliumnak legkimagaslóbb része, az Üdvözítő szenvedése átlépte a templomok küszöbét, bevonul a színházak színpadjaira, amelyeket pedig a modernség az ő léhaságai, az ő erkölcsi és esztétikai botlásai számára akart kisajátítani örök időkre. homokzátonyai közt a vihar ereje rohamosan fogyott. A mentőcsónakokat visszahúzták a helyükre, a parancsnoki hídon lévő tisztek is feloldották a szíjakat, melyekkel oda voltak kötve a korláthoz. Nemsokára hatalmas, szürke hadigőzös dohogott felénk. Gözsipjával ujjongóan ránk kurjongatott, reílectorának fényével körülcirógatta hajónkat, majd stoppolt, a parancsnokok egymásnak átkiabáltak, a hadigőzös mögénk került, megfordult s utánunk pöfögött. Ugy hallottam, hogy a révhatóság ezt a hajót küldötte ki segítségül a rakétajelzésekre. Utóbb egy kis gőzbárkáról egy udvarias finánc mászott fel a hajónkra. Semmit meg nem nézett, ellenben egy-két csinosabb hölgyet szánakozó részvéttel megcirógatott s podgyászainkra rátapasztgatta a fináncbélyeget. A hajó megállott a rivától egy puskalövésnyire. Az ezer apró villanyfénytől csillogó piazetta s a dogepalota tündéri látványt nyújtott. Száz és száz gondola rajzott hajónk körül. Lemásztunk a leeresztett lépcsőn. A;lul két matróz a hónunk alá nyúlt, hopp! — átlendítettek a gondolára. Mielőtt elindultunk volna, hálásan megveregettem a hajó szügyét, mint a cirkuszhölgy a paripája nyakát, a halálugrás után. Derék hajó volt, megérdemelte. Öt perc múlva a Hotel Metropol halljában, testben-lélekben agyongyötörve, kimerülten rogytunk a szilárd talajon álló bársonyszékekbe. Este 10 óra volt. A falon függő naptár április elsejét mutatott. A dátum egészen stílszerű volt a nap történetéhez.