ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-22 / 52. szám

A válás órája közeleg. Elbúcsúzom tehát tőletek, Tisztelendő Testvéreim és Kedves Fiaim, kik gondterhes föpásztori munkámban mindenkor változatlan hűségű és fáradhatatlan munkásságú segítőtársaim voltatok; elbúcsúzom tőletek is, Krisztusban Szeretett Hiveim, kik bensőséges kegyelettel ragaszkodtatok hozzám s kik az irányomban érzett jóságnak annyi megható tanújelét adtátok, hogy valóban fölemelő viszonzását kellett tapasztalnom annak a hő szeretetnek, mellyel mindenkit közületek lelkemre öleltem és állandóan imáimba foglaltam. Széthullhatnak azért a jogi kapcsok, melyek személyemet papságommal s veletek, híveimmel egybecsatoltak, de sohasem fognak meglazulni azok az érzelmi kötelékek, melyek szivemet szivetekkel a kölcsönös szeretetnek melegével egybeforrasztották. A válásnak e megható perceiben én is elmondhatom az apostol szavaival: „Ügy voltunk köztetek, mint a kisdedek, mint a dajka, ki fiait táplálja, úgy ragaszkodtunk hozzátok, s óhajtva akartuk nektek adni nemcsak az Isten evangéliumát, hanem életünket is, úgy megkedveltünk titeket."

8 Ez a forró szeretet beszél most is belőlem, midőn körlevél útján utolszor szólok hozzátok, még pedig éppen a szent karácsony ünnepének közelében, midőn az egész világ tekintete a betlehemi jászolra esik s abban ismeri fel a legnagyobb szeretetet, melynek erejével az Isten emberré lett, hogy az embert Önmagához emelje. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az 0 egyszülött Fiát adá, hogy minden aki ö benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

3 Hittel emelkedünk tehát Istenhez s a hit adja meg azt az alapot, melyen az Isten szive szerint való élet felépül. A szent hit ereje indítja jóra a mi meggyengült akaratunkat, termi meg szivünkben a jó cselekedetek gyümölcseit, szerzi meg számunkra lelkünk békességét az Isten akaratán való megnyugvás s a jövendőkben való reménység által. „Nincs nagyobb gazdagság, nincs drágább kincs, nincs magasabb méltóság, nincs a világon becsesebb érték, mint Krisztusnak szent hite."

4 Mikor pedig a hit testet ölt, szeretet lesz a neve. Szent vallásunk legragyogóbb ékessége, örök boldogságunk legszilárdabb biztositéka ez a szeretet, mely a mint Krisztus egyházának legsajátosabb tulajdona, úgy egyúttal legáldottabb jótéteménye is. Lehet-e azért hőbb kivánság, minthogy a szeretet lehelletétől feléledjen és megújuljon a föld szine,

5 betöltessék minden völgy, magaláztassék minden hegy, legyen egyenessé a göröngyös és sima úttá, ami darabos.

6 „Igazságot mondok Krisztusban, nem hazudok, bizonyságot tevén nekem lelkiismeretem a Szent3 Thessz, I. 2, 7, 8. s Ján. 3, 16. 4 S. Aug. Sermo I. De verbo apóst c. 4. s Zsolt. 103, 30. e Lukács 3, 5. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Tatárjárás. Irta: Konrád Ferene. 1594-ben tatárok törtek be az országba. Kisebb számmal jöttek, mint elődeik IV. Béla idejében, de ugyanazon vér lobogott ereikben, ugyanazon vérszomjas, vad ösztönök űzték őket Nyugat felé, mint őseiket. Vér és tűz jelölte útjukat, amerre vonultak, a máramarosi havasoktól egészen Győrig. A felvidéki urak több izben megütköztek velük, de útjukban nem akasztották meg őket. Mikor a „rákháton" járó Tenffenbach Károly főkapitány seregével a Tiszánál megjelent, a tatárok főcsapata már Nagykároly környékén pusztított. A tatárok vezére Huszt táján portyázó csapatokat küldött szét a vidék kikémlelésére. Az egyik a Tisza völgyében Sziget felé vette útját s alig egy napi portyázás után gazdag zsákmánnyal megrakodva tért vissza a fősereghez. A másik csapatot azonban, mely Huszttól délkeletre a Kárpátok felé vonult, hiába várta vissza a vezér. Erre a csapatra, mely körülbelül kétszáz emberből állott, nehéz feladat hárult. A hegyek közé ékelt falvakat nem kötötték össze egymással utak. Ami | ut volt, az is járhatatlan volt az állandó esőzések miatt s a Tisza völgye felé vezetett. Itt pedig a másik csapat végezte portyázásait. Nem maradt egyéb hátra, mint vakon neki vágni az őserdőknek s menni hegyen-völgyön át, mig a szerencsés lélekben."

7 hogy gyönge erőim szerint minden törekvésem azon volt, hogy legyetek a hitben erősek, a reménnyel teljesek, a szeretetben megállapodottak. Ha tehát úgy érzitek Krisztusban szeretett hiveim, hogy huszonegy évre terjedő érseki tisztemnek idején olyat tettem, bármi csekélyét is, ami a hálának húrját pendíti meg szivetekben, mutassátok meg ezt a következőképpen: Higyjétek rendithetetlenül Jézus Krisztusnak szent hitét, azt a hitet, melyet a katholikus anyaszentegyház őriz, melyet Krisztusnak földi helytartója, az egyháznak látható feje, a római pápa s a vele egyesült püspökök hirdetnek s valljátok meg ezt a hitet nemcsak szóval, hanem az életpéldájával is, hogy ne tanúskodjék éltetek hitvallástok ellen.

8 És teljék meg szivetek szeretettel! Térdre borulva a betlehemi jászol előtt, tanuljátok el a béke fejedelmének, az Űr Jézus Krisztusnak szeretettől áradó szivétől, hogyan kell igazán szeretni Istent és minden felebarátunkat. „Egy a ti atyátok, ki mennyekben van, ti pedig mindnyájan atyafiak vagytok."

9 És ti, Tisztelendő Testvéreim és kedves Fiaim, kik hiveim legéletbevágóbb érdekeinek önfeláldozó felkarolásában örömem és büszkeségem voltatok, kik a lelkek iránt való szeretetnek gyakorlásában lankadatlan buzgalmu munkatársaimnak bizonyultatok : maradjatok továbbra is tántoríthatatlanok az egyházias érzületben, a király és haza önzetlen szeretetében, a híveknek áldozatrakész gondozásában, az ifjúság, különösen pedig a szegények és elhagyottak lelkemhez forrt ügyének megbecsülésében s mig másoknak kitárjátok az isteni kegyelemnek összes kincseit, el ne mulasszátok ápolni magatokban a benső lelki életet, a tökéletesedésre való folytonos törekvést, szóval az életszentséget, mely egyedül biztosítja apostoli munkálkodástoknak sikerét. A felszentelés magasztos szertartásának áldó szavaival búcsúzom tőletek: Estote benedicti in ordine sacerdotali! Legyetek áldottak a papi rendben!

10 Midőn végül szeretett papjaimnak és kedvelt híveimnek minden jóért, melyben évek hosszú során át részesíteni szívesek voltak, mélyen átérzett legőszintébb köszönetemet nyilvánítom: egyben hálás elismeréssel adózom a főegyházmegyém területén áldásos sikerrel működő férfi és női szerzetesrendeknek, kik részint az ifjúság valláserkölcsös és hazafias szellemű nevelésében, részint a szegények és betegek ápolásában, vagy a hivek lelki gondozásában fejtettek ki közhasznú tevékenységet. Forró köszönetet mondok a főegyházmegyém joghatósága alá tartozó iskolák tanitói karának, mely nemes idealizmussal szolgálta a tanításnak 7 Róm. 9, 1. 8 S. Aug. Sermo 34. 9 Máté 23, 9, 8. 10 Pont. Roman. véletlen ki nem vezeti őket onnan. Este kétségbeesve tért nyugalomra a tatárcsapat s reggel csüggedve kelt útra, hogy tovább bolyongjon az ősrengetegben. Az élelmiszerük is fogytán volt már. A tatárok zúgolódva, lázongva követelték vezé- I rüktől, hogy forduljanak vissza. De hát könnyebb dolog követelni ezt, mint megmondani ember nem járta őserdőben, hogy merre van előre s merre vissza. A harmadik napon dél tájban egy tisztásra értek, honnan pompás kilátás nyílt a tájra. Szemben a havasoknak kövér fűvel borított csúcsai könyököltek ki az őket koszorúzó erdőségből. Az egyik havason fölgomolygó füst reményt és lelket öntött a csüggedökbe. Fönt a havason egy juhpásztor, Vajda Péter, izmos karját pásztorbotján nyugtatva nézte, amint a tatárok lovaikat a kötőféknél vezetve egymás után bukkannak elő a tisztás szélén a bükkesből. Ekkor már tudott a tatárok közeledéséről és pusztitásairól. A határbetörés hirére futárok járták be a megyét s hirdették a fenyegető veszedelmet. Péter tegnap járt fent a faluban s borzalommal hallgatta a rémhíreket. Egy pillanatra erőt vett rajta a félelem, de aztán visszatért arcára a nyugalom. Bement a kunyhóba, ahol öccse, Iván sajtkészitéssel foglalatoskodott s a kunyhó bejáratához vonva Ivánt, kezével a tisztás felé mutatott. — Ha még nem láttál tatárt, most láthatsz. Ott gyülekeznek azon a tisztáson. Iván elsápadt. Hideg borzongás járta át tagjait. Péter arcán nyoma sem volt a nyugtalanságnak, vagy félelemnek. — Nagy veszedelem előtt állunk, folytatta és nevelésnek a nemzet jövőjére messze kiható szent ügyét. Főegyházmegyém összes kegyurai és minden jótevő, ki adományával, vagy erkölcsi segítségével a hitéletnek bármily irányú fellendítéséhez hozzájárult, az egyház szellemétől áthatott egyesületek nagyrabecsült vezetői, s a különböző világi hatóságok, kik jóakaró támogatásukat sohasem vonták meg tőlem : fogadják legbensőbb köszönetem nyilvánítását. A Boldogságos Szent Szűz, az én mindenkoron jó mennyei Anyám közbenjárásának kiesdeklése után föpásztori lelkemből buzgó imádság száll most az ég felé s hálát rebegve az elmúlt idők minden kegyelméért alázatos lélekkel kérem az Urat: Hallgassa meg minden könyörgésteket és a szorongattatás idején irgalmas arcát ne fordítsa el tőletek. Adjon nektek bőséget az ég harmatából, a föld kövérségéből, hogy inség és nyomor ne látogasson meg titeket. Adja meg nektek az Ő szent békességét, azt a békét, melyet a világ nem adhat meg nektek és oltalmazza meg sziveteket és elméteket minden rossztól, hogy mindenha azon az uton járjatok, mely az örök boldogság országába visz. Halmozzon el titeket a földi és mennyei áldásoknak gazdag bőségével, tartsa tőletek távol az erkölcsi és anyagi bajoknak pusztitó szenvedéseit s maradjon veletek az Ö szent malasztjával most és mindörökké, hogy Vele éljetek, Vele haljatok, Vele egy örökkévalóságon át boldogok legyetek. Uram, hallgasd meg könyörgésemet és kiáltásom jusson elődbe! Es nekem, Uram, ki végső intézkedés gyanánt főegyházmegyémet a Te szentséges Szivednek oltalmába és a mi édes hazánk Nagyasszonyának pártfogásába ajánlom, add meg a végső számadás napján a jó pásztornak legnagyobb örömét, hogy bizalommal ismételhessem meg a Te bucsuimádat: „Az enyéim mind tieid és a tieid enyéim ; és én megdicsőíttetem bennök . . . Mig velők voltam, én tartottam meg őket a Te nevedben. Akiket nekem adtál, megőriztem; és senki sem veszett el közülök." 11 Minden szeretetet, engedelmességet, bizalmat és ragaszkodást pedig, melyet eddig irányomban kimutattatok, vigyetek most megsokszorozva az uj Főpásztor elé, ki az Apostoli Szentszéknek s Ö Felségének egyező akaratából az Űr nevében hozzátok jön. „Áldott, ki az Űr nevében jő." 12 Utolsó kérésem, melyet hozzátok intézek, Tisztelendő Testvéreim és Krisztusban Szeretett Hiveim: emlékezzetek meg rólam jóindulattal s imádkozzatok értem, hogy az én édes Megváltóm maradjon továbbra is erőm és segítségem s egyu Ján. 17, 10, 12. 12 Máté 21, 9. Péter, nemcsak mi, hanem véreink is a faluban. Mert hogy ezek a vérszomjas fenevadak nem fognak megállapodni itt nálunk, hanem a falut is megrohanják és kifosztják, bizonyos. Tennünk kell I tehát valamit, ami magunkat is megment s a faluról is elhárítja a vészt. Te, Iván azonnal lemégy a faluba s hirül adod, hogy havasunkon a tatárok. A falu apraja hagyja el a házakat s vonuljon ki a Krajna-völgybe. Ha a tatárok az én vezetésemre bízzák magukat, holnap dél tájban elétek vezetem őket. Azután még elmondta, hogy mily előkészületeket tegyen a nép s mily módon zárja el a tatárok elől a menekülés útját. — Nincs vesztegetni való időnk. Siess ! — mondotta Péter. Megcsókolta öccsét s útnak indította. Este lett, mire a tatárok áthatoltak a sűrű erdőségen s a havasra értek. Néhány tatár kibukkant az erdőből, a többi még ott kapaszkodott fölfelé a bükkesben az esőtől síkos meredeken. Péter a közeledők felé sietett, levette kalapját s térdre rogyott. Az egyik, hatalmas termetű, marcona arcú tatár oda lépett Péterhez s intett neki, hogy keljen fel. Azután a lobogó tűzre mutatott s hosszú karjával hadonázva rikácsoló hangon kiabált. Péter ugyan semmit sem értett ebből a zűrzavaros beszédből, de a gondolatát eltalálta a tatárnak. A zsarátnokból égő fatörzseket szedett ki s azokból a karám körül több helyen tüzet gyújtott. Azalatt a tatárok a juhok közül kiválasztották a legszebbeket, lenyakazták s alighogy gyapjas bőrüket lerántották, már a tűz fölött pörkölődött nyársra húzva egy-egy kövér juh.